Alig
kezdődik el a film, és meg vagyok véve. Ahogy meglátom felülről a
toronyházak közötti toronyház-méretű szemétkupacok mentén vidáman
tovaguruló robotot. Ahogy kockáról kockára kibomlik a munkanapja ennek a
robotnak. Hiszen nem a maga „értelmét” keresi, Wall-E, ez a kis
„felébredt” bádogkasztni; erre leállított társai iránti kvázi
közömbössége utal, ahogy „cipőt cserél”, például, vagy a tény, hogy
előrelátóan gyűjti a maga csereszabatos alkatrészeit is. Az „alkotókat”,
bennünket, kvázi a maga „isteneit” akarja megérteni. Mert a mi
szemetünkből a saját hebehurgya szempontjai szerint „bennünket” gyűjt
elsősorban, eltárolt kincsei elsősorban ránk utalnak, még ha a maga
„ízlése” szerint is. „Öntudatra ébredése” magányában nem önmarcangolás,
sajátosan túllép az első kérdéskörön: „ki vagyok, és miért”, és a
másodikkal kezdi: „ki teremtett?”.
Lám, máris
filozofálok, de most inkább nem beszélek képi megvalósításról, mert az
úgy rendben van, ahogy. A Pixarnál sportot űznek abból, hogyan tudnak a
fényképi valóságosság és a felismerhetően rajzoltság határán
egyensúlyozni, hogy leginkább látásmódnak tűnjön mindez, a világ látása
egy módjának, amely legalább olyan autentikus, mint a fotorealizmus
egyfelől, vagy a szimbólumokra egyszerűsített minimál-rajz másfelől. A
közlés módja annyira profi, hogy fel sem tűnik, a rajzoltság nem kérdés,
filmet látok, amit „csak mert így hozta kedvük”, rajzban álmodtak az
alkotói. Hogy ez a keresetlenség mennyi munkát igényelhetett, azt majd
többszöri nézés után konstatálom, elsőre ez nem kérdés.
Tehát
a magány képeit látjuk, egy magányos értelem napjait ám ez a magány nem
nyomasztó. Napirendje van, dolga számos, ráadásul válogat, gyűjt és
keres, kincseket halászik a szemétből. Ha a napja végén meg is engedi
magának, hogy „utánunk lesve”, egy musical kosztümös képein át társra
„vágyakozzon”, az a vágyakozás csak az általunk, a teremtők által
keltett vágy, nem saját még. Egy gesztus csak, aminek van értelme, de
csak egy mozdulat, aminek tárgya nincs. Aztán persze „tárgyiasul”,
megjelenik Eva, hétszáz év minden fejlesztési előnyével. Hogy ő is
„felébredt”, hogy valahol saját vágyai és élvezetei vannak, azt az első
pillanatban „közli is” velünk: amint az őt szállító űrhajó felemelkedik
és magára hagyja, repülni kezd, a maga örömére. Kapcsolatuk először a
gépé a géppel. Eva valójában nem tudja értelmezni Wall-E első közeledési
kísérleteit, az Eva-szobrot például, ahonnan ő jött ott sok a gép,
létezik gép és gép közötti kommunikáció, de ez egy teljesen más szint.
Nem tudja megérteni a kis szemétkocka-gyártó gyűjtési szenvedélyét, azt
hiszi, feladatokat kap a másik géptől. Mert a másik jelenlététől hajtva
Wall-E immár önmagát mutatná, a tárgyakon át, a csótány-háziállaton át. A
vágy immár saját, és a „te” jelenlététől megszületik az „én”. A
feladatába bódult, csak a küldött jelzésre koncentráló, magába zárt
Eva-t immár ez az „én” vinné mindama helyzetbe, amit a „teremtők”
musical-filmjéről ellesett. Ez az „én” immár nem gyűjt szemetet,
becsülettel végzett programjából végképp kilép. És ez az „én” sarkallja
Wall-E-t, hogy belevágjon abba az eszementen kivitelezett űrbeli
kalandba, potyautasként lógva az űrhajó oldalán, amelyben számos „bezárt
Eva” utazik, de Wall-E csak azt az egyet látja, csak arra van szeme.
