Sok szempontból ez volt a
legnehezebb olvasásom az utóbbi időben. Elég régóta tartott – azaz inkább így kéne
mondani: több hullámban és komoly szünetekkel engedtem magamra Borsik Miklós
Futárlíra című kötetét, a lassú partot mosása hordalékait nézegetve. Talán mert
ez engem igen személyesen érint, óhatatlanul belülről nézem úgy is, mint futár,
meg úgy is, mint hobbiköltő – a kétféle szemüveget együtt képtelenség volt
használni, a kétféle látvány inkább felszámolta, semmint átszínezte egymást.
Holott amúgy ez a kötet finom és szeretni való, fűszeres street food – úgy is,
hogy erősen érzékelhető rajta egyfajta parnasszista ízlés, a mai irodalmi
divatok fűszere, egyszerre egzotikus és házias íz; viszont garantáltan nem
pöttyöz össze belőle semmiféle konvencionális szaft, akkor se, ha leeszed magad
vele.
Korábban, kissé elkapkodva a
szót, értékeltem már ezt a kötetet így
:
tisztességes, a jelen trendjeibe remekül illő megragadás, ahol szerencsére a
futárkodás is jóval több, mint apropó. Kicsit irritál benne az írástudó gőgje,
az érezhető méltatlankodás, a "mit keresek én itt" - az erős
intertext hatásvadászat felülről nézi a kultúra hordozóját, amint a falnivalót
is hordozni kénytelen. Nos, nem gőg ez valójában, csak valami elviselhetőség
határán imbolygó kizökkentség, ahol például a költő-futár
elfordult fej, lesütött szem, a minden perc drága rabja, amikor
felhívja a költő,
az ihletett, a zilált
/félrészegen is tekintélyes pályatárs. A kétféle létezés közötti feszültség
folyamatosan ingerli a teljes viszonyrendszert, és a legtöbb versben fel is
bontja. A hétköznapi átfordul egy meglehetősen szürreális nézetbe, ahol a
jelentések és dolgok között minimum átfogalmazódik, gyakrabban felszámolódik
minden oksági viszony.
Mert amúgy tényleg botrány,
amikor az érzékenység összegyűjtött fedezete, a mások szavaiban rögzült kultúra
horgonyairól rendre kiderül: menetszél-fútta illúziók. Ebben az
egyensúlykeresésben, ahol a nyíltan, akár szerzőnévvel vállalt idézetek és a
számos rejtett utalás rak sebességbe, folyamatos kísértés az elbillenés. Tehát
nem tart meg, nem óv, nem vígasztal a megszerzett ismeret, a versidőre
karmesterként zenével sétálókat összekeverő legnevesebb kortárs sem, akinek
mindenhova elér a keze – a kultúra pont arra nem alkalmas, amire kitalálták,
hogy adekvát értelmi keretet adjon a létezésednek. Nem tudjuk általa az
érzéseink nevét, nem óv meg a szétszóratástól, hogy darabokban ott heverj
zavaros emléktócsáidban: a kézfej a kilincsen lóg, a lábfej a frissen festett
zebrán ragadt, testrészenként szóródtál szét a város összes különböző pontján.
Szóródom ahogy emlékezem, mondja a költő
és igaza van; a futárlét sűrű, összefüggéstelen emlékmorzsák melegágya. Ez egy
pontosan markolt tapasztalat – tudom miről beszél.
A szóródás... Ezek a versek a
nevek, fogalmak, jelentések a futárlét peremtapasztalatának folytonos
perturbációjában olyanok, mint egy-egy szürreális festmény, vagy metszet –
avagy leginkább mint festékkel szórt graffiti a városjárás random, tűzfalas
pontjain. Úgy képzelem, mezei olvasónak azonosulássá tényleg attól válik, ha felkeresed a helyeket, és ott
olvasod a fekete jelekkel pöttyözött lapokat. Nekem könnyű dolgom van, behunyt
szemmel odabugyborog körém a megidézett helyek levegője, ráadásul a
perspektíva, ahol a látvány mellett olykor meglepnek a szagok is (a Népszínház,
a Corvin sétány, a gangos bérpaloták dohjártasága) ugyanúgy a nyeregben (vagy
nyeregből szállva) bomlik, ahogy a költőnek.
Akár keréken, akár gyalog vagyok,
a gerinc feltartja, így szállítja
a koponyát, hogy a legmagasabb ponton
kezdődjön a szortírozás.
A figyelem ijesztő szorgalommal
repíti a perifétiára azt,
ami éppen nem igényel,
ruhaujjat, díszkövet...
...szóval
A szállítás levegője benne lakik ebben a kötetben; s a laikus
versszeretőnek tényleg legalább ennyit adhat hozzá a sétálva megélt miliő.
Tényleg azt ajánlom, csapd a hónod alá, és sétálj vele el a városban az
említett helyekre, keresd a perspektívákat – vagy csak jusson eszedbe a
Rottenbilleren, vagy a Tölcsibe előtt a megfelelő helyről az idézet. Egy olyan
könyv idézete, amelynek szerzője kényszerből vált a megfelelő helyek
megfeleléskényszerében futárrá, de belelényegült a szerepbe. El tudom képzelni,
hogy a lassú defekt bosszantásában tényleg Derrida pumpált helyette – hiszen
közben költő maradt, a kultúra hozó-vivője, az eszedbe jutás állandó
kísértésének kitett tekintetbe vétel.
Tekintetbe kell vennem mindezt,
miközben olyan felületes ítéletek szele kerülget, hogy mindez alkalmazott
divatos versnyelv, posztmodern szorongás, kultúra-kollázs biciklis ruciban –
mert minden versben van legalább három-öt olyan sor, amikor oda kell állnom
mögé, nekem is, igazolva a hitelét: odavonz az élmény valódisága.
Futár vagyok, mit érdekelne engem A
költészet utálata című eszmefuttatás. Azt hiszem, láttam azt a Blahán
otthagyott öreg versenybiciklit, a versből, láttam a valóságban, ahogy
fokozatosan vázig csupaszult. Hosszú, és nehéz olvasás volt, de szerintem csak
az érintettség okán. Kedves olvasó. Ülj fel rá egy próbakörre.
