2008. augusztus 12., kedd

WALL-E

Alig kezdődik el a film, és meg vagyok véve. Ahogy meglátom felülről a toronyházak közötti toronyház-méretű szemétkupacok mentén vidáman tovaguruló robotot. Ahogy kockáról kockára kibomlik a munkanapja ennek a robotnak. Hiszen nem a maga „értelmét” keresi, Wall-E, ez a kis „felébredt” bádogkasztni; erre leállított társai iránti kvázi közömbössége utal, ahogy „cipőt cserél”, például, vagy a tény, hogy előrelátóan gyűjti a maga csereszabatos alkatrészeit is. Az „alkotókat”, bennünket, kvázi a maga „isteneit” akarja megérteni. Mert a mi szemetünkből a saját hebehurgya szempontjai szerint „bennünket” gyűjt elsősorban, eltárolt kincsei elsősorban ránk utalnak, még ha a maga „ízlése” szerint is. „Öntudatra ébredése” magányában nem önmarcangolás, sajátosan túllép az első kérdéskörön: „ki vagyok, és miért”, és a másodikkal kezdi: „ki teremtett?”.  
 
Lám, máris filozofálok, de most inkább nem beszélek képi megvalósításról, mert az úgy rendben van, ahogy. A Pixarnál sportot űznek abból, hogyan tudnak a fényképi valóságosság és a felismerhetően rajzoltság határán egyensúlyozni, hogy leginkább látásmódnak tűnjön mindez, a világ látása egy módjának, amely legalább olyan autentikus, mint a fotorealizmus egyfelől, vagy a szimbólumokra egyszerűsített minimál-rajz másfelől. A közlés módja annyira profi, hogy fel sem tűnik, a rajzoltság nem kérdés, filmet látok, amit „csak mert így hozta kedvük”, rajzban álmodtak az alkotói. Hogy ez a keresetlenség mennyi munkát igényelhetett, azt majd többszöri nézés után konstatálom, elsőre ez nem kérdés.
 
Tehát a magány képeit látjuk, egy magányos értelem napjait ám ez a magány nem nyomasztó. Napirendje van, dolga számos, ráadásul válogat, gyűjt és keres, kincseket halászik a szemétből. Ha a napja végén meg is engedi magának, hogy „utánunk lesve”, egy musical kosztümös képein át társra „vágyakozzon”, az a vágyakozás csak az általunk, a teremtők által keltett vágy, nem saját még. Egy gesztus csak, aminek van értelme, de csak egy mozdulat, aminek tárgya nincs. Aztán persze „tárgyiasul”, megjelenik Eva, hétszáz év minden fejlesztési előnyével. Hogy ő is „felébredt”, hogy valahol saját vágyai és élvezetei vannak, azt az első pillanatban „közli is” velünk: amint az őt szállító űrhajó felemelkedik és magára hagyja, repülni kezd, a maga örömére. Kapcsolatuk először a gépé a géppel. Eva valójában nem tudja értelmezni Wall-E első közeledési kísérleteit, az Eva-szobrot például, ahonnan ő jött ott sok a gép, létezik gép és gép közötti kommunikáció, de ez egy teljesen más szint. Nem tudja megérteni a kis szemétkocka-gyártó gyűjtési szenvedélyét, azt hiszi, feladatokat kap a másik géptől. Mert a másik jelenlététől hajtva Wall-E immár önmagát mutatná, a tárgyakon át, a csótány-háziállaton át. A vágy immár saját, és a „te” jelenlététől megszületik az „én”. A feladatába bódult, csak a küldött jelzésre koncentráló, magába zárt Eva-t immár ez az „én” vinné mindama helyzetbe, amit a „teremtők” musical-filmjéről ellesett. Ez az „én” immár nem gyűjt szemetet, becsülettel végzett programjából végképp kilép. És ez az „én” sarkallja Wall-E-t, hogy belevágjon abba az eszementen kivitelezett űrbeli kalandba, potyautasként lógva az űrhajó oldalán, amelyben számos „bezárt Eva” utazik, de Wall-E csak azt az egyet látja, csak arra van szeme. 