És innen sok
kritikusa szerint mintha más filmbe csöppentünk volna. Pedig dehogy. A
végletekig tunya „wellness-űrhajó”-beli kalandok minden kockája ugyanazt
az önfelszabadító történetet meséli tovább. Wall-E végre felfedezi
„istenei” világát. Megilletődött képpel köszönti a segítségére szoruló
embert. Miközben énje elsődleges célja immár Eva, őt nem akarja szem
elől téveszteni. Valóban teljesen más ez a miliő, a filmi ritmus is
változik, de nem változik a „filozófia”, Wall-E segítségére a
„megbolondult” robotok hada siet, akik ugyanúgy ébredtek magukra, mint
hősünk. Ne felejtsük el, Eva esetében már beszéltünk a „felébredésről”,
de ez hétszáz év terméke, összeegyeztethető a „programmal”, olyan
felébredés ez, mint a kis takarítóroboté, aki „csíkjáról” leugorva
tűzön-vizen át követi Wall-E-t, hogy megpucolhassa. Olyan felébredés,
mint az űrbeli tánc-epizód után szegény karbantartóroboté, akit
kizárnak, és az ajtón dörömböl, nem akar egyedül maradni az űrben,
„haza” akarna menni. A „krepák” öntudata emberibb – miért ne lehetne
kisminkelni egy másik robotot is, avagy miért ne verekedhetnénk pusztán a
bunyó öröméért? Hogy mi kell ezeknek a fejlettebb robotoknak a
felébredéshez, azt remekül példázza maga Eva, aki a saját
„zártállapotban” automatikusan rögzített felvételeit végignézve „döbben
rá” Wall-E-ra, illetve a különbségre, ami ezt a kis robotot a többiektől
elválasztja. És bíz ha innen nézzük, a Robotpilóta is „krepa” a
javából, ami első látásra követendő program parancsa, az valójában a
megízlelt hatalomhoz való ragaszkodás. Lám a „teremtőt” a teremtménye
vezeti, és azok sietnek a segítségére, akik – ha vezetni nem is akarják –
nem kérnek többé abból, hogy vezessék őket.
A
film zárlatában a működésképtelenné váló Wall-E-t Eva rohamléptekben
reparálja, alkatrészeket, paneleket cserél, és úgy tűnik, ezzel
elveszíti azt, amit megmentene. Aztán a felvételen látott
„többletgesztus”, a két egymáshoz hajoló fej mégis felébreszti hősünket.
És itt végre ki kell mondanom a két „felébredés” közötti különbséget:
az egyik az öntudaté, míg a másik a léleké, amelyik ugyanúgy nem köthető
mikrochiphez vagy programhoz, mint ahogy izmokhoz, vagy agysejtekhez
sem. Wall-E igazi „lélekkel bíró tárgy”, és a szerelme, amire csak a
lélek képes, lélekkel ajándékozza meg a szeretett lényt, Eva-t is.
Néhány megjegyzést
fűznék még a film „teremtőihez”. Bár filmről-filmre egyre jobban hajlok
afelé, nem vagyok egyértelműen „Pixar-hívő”. Más rajzfilmes
megközelítéseken szocializálódtam – János vitéz, Fehérlófia és társaik
-, és az utóbbi idők legnagyobb rajzfilmes meglepetését nekem az
animevilág elképesztő gazdagsága – legelsősorban Miyazaki és
alkotótársai által jegyzett filmek, de néhány olyan klasszikus is, mint a
Metropolis, vagy a Ghost in the Shell – jelentette. Látni kell, hogy a
Pixar a maga egyedi módján azért továbbra is a Disney-ösvényen jár, azon
hollywoodi filmes fogásoktól, amelyek a legnézhetőbb amerikai
rajzfilmekben is rendre feltűnnek, azon forgatókönyvi fordulatoktól - a
kötelező jellemfejlődés, a profin generált érzelmi mély- és csúcspontok,
stb. – egyetlen filmjük sem mentes. Azt a hatásmechanizmust használják
ők is, amit gátlás és általában minden tartalom nélkül lök elénk a világ
legtöbb bevételt termelő filmipara egy-egy tucat-zsánerében. Valahol
mégis megvesz magának ez a rajzfilm-világ azzal, hogy mindezt minden
esetben képes a humor, az irónia zárójelébe tenni. Magán, s a saját
eszközkészletén is nevetve, ezáltal is nevettetve. Remek példa erre
filmünk egyik csúcsponti jelenete, mikor a Kapitány végre két lábra áll
-az emberiség evolúciójának kacagtató paródiájaként végre kiemelkedve a
lebegő fotelből-, aláfestő zeneként ehhez megkapjuk az egyik
legismertebb üstdobos-dammdummdammdummdamot – jegyzem meg:
Beethoven-átirat – mintegy a zene által zárójelbe téve a csúcspont
(ön-)felemelő voltát. Tisztán bemutatott hatásvadászat és egyben annak
paródiája: mintha ez lenne a nyerő Pixar-recept a Disney oly gyakran
használt papírzsebkendő-ipari segédtevékenysége elkerüléséhez.
És
ott fejeződik be a történet, ahol kell, a mesei csúcsponton. Mert mese
ez azért, ha rólunk szól is, ha nekünk beszél is a maga nyakatekert
módján környezettudatosságról, bolygónk iránti felelősségről, s a többi.
Csak egy mese, aminek stáblistája alatt a „boldogan éltek, amíg meg nem
haltak” bájosan rajzolt mesezárlata látszik.
Ui.1: Muszáj
megemlítenem a kisfilmet a nagyfilm előtt, elmesélhetetlen, látni kell!
Nem is emlékszem mikor nevettem utoljára ennyit egy teremnyi visítva
röhögő ember között…
Ui.2: A Johnny-5
körüli hercehurcáról csak annyit, hogy a külsődleges jegyek kétségtelen
hasonlósága ellenére is mi köze van a hasonlóan jó alapötletet
leszámítva minden sajátlagosságot nélkülöző, szokásos színvonalú
„steveguttenberges” izének mindahhoz, amiről fentebb szó volt?
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése