2017. április 10., hétfő

Enki Bilal: A szörny ébredése (Első felvonás)

Az Inmortelt láttam előbb tőle, a Halhatatlanokat, úgy, hogy kukkot sem tudtam róla – egyszer szembe jött éjszaka valamelyik adón, talán szerbül. De ennél jellemzőbb módon nem is találkozhattam volna Enki Bilallal, Jugoszlávia szülöttjével. Mennyire pontos az esetében ez a teljesen felszámolt, talán soha nem is volt „haza” – és milyen meghatározó ez a Franciaországban kiteljesült képregényes-filmes karrier alatt folyamatosan lüktető seb, a valójában-hontalanság. Lenyűgöztek annak a történetnek képei a szavak értelme nélkül is, bár aztán évekig tartott, amíg szerencsés véletlenek által végre a maga teljességében újra szembejött az első képregényes sikerből, a Nikopol-trilógiából a megálmodója által rendezett adaptáció. Az is megérne egy misét… beleszoktatott egy képi világba és egy gondolkodásmódba, amely meglehetősen gátlástalanul „idegen”, úgyhogy amikor a Titkos Fiók elkezdte itthon megjelentetni a Szörny-tetralógiát, nem maradt annyira távoli, mint amennyire sokaknak. Egyfelől. Másfelől emlékeztetett egy gondolkodásmódra, amelyik mindig is borzasztóan közeli volt, szomszédos, csaknem otthonos; erre a bosszú-alapú balkániságra, amely nem bocsát meg és nem felejt. Mert a Halhatatlanok egyiptomi istenkoszorúja által Bilal ugyanúgy „haza” (is) beszélt, az egykor kényszerből összerántott, egymást és saját magát is nemzedékek óta gyűlölő kisvilágba, mint ebben a tetralógiában. Enki Bilal minden művében ugyanazokat a sebeinket nyalogatja…

Egy cyberpunk jövő sajátos 2020-a táján járunk - milyen érdekes, már csaknem utolértük a valóságban is ezt az álmodott közeljövőt, szerencsére lokális atomháborúk, rommá szennyezett légkör, és megingathatatlan államalakulatokká teljesedett fundamentalizmusok nélkül (meg repülő autók és japán alaphatás helyett posztszovjet ízekkel operáló városdzsungelek nélkül…). Ugyanakkor Szarajevo ostromában járunk-lépkedünk Nike Hatzfeld emlékeiben naponta, egyesével visszafelé, egy belövéstől beszakadt tetejű kórterem ágyán fekve, ahol a 18 napos Nike Amirral és Leylával a friss árvaságon osztozik. Három csecsemő egyetlen ágyon, egy városban, ahol orvlövészek mélyítik minden ártatlan áldozattal, járókelővel, távcsővégre kapott bárkivel az etnikumok közti szakadékot – a háborúig. Mert Nike emlékszik – erre is… A férfi, aki a keresztnevét a halott által viselt cipőről kapta, aki mellett megtalálták, s aki a megtalálója vezetéknevét viseli, kivételes emlékezőtehetségéből él – amely a saját pár napos koráig nyúlik vissza. A VEKA, a Világemlékezet Központi Adatbankja alkalmazottja, egy korban, amikor a legfrissebb és legteljesebb fundamentalista őrület, az Obscurantis Order éppen mindent elfelejtetne az emberiséggel, a tabula rasa kedvéért, amiben hisz.

Az alapkonfliktus csak egy réteg. A hagyma legkülső héja… miközben Nike igazából másra sem vágyik, mint hogy megtalálja egykori ágytestvéreit, Amirt és Leylát, merényletet követnek el ellene, a hatóságok segítségével bujkál, belegabalyodik a politikai szövevénybe, valójában azokat az első napokat és éjszakákat keresi, hogy megtudja kicsoda Amir (mi látjuk…) és kicsoda Leyla (mi látjuk…). Miközben egyre jobban belegabalyodik az ördögi Dr. Warhole (war-hole: háború-lyuk) hálójába, valójában emlékezve hátrálna, a születése napjáig. Alkat kérdése, kit melyik utazása köt le jobban… engem mind a kettő kíváncsivá tett. Warhole szövevénye hamar felzabálja azt a „világhelyzetet”, amit a képregény addig néhány jól festett kockán át felépít – valóban létrejön egy légypetékkel telirakott tabula rasa, csak nem pont úgy, ahogy a nagy mozgató politikai akaratok akarják. Tényleg jó, hogy előbb láttam azt a másképp ugyanerről szóló filmet – megcsaphatta az orrom egy monomániás alkotó képeiből megint egyfajta „istenszag”. Azt hiszem ezért lettem függő, ezért nyűgözött le ez a felütéseiben félbehagyott történet: mindig is érdekelt, hogyan fogalmazzuk meg az isteneink…

Ahogy olvasom a megjelenés környéki recenziókat, a képeket még az is nagyon szerette, aki a történetet annyira nem… Tény, talán az egyik legszebben rajzolt képregény, amit ismerek. Bilal egy bizonyos nőtípusba szerelmes – minden szereplőnője erre az egyetlen eszményi alakra hasonlít (a Halhatatlanok hősnőjét játszó Linda Hardyt is egyértelműen ez a szerelemeszmény választatta a szerepre…). És ugyanígy apró különbségek különítik el a férfihősöket is – csak a gonosznak van karakteresen „más arca”. Érdekes ez, ahogy a rajzoló az apró különbségekkel játszik – mintha folyamatosan tudatná: ugyanazok vagyunk, és ezeknek a jelentéktelen vonásoknak tulajdonítunk olyan feneketlen jelentőséget, hogy háborúzni is hajlandók vagyunk érte. A rajzokon Bilal a sajátvilágaira is szívesen utal - feltűnik Nikopol üzenete egy képen - nyilvánvalóan egyetlen története van, és folyamatosan azt meséli. Ennek ellenére én akkoriban nagyon vártam a folytatást…

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...