2008. augusztus 14., csütörtök

Agatha Christie: A Sittaford-rejtély

Ismerkedés Agatha Christie-vel, második felvonás. A Gyilkosság az Orient Express-en után azt kértem Gábortól, aki az én személyes Agatha-kölcsönzőm, hogy hozzon valami teljesen mást. Sikerült. A Sittaford-rejtélyben nincs se Poirot, se Miss Marple, van viszont bűntény, sok gyanúsított, és ködbe burkolózó, eldugott kis falu Anglia közepén.

A legjobban ez tetszett. A világtól a hóesés miatt elzárt, egy udvarházból és hat kisebb bungalóból álló falucska a maga furcsa lakóival már önmagában klausztrofób hangulatot teremt. Olyan hely, ahol okvetlenül történnie kell valaminek. Erre a rejtélyes, gótikus regényekbe illő hangulatra csak ráerősít, hogy a falucska unatkozó lakói a kor divatjának megfelelően szellemidézéssel ütik el unalmas délutánjukat, hogy aztán a „szellem” adja tudtukra, hogy az udvarház tulajdonosa, Trevelyan kapitány gyilkosság áldozata lett.

Egészen vicces, ahogy az írónő ábrázolja a harmincas években épp divatos asztaltáncoltatós, szellemidézős ismerkedést a „természetfölöttivel”. Ennyi idő távlatából nagyon megmosolyogtató, ahogy a szereplők először halálra rémülnek, aztán mind elutasítják a természetfölötti létezését, végül egymástól függetlenül többé-kevésbé tudományos alapon közelítik meg a kérdést. Azt gondolnám, az írónő fricskának szánta ezt a könyvet a szellemidézést divatból űző kortársainak.

Míg az Orient express esetében tényleg sajátos és számomra meglepő végkifejlettel volt dolgunk, itt a klasszikus „mindenki gyanús egy kicsit, mindenkinek lett volna oka megtenni, a végén mégis az a gyilkos, akire a legkevésbé számítunk” séma érvényesül. Az írónő dícséretére szóljon, hogy ezúttal sem sikerült kitalálnom, ki a gyilkos.

Amit nagyon viccesnek találtam, az a saját, a rendőrségtől független nyomozást folytató Emily alakja. Emily vőlegényét tartóztatják le elsőként a gyilkosság vádjával, és a talpraesett hölgyemény, mivel túlságosan teszetoszának tartja a vidéki nyomozót (tényleg az), saját kezébe veszi az ügyet. Nagyon jól szórakoztam azon, hogy a nem kevéssé korlátoltnak ábrázolt harmincas évekbeli vidéki angol kispolgárok mit össze szörnyülködnek azon, hogy ez a nőszemély milyen ravasz, milyen ügyesen kihasznál mindenkit a célja érdekében, mennyire nem retten vissza semmitől, hogy információkat szerezzen. Ma már nagyon vicces, de elhiszem, hogy azok az emberek, abban a korban így reagáltak. Persze a végén Emily az, aki megoldja a rejtélyt, és leleplezi a valódi gyilkost.

Ennél a könyvnél is azt éreztem, hogy nem a krimiszál a legfontosabb, hanem a hangulat, a vidéki Anglia egy sajátos, kritikus, ám szeretetteli ábrázolása. Tetszett! A következő most már tényleg a Tíz kicsi néger lesz.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...