2008. augusztus 13., szerda

My Blueberry Nights - A távolság íze

Lehet, hogy elcsépelt, ócska húzás egy kritikát úgy kezdeni, hogy „ez a film tényleg olyan, mint a címe…”, most mégis ezt teszem. Ez a film tényleg olyan, mint egy áfonyás pite jó sok tejszínnel… Krémes, édes, eltelít, elringat, megnyugtat, valahogy kerekebbnek, kisimultabbnak látszik a világ az elfogyasztása után.

Wong Kar-Wai, a szomorú szerelmes filmek hongkongi mestere ismét nagyot alkotott, ezúttal azonban nem hazájában, hanem európai koprodukcióban, amerikai színészekkel. A tempó és a filmnyelv ennek megfelelően változott, jelentősen könnyebben befogadható, mint a Szerelemre hangolva vagy a 2046, viszont az amerikai filmekhez szokott közönségnek félő, hogy még így is túl lassú, hömpölygő, érzelmes. Mert ez nem változott. A rendező most is az érzelmek nyelvén beszél. Nem a történet, a fordulatok a fontosak, hanem az ember érzései, vágyai, a másik és önmagunk megismerése.

A film egyszerre szerelmi történet, sajátos road movie, és egy lány fejlődéstörténete. Jeremy kávézójába egy nap beállít egy rendkívül feldúlt lány, Elizabeth, aki a pultostól vár választ a kérdésre, vajon barátja megcsalja-e. Miután megbizonyosodik róla, hogy igen, nap mint nap visszatér a kávézóba, hogy megtudja, a csalfa barát eljött-e az otthagyott lakáskulcsaiért. Minden este megeszik egy áfonyás pitét, és egyre többet árul el önmagáról Jeremy-nek. Ahogy a két ember szép apró lépésekkel megnyílik egymásnak, az szerintem túl azon, hogy nagyon bájos a filmen, nagyon emberi is, nagyon természetes. Nem látunk nagy egymásra találást, hatalmas könnyes, szerelmes pillantásokat, egyszerűen egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és egyre fontosabbak egymásnak. Azonban még egyikük sem zárta le a múltját. Mint kiderül, Jeremy is azért maradt ott a kávézóban, mert várja egykori barátnője felbukkanását. Toporognak egy helyben, vágynak a továbblépésre, de képtelenek megtenni.

Aztán Elizabeth egyik este felkerekedik, és a leghosszabb úton megy át az utca túloldalára. Elindul bele a vakvilágba, hogy felejtsen. Buszra száll, és városról városra jár. Mindenhol eltölt egy kis időt, pincérkedik, bárokban, kávézókban, mindig más néven. Nem tudja, meddig utazik, nem tudja, hova tart, csak megy tovább. Hajtja a vágy, hogy megszabaduljon régi életétől, és régi önmagától. Utazása egyszerre menekülés a múlt elől, felejtés, önkeresés. Csak a Jeremy-nek küldött képeslapok kötik össze a múltjával. Minden állomásról ír neki, de soha nem ad meg válaszcímet. Tán mert tudja, hogy továbbáll, tán, mert nem akarja, hogy a férfi megtalálja, de az is lehet, hogy azért, mert fél a csalódástól, ami akkor érné, ha megadná a címét, de nem jönne válasz.

Miközben Elizabeth-et követjük útján, különböző történeteket ismerünk meg, mert ő sem kerülheti el, hogy ne kerüljön kapcsolatba másokkal. Bármennyire védi magát, bármennyire próbálja elszigetelni magát, őt is megérintik történetek. Mint a rendőré, akit elhagyott a felesége, mert megfojtotta a végtelen szeretetével. A nő menekült a kisajátítás, a fojtogató ragaszkodás elől, a legrosszabb úton, egy (több) másik férfi karjaiba, a férj vissza akarta kapni, és egymást hajszolták az elkerülhetetlen tragédia felé. Vagy mint a szerencsejátékosé, aki maga is menekül, apja elől, aki irányítani akarja, a saját, jól kiszabott, tökéletes élete elől. Menekül a veszélybe.

Különböző életeket ismerünk meg, mindannyian menekülnek, mindegyiküknek megvan a saját kis élethazugsága, ami a szemünk láttára hullik darabjaira. És Elizabeth az ő történeteiket látva talál rá saját magára, és döbben rá, hogy a helye ott van, ahonnan elindult. Az önmaga megismerésére tett utazás végső felismerése az, hogy minél több ember tükrében látjuk önmagunkat, annál többet tudunk meg saját magunkról. Ez az egyetlen módja.

Gyönyörű ez a film, nem egy tipikus nyáresti könnyed alkotás, inkább borongós, melankolikus hangulathoz illik, de megéri megnézni. A színészi játék majdnem tökéletes, egyedül a főszereplő Norah Jones áll kissé elveszetten a szerepben, de mivel egy elveszett, önmagát kereső lányt alakít, ez megbocsátható. A többiek fantasztikusan jók! Jude Law nem csak szép, de okos és lelke is van, Rachel Weisz nagyon meggyőző a kikapós feleség tragikus szerepében, Natalie Portman pedig egyre sokszínűbb, egyre jobb színésznő. Rajtuk kívül is minden a helyén van, az atmoszféra, a filmzene, a borongós, néhol szemcsés, sárgás képek, az egésznek nagyon jó hangulata van. Teljesen bele lehet feledkezni, magába szippant, és elvarázsol. Aztán jóllakottan, álmosan és szomorkás mosollyal felkelünk a moziszékből és az az érzésünk, hogy kérünk még… Mert tényleg olyan, mint az áfonyás pite. Repetázni kell belőle!


Korábbi kommentek:

 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...