J. R. R. Tolkien: Kullervo története

Tényleg gyerekes kicsit, mennyire tudok örülni minden ilyen megjelenésnek! Minden egyéb mániám időlegesen háttérbe képes szorítani – továbbra is kitartok e kamaszkoromban gyökeredző szenvedély mellett: továbbra is érdekel minden fecni, fogalmazvány, részlet, amivel a Professzor hosszú élete folyamán elszöszölt. Ennek fényében hogyne érdekelne az egyik első, jól elkülöníthető mű-kísérlet – hogyne érdekelne Kullervo története az ifjú J. R. R. Tolkien által elmesélve… De megértem, ha mást így ez a hír nem hoz lázba, hogy megjelent egy író zsengéje, s mellé fűzve az a két (valójában kétszer megfogalmazott egy) beszédvázlat, amellyel a finn nyelv és a Kalevala iránti rajongását egykor kifejezte. Ez valóban inkább a hardcore rajongók terepe – az elvetemültebbeké, akik annak idején például megörültek a Húrin gyermekei kötetnek, akik Túrin Turanbar életéről és kalandjairól eleve jóval többet szerettek volna hallani, mint amennyi a hagyatékból elsőre kinőtt kötetben: A Szilmarilokban szerepelt. E kötetet elsősorban tényleg azoknak ajánlanám, akik nagy élvezettel merültek el a hagyatékból előkerült művekben – sőt, Tolkien nagyközönségnek szánt nyelvészeti előadásait, a Szörnyek és ítészek kötetét is élvezettel forgatták…

Nekik ugyanis rengeteget adhat. A legtöbb kutató vitán felül álló tényként kezeli: ahogy Tolkien tündenyelvei közül a nemesebbet, a quenyát a finn nyelv belső zenéje, hangzásvilága és szerkezete ihlette, úgy a megátkozott, ifjú Túrin sorsa alakulásának előképe a Kalevala egyik antihőse, Kullervo sorsának alakulása. A tanulóévek egy hallatlanul fontos pillanatában, még a háború embert próbáló évei előtt az ifjú oxfordi diák kezébe került a Kalevala, W. F. Kirby 1907-es angol fordításában. Ahogy Verlyn Flieger, a kötet szerkesztője írja előszavában: …nagyon is hihetőnek látszik, hogy az, hogy a Kalevalát a finnek „Finnország mitológiájának” tekintették, legalább akkora hatást tett az ifjú Tolkienre, mint maga az eposz, és nagymértékben erősítette azt az ambícióját, hogy ő alkossa meg az „angol mitológiát”.  Írtam már egyszer, a Befejezetlen regék… kapcsán: négy lelkes fiatalember egykor arról álmodott, hogy hazája kultúráját méltó mítoszkörrel ajándékozza, a normann hatást tükröző mondakörök helyett, mintegy újraálmodva mindazt, amit elmosott az idő. Elkésett ambíció – gondolhatnánk… ők egy pillanatig sem érezték annak.

Tolkien Kullervo-története is egyfajta újrateremtés – nem fordítás, hanem újraértelmezés. Hiszen ahogy a professzor maga megjegyezte, a finn nyelv elsajátítása kísérletéből súlyos veszteséggel kellett visszavonulnia. Menyasszonyának, Edith Brattnak írt levelében így fogalmaz: Megpróbálok az egyik történetéből, amely valóban nagy történet és igen tragikus, elbeszélést formálni… versrészletekkel meghintve. Érdekes látni, hogy a későbbi, érett (professzor) szerzőhöz mérten ebben az egyik (talán a leg-) első hosszabb lélegzetű, nagy igényű munkájában milyen eszközökkel él az egykori diák. Nos, a későbbi stílus meglepően sok elemét felfedezhetjük – a pár mondatos, olykor kissé patetikus hatású, de néhány megfelelően választott jelzőtől mégis földszagú, erős jellemzésektől a bővebb kifejtésre kiválasztott pillanatok sajátos Tolkien-i önkényén át (amely önkény hajlamos a neki fontosra aránytalanul sok időt szánni, pökve akármilyen dramaturgiára) a jellegében ehhez az általam fogalmazott stílusmegidéző mondathoz hasonló poszt-viktoriánus, sokelemű körmondatok szeretetéig számos íz fedezhető fel Kullervo Tolkien által újrarajzolt történetében, amelyeket a későbbi munkáiban is megcsodálhatunk.

Furcsát mondok – mégis önmagáért varázslatos. Tény, Kullervo története alapvető mintája a saját történetfolyamba álmodott egyik legszebb sorstragédiának, Túrin történetének – mindazonáltal nemcsak a későbbi, kifejlett eposzi történet előképeként lényeges. A fiatalembert mélyen megragadta az a nyers erő, ami az Elias Lönnrot által (valószínűleg több gyűjtött változatból) egybefűzött regékből árad. A maga verziója egyfelől ennek az erőnek a megragadására tesz (végül töredékben maradt) kísérletet, másfelől elindul az úton, melyen a saját könyveivel is annyit jár – megkísérli mindezt ellentmondás-mentesíteni, ívbe húzni, azaz a szájhagyomány ellentmondásos rege-jellegéből kifejtené magát a (finn hagyománytörténetben a gyűjtő és összefűző Lönnrot minden vélt vagy valós szándéka ellenére valójában meg sem születő) nemes eposzt. Megalapozza az ellentmondást, amely később az egész pályát végigkíséri – azt a sajátos alkotói helyzetet, amely nem tud választani rege és eposz közt, s csak akkor „készül el” teljesen, ha e dilemmáról lemondva pusztán történetet mesél.

Hogy Tolkien milyen pontosan látta a két megközelítés közti különbséget, arról a (két formában) kötetbe szerkesztett Kalevala-előadásvázlat árulkodik. Ahogy fogalmaz, a finn mítoszoknak van egy üdítően bárdolatlan „aljnövényzet-jellege” – sem a keresztény szerzetesek másolás közben szemléletmódot fordító hitének, sem a jellemzően XVIII. század-eleji nemzeti eposzi „fatörzzsé” növesztés közben való sarjúirtásnak nem estek áldozatul; kései lejegyzésükig őrizte őket (a maga ijesztő, fésületlen, tudománytalan esetlegességével) a szájhagyomány. Az ifjú nyelvész elgyönyörködik a nyelvben, amit valójában nem ért, és abban a produktumban, amit a maga nemében Európában egyedülállónak tekint: a mítoszban, amiből üdítő teljességgel hiányzik a morál.

Külön misét érdemelne, tényleg, hogyan próbálta e két megközelítést – e regeit és eposzit – a saját mitológiájában egy életen át egyfajta egyensúlyban tartani. Hogyan próbálta a maga morális dilemmáit mégis „beleélni” a meséibe – anélkül, hogy ebből nyernék az erejük. Most csak örülni szeretnék ennek a könyvnek, annak, amit kaptam tőle, hogy rácsodálkozhattam egy tudományos pályára készülő ifjú oxfordias iróniával, kedves bennfentes kiszólásokkal megszórt szövegeire (amelyek nyilván kulturált keretek közt maradó derültséget keltettek); hogy ismeretlen sorokat olvashattam az embertől, akinek minden (jellemzően töredékben maradt) művét csodálom. Mert mikor olvasom őket, beburkol belőlük a szél, amely egy soha nem látott, mégis zsigerig ismerős otthