2017. január 4., szerda

John Scalzi: Vörösingesek

A Vörösingesek kézbevételét régóta halogattam. Ugyanis komoly csalódásként éltem meg, hova habosította az általam nagyon szeretett Vének háborújának történetfűzését az Árnyékszövetséggel Scalzi. …az árulóink, kémeink és opportunistáink megtalálták egymást és saját érdekükben ellenünk dolgoznak… na, ez így, vegytisztán az egyik leggyakrabban előcibált (nemcsak filmes) konteó, amit nem tudok komolyan venni. Az összes terrorista, fajgyűlölő és előítéletes egy asztalnál, együtt a különböző szolgálatokkal és titkos állami szervekkel, amint eldöntik, hogy… mit is?  Képzeljük el, amint fondorlatuk által valahogy létrejön a szuperszervezet, amely technikailag hipp-hopp mindenki előtt jár, amolyan űrbéli Hydra, galaktikus Spectre – na, pont ez a szint nem hiányzott az eddigi intelligens kérdésfeltevések mellé! Számomra ez volt a legnagyobb érvágás ezen a világon – hogy az eddig (soha nem ellentmondásmentesen, de) felrajzolt valóságos emberi dilemmák fölé odakerült mozgatónak egy klasszikus blockbusterpanel… írtam. Hallatlanul bosszantott, ahogy egy könnyen olvashatósága ellenére bátran kérdező és válaszoló történetfolyam a szemem láttára végképp elszappanoperásodott.

Azért is halogattam a Vörösingeseket, mert tételesen pont egy ilyen paneltömeget sejtettem mögötte a fülszövege alapján. Kár volt halogatni… mert amikor végre kézbe vettem, egy délutánt végigröhögtem vele, nem harsányan, de jóízűen – hiszen megint azt az írást kaptam, azt az épp csak originális, „hasonlítható, de soha nem olyan” mesét, azt a minimumot amit ettől a pohos-pocakos iróniabajnoktól folyamatosan elvárnék! (Ez különben igen becsülendő: ahogy Scalzi folyamatosan jól követhetően és közérthetően okos, egy halom réteggel e követhetőség mögött… ez egy igényes irodalmi popzene.) Szinte ugyanaz történt, mint a Bezárt elmék esetében: behúzott, megtartott a könnyen olvashatósága, aztán az igen hamar bekövetkező lelepleződés után (hogy mi is mozgat itt kiket és hogyan) is lazán megtartott a jóízű mesélőke és a folyamatosan vastagodó irónia benne. Mert lelepleződik, hamarabb jóval, mint a hősök számára, hogy mi körül csomósodik a mese – de egyfelől tényleg zabálni valóan könnyed és vicces marad utána is (vihet a humora), másfelől a hősök számára tankönyvien pontosan tárul fel a titok (gyakorlatilag nem is tárulhatna fel előbb). Scalzi megmutatja neked, mi a különbség, ha szereplő vagy és mi a különbség, ha néző (miközben persze bevon, pofátlanul behúz – csőbe húz, és az utolsó oldalig, az utolsó mondatig  játszik veled is…). 

Andrew Dahl zászlóst áthelyezik az Egyetemes Szövetség zászlóshajójára, a Rettenthetetlenre. Amely mindig a sűrűjében jár, amely minden küldetésén idegen erőkkel és szörnyetegekkel találkozik, minden felderítő küldetésén veszteséget szenved, de mintha a vesztükbe minden felderítésen kizárólag a frissen érkező zászlósok rohannának – és fura módon mintha volna néhány „kiválasztott” magasabb rangú tiszt, élükön a kapitánnyal, akik a megmenekülést kizáró helyzeteket is rendre túlélik. Bájos alapszitu, már akár most is elkezdhetsz rajta gondolkodni, kedves olvasó, mi lehet mögötte – milyen kifacsart valóság-szerkezetre lehet igaz egy ilyen (statisztikailag is jól dokumentálható) beteg helyzet. (Annak van a legkönnyebb dolga, aki a cím szóösszetételének összes (történelmi és szórakoztatóipari) jelentésével tisztában van.) Persze azt csak remélhetem, mást is megtart-e a könyv, úgy ahogy engem, miután jó korán lelepleződik úgymond a „nagy csavar…” (az a dolga…) megtart-e az otromba írótréfa után (tényleg baromira otromba, Douglas Adams sírna a röhögéstől), megmarad-e az olvasókedv, amikor teljesen máshonnan nézi vissza ugyanazt, amit először - hogy mélyüljön, ami mélyülhet.

Én nagyon érdekesnek találtam ezt a markánsan két, egymással beszélgető részre oszló könyvet, mert az irónia hagyma-rétegekben épül benne egymásra, és ha jól figyelsz, az utolsó réteg köréd is odacsukódik. Mindig is izgatott az író felelőssége a hősei iránt, mert olykor a saját fantáziáimban éreztem már úgy: a képzelet nemcsak magadnak, másoknak is megélhető sorsokat gyúrhat, akár a szavakká formált gondolat által – hogy a szó nemcsak a beszéd (tágabban a kommunikáció) körén belül teremt. Scalzi jól kérdez, és érdekes válaszokat ad a kérdéseire – miközben görbe tükröt tart a médiaiparnak, mégpedig olyan görbe tükröt, ami nem előzmények nélküli, könyvek és filmek játszottak már hasonlóval, de így egyik sem. Ennyire következetesen egyik sem gurult végig egy ilyen gondolatmeneten, akit csak lehet, belevonva; hogy a végén teljesen nyilvánvaló legyen: maga Scalzi is egy kliséhasználó teremtőmerénylő – és valójában az egész játéka ezt kérdezi: ki teremtett engem, és milyen halálnak. Még egyszer mondom, szerintem a hősein át maga Scalzi is ezt kérdezi. Tehát nemcsak az olvasói köré, maga köré is odacsuk egy réteg hagymahéjat. Eléri, hogy élvezzem, hogy csodáljam a könnyedséget, a látszólagos felszínességet, hogy röhögjek (többek közt: magamon). Holott közben ő is röhög rajtam (és többek közt: saját magán). Mert hiszen valójában mindannyian együtt ülünk ebben a hagymabűzben.

Mondjátok, hogy sikerült… hogy nem gyilkoltam le egy poént se…



Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...