És innen sok kritikusa szerint mintha más filmbe csöppentünk volna. Pedig dehogy. A végletekig tunya „wellness-űrhajó”-beli kalandok minden kockája ugyanazt az önfelszabadító történetet meséli tovább. Wall-E végre felfedezi „istenei” világát. Megilletődött képpel köszönti a segítségére szoruló embert. Miközben énje elsődleges célja immár Eva, őt nem akarja szem elől téveszteni. Valóban teljesen más ez a miliő, a filmi ritmus is változik, de nem változik a „filozófia”, Wall-E segítségére a „megbolondult” robotok hada siet, akik ugyanúgy ébredtek magukra, mint hősünk. Ne felejtsük el, Eva esetében már beszéltünk a „felébredésről”, de ez hétszáz év terméke, összeegyeztethető a „programmal”, olyan felébredés ez, mint a kis takarítóroboté, aki „csíkjáról” leugorva tűzön-vizen át követi Wall-E-t, hogy megpucolhassa. Olyan felébredés, mint az űrbeli tánc-epizód után szegény karbantartóroboté, akit kizárnak, és az ajtón dörömböl, nem akar egyedül maradni az űrben, „haza” akarna menni. A „krepák” öntudata emberibb – miért ne lehetne kisminkelni egy másik robotot is, avagy miért ne verekedhetnénk pusztán a bunyó öröméért? Hogy mi kell ezeknek a fejlettebb robotoknak a felébredéshez, azt remekül példázza maga Eva, aki a saját „zártállapotban” automatikusan rögzített felvételeit végignézve „döbben rá” Wall-E-ra, illetve a különbségre, ami ezt a kis robotot a többiektől elválasztja. És bíz ha innen nézzük, a Robotpilóta is „krepa” a javából, ami első látásra követendő program parancsa, az valójában a megízlelt hatalomhoz való ragaszkodás. Lám a „teremtőt” a teremtménye vezeti, és azok sietnek a segítségére, akik – ha vezetni nem is akarják – nem kérnek többé abból, hogy vezessék őket.
 
A film zárlatában a működésképtelenné váló Wall-E-t Eva rohamléptekben reparálja, alkatrészeket, paneleket cserél, és úgy tűnik, ezzel elveszíti azt, amit megmentene. Aztán a felvételen látott „többletgesztus”, a két egymáshoz hajoló fej mégis felébreszti hősünket. És itt végre ki kell mondanom a két „felébredés” közötti különbséget: az egyik az öntudaté, míg a másik a léleké, amelyik ugyanúgy nem köthető mikrochiphez vagy programhoz, mint ahogy izmokhoz, vagy agysejtekhez sem. Wall-E igazi „lélekkel bíró tárgy”, és a szerelme, amire csak a lélek képes, lélekkel ajándékozza meg a szeretett lényt, Eva-t is.
 
Néhány megjegyzést fűznék még a film „teremtőihez”. Bár filmről-filmre egyre jobban hajlok afelé, nem vagyok egyértelműen „Pixar-hívő”. Más rajzfilmes megközelítéseken szocializálódtam – János vitéz, Fehérlófia és társaik -, és az utóbbi idők legnagyobb rajzfilmes meglepetését nekem az animevilág elképesztő gazdagsága – legelsősorban Miyazaki és alkotótársai által jegyzett filmek, de néhány olyan klasszikus is, mint a Metropolis, vagy a Ghost in the Shell – jelentette. Látni kell, hogy a Pixar a maga egyedi módján azért továbbra is a Disney-ösvényen jár, azon hollywoodi filmes fogásoktól, amelyek a legnézhetőbb amerikai rajzfilmekben is rendre feltűnnek, azon forgatókönyvi fordulatoktól - a kötelező jellemfejlődés, a profin generált érzelmi mély- és csúcspontok, stb. – egyetlen filmjük sem mentes. Azt a hatásmechanizmust használják ők is, amit gátlás és általában minden tartalom nélkül lök elénk a világ legtöbb bevételt termelő filmipara egy-egy tucat-zsánerében. Valahol mégis megvesz magának ez a rajzfilm-világ azzal, hogy mindezt minden esetben képes a humor, az irónia zárójelébe tenni. Magán, s a saját eszközkészletén is nevetve, ezáltal is nevettetve. Remek példa erre filmünk egyik csúcsponti jelenete, mikor a Kapitány végre két lábra áll -az emberiség evolúciójának kacagtató paródiájaként végre kiemelkedve a lebegő fotelből-, aláfestő zeneként ehhez megkapjuk az egyik legismertebb üstdobos-dammdummdammdummdamot – jegyzem meg: Beethoven-átirat – mintegy a zene által zárójelbe téve a csúcspont (ön-)felemelő voltát. Tisztán bemutatott hatásvadászat és egyben annak paródiája: mintha ez lenne a nyerő Pixar-recept a Disney oly gyakran használt papírzsebkendő-ipari segédtevékenysége elkerüléséhez. 
 
 
És ott fejeződik be a történet, ahol kell, a mesei csúcsponton. Mert mese ez azért, ha rólunk szól is, ha nekünk beszél is a maga nyakatekert módján környezettudatosságról, bolygónk iránti felelősségről, s a többi. Csak egy mese, aminek stáblistája alatt a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” bájosan rajzolt mesezárlata látszik. 
 
Ui.1: Muszáj megemlítenem a kisfilmet a nagyfilm előtt, elmesélhetetlen, látni kell! Nem is emlékszem mikor nevettem utoljára ennyit egy teremnyi visítva röhögő ember között…
 
Ui.2: A Johnny-5 körüli hercehurcáról csak annyit, hogy a külsődleges jegyek kétségtelen hasonlósága ellenére is mi köze van a hasonlóan jó alapötletet leszámítva minden sajátlagosságot nélkülöző, szokásos színvonalú „steveguttenberges” izének mindahhoz, amiről fentebb szó volt?

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...