Továbbra sem könnyű olvasnom
McDonald Luna-sorozatát, mert továbbra is következetesen erőszakos és
kíméletlen; és mivel az életem mostanában gyakran kínál a saját világom
erőszakosságával, meg kíméletlenségével, nem igazán alkalmas menekülés előle.
Mintha ennek a koboldalkatú írónak két eléggé eltérő arca volna: az egyik írta A dervisház
látomását, sok humorral és empátiával (miközben amúgy ott se túl gyengéd a
hőseivel, de komolyan sajnálom, hogy a közelmúlt török politikai közege tényleg
utópia-világba száműzte ezt az alternatívát), míg a másik minden illúzió nélkül
álmodik egy Hold-megszállást, mocskosat és véreset, logikus lépések fetöltőbe
(hold-felszíni ruhába) táncoltatott torokszorítását. Olykor szinte fizikai
fájdalmat okozott együtt fuldokolni a szereplőkkel, még ha a második könyvben
vigyázott is a hőseire, még nem adta a kedvenceim a halálnak. Nem kétlem,
hullni fognak - csak várnunk kell rá még egy picit.
Lenyűgöz a látomás logikája.
Vannak analógiák, amik mentén könnyen érthető; ezt a határvidéket, ezt a
gyarmatot most a levert Sárkány haláljárója kínálta vissza a gyarmatosítónak -
aki kicsit is érdeklődött például az amerikai Függetlenségi Háború
körülményvilága iránt, az kényelmes sorvezetőhöz juthat. Persze ennél
összetettebb, már most összetettebb ez a közeljövőnkbe rémálmodott móka, és az
biztos, hogy nem úgy folytatódik, ahogy várom - Ian McDonald tényleg jobb író,
mint a fantáziám. Eddig is elment a saját álomvilága széléig, szerintem eztán
sem áll meg ott, ahol a jövő-történetek általában. Ezúton gratulálok a kötet
szélén (hátlapján) található fülszöveg írójának, mert sikerült alig valamit
elárulnia abból a szövevényes hálóból, amit az író sző a figyelmünkért. És
nehéz dolgom van, mert én se szeretnék ennél többet elárulni - ezt a mesét tényleg
akkor fogod a legjobban élvezni, ha az írói szándék mentén bomlik benned (és
kizárólag az első kötet, az Újhold ismeretében, ez valójában
eddig egyetlen történet).
Nehéz dolgom van, mert McDonald
soha nem úgy tapasztja a világa látványába a cselekményt, ahogy várnád. Az
előző kötetben elhelyezett aknára már az
Ordashold
legelején rálépteti a hőseit (meg voltam győződve róla, hogy ez lesz úgymond a második
könyv "nagy durranása" - hát nem). A kirobbanó nyílt háború szereplői
nem azok, és nem úgy azok, ahogy az alapozás után gondolhattuk, ez a sztori az
összes "klánok egymás ellen" jellegű, zárt hatalom- és bosszútörténet
kritikája is; a legfontosabb tanulsága, hogy a világ mindig nagyobb a helyi
kisszerű érdek-feszüléseinknél, a velünk történtek valódi indokrendszere
általában a látóhatárunkba nemigen fér bele. Ez akkor is igaz, ha a
holdfelszínről farkas-mód felpillanthatsz a fogyatkozó-növekvő Földre. Amit
eltakarhatsz a hüvelykujjaddal, a perspektíva ajándékával, az a gesztus valóságos
perspektívákat pont, hogy eltakarja előled. Ebben a mesében a legrafináltabb
mozgató is bábu valaki más játéktábláján - ettől nő ez a történet sokkal
nagyobbra önmagánál.
Lenyűgöz a látomás logikája, mert
megmutatja: a nagy vágyakozásainkért gátlás nélkül ejtett lépések leginkább
lebontják azt, ami után vágyakozunk. Például keserű szájízt hagy bennem, mikor
Lucas Corta e történetben bárkinek kijelenti:
az első a család. Amit a családjáért, a klánjáért megtenne (minden
gátlás nélkül, hideg számítással és nem kevés gőggel), azzal épp elveszíti a
családtagjait. Szépen, egyenként, alaposan megindokolva, hogyan és miért.
Visszaszerezheti Boa Vistát - az újjáépülő magán-birodalomszívben alvadt
csomókban gyűlik majd a kiontott Corta-vér. Látjátok, mégis elárultam valamit,
amit talán nem kellett volna. De nehéz erről a csavaros, gonosz, és mégis
annyira helyén való meséről egyfolytában rébuszokban beszélni. Pont mert
szókimondó, mert nem leplez, mert valójában minden (jövendőbeli) fordulata ott
lifeg az orrunk előtt - mégsem számítunk rá. Ian McDonald úgy vettem észre, utópista
alkat - szerintem kihozza a történet végét valamiféle előremutatás-szerűségig;
de ezzel a folytatással nagyon megnehezítette a saját dolgát.
Természetesen mindezt
szépirodalmi igényű, de igen gördülékeny tálalásban. És továbbra is abban a
bonyolult, sokszövetű mintázatban, ami egyre inkább egyeduralkodóvá lesz a
kalandos történetekben - ahol nincs kimondott főszereplő, hanem olykor
tucatnyi, motivációk szintjén is kiválóan feltárt, teljesen személy-érzetű
figura csetlik-botlik a maga akarásaival a többiek akaratából kifeszített
hálókon. Továbbra is nehezen adom magam ennek a könyvnek, de továbbra is úgy
érzem: amit olvasok, (nemcsak a maga nemében) remekmű. Kíváncsi leszek,
lezárja-e tényleg, trilógia lesz-e tényleg, mert van benne bőven patron - benne
van ebben a világban a befejezhetetlenség (Asimov-i méretű) lehetősége is...
Kiadó: Gabo
Fordította: Tamás Gábor
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése