2009. március 16., hétfő

Szerelmesek éjszakája - Mai francia elbeszélők

Ez a hatvanas évekbeli novellagyűjtemény évek óta ott hevert a polcunkon, anélkül, hogy egy pillantást vetettem volna rá, és valószínűleg még évekig hevert volna ugyanúgy, ha tavaly nem J. M. G. Le Clezio kapja az irodalmi Nobel-díjat. A novemberi bejelentés óta szerettem volna olvasni valamit tőle, de sajna eddig még nem volt lehetőségem megvenni a könyveit. Aztán egészen véletlenül rábukkantam a neten az információra, hogy eme kis kötetben megjelent tőle egy novella. Lekaptam a polcról, legalább egy novelláját olvassam jelszóval, aztán persze elolvastam az egészet mert hát könyvet részletekben nem fogyasztunk.

Az első sokk akkor ért, amikor megláttam a tartalomjegyzéket. A kötet tizenöt szerzője közül - íme a névsor: Marcel Arland, Hervé Bazin, Marc Blancpain, Pierre Boulle, Roland Cailleux, Georges-Emmanuel Clancier, Pierre Courtade, Marie Forestier, Romain Gary, Eugéne Ionesco, J. M. G. Le Clezio, Francoise Mallet-Joris, Héléne Parmelin, Henri Troyat, Vercors - mindössze négyet ismertem, és csak egy, azaz egy írótól olvastam korábban. Nem tudom, hogy ez az én alulműveltségemet jelzi-e, vagy a magyar könyvkiadást minősíti (ahogy néztem, az utóbbi egy-két évtizedben nem nagyon jelentek meg ezek a szerzők nálunk), vagy ekkorát változott az irodalmi ízlés az eltelt negyven év alatt.

Mint minden novellaválogatás, ez is léggé vegyes képet mutat. Furcsa módon épp a Clezio-novella, a Gyalogember nem tudott egyáltalán közel férkőzni hozzám. Kétszer is elolvastam, mindkétszer kis híján belealudtam, és nem azért, mert unalmas lett volna, egyszerűen nem sikerült átvennem azt a feszültségtől terhes, mégis monoton stílust, amiben ír. A történet egy zaklatott ember útját kíséri végig, akit lakásából kiüldöz a csöpögő csap ütemes zaja, majd ahogy halad előre, és csak megy és megy, a világ szép lassan már másból sem áll, csak hangokból, ritmusokból, ütemekből, lüktetésekből. Ahogy átveszi a világ ritmusát, elkezd arra az ütemre létezni, amit a külvilág diktál, úgy válik eggyé a tömeggel, és távolodik el önmagától. Sok mindent bele lehetne magyarázni, de tán felesleges. Annak ellenére, hogy nem igazán fogott meg, a stílusa egészen elképesztő volt, van a szövegnek is egy lüktetése, üteme, ami magával sodor, és beszippant.

Néhány kiemekedően jó novella is helyet kapott a válogatásban, nekem nagyon tetszett Henri Troyat A zöld notesz című írása, melyben egy az utcán talált nagyobb pénzösszeg teljesen felkavarja egy kishivatalnok életét, szétzúzza családját, majd megszállottá teszi. A legjobban Pierre Boulle Szerelem és nehézkedés című novelláján szórakoztam, melynek két hőse, egy házaspár, egy épülő űrállomáson szeretné elhálni a nászéjszakáját, de a nehézkedési erő (vagy mi…) hiánya miatt hiába tesznek meg mindent, nem jön össze. Csak úgy süt belőle az akkor új tudományos vívmányok iránti kíváncsiság és az azoktól való rejtett félelem. Szintén kortünet lehetett akkoriban a nukleáris fenyegetéstől való mániákus félelem. Két novella is foglalkozik a témával, az egyik, Marc Blancpain A gringa című írása különösen szemléletesen ábrázolja a jólszituált amerikai középosztály rettegését az atombombától, a bunkervásárlási lázat, és azt a sértettséget, amit nem is igazán az életük, hanem a megszokott kényelmük elleni támadással szemben éreznek. Mindezt kicsit kifacsarva, egy Amerikában élő francia kertvárosi feleség szemüvegén keresztül.

Bár összességében nem hagyott bennem mély nyomokat a könyv, érdemes volt elolvasni. Jó néhány színvonalas, szórakoztató kis történetet olvastam benne, és legalább színesítettem az irodalmi látókörömet…

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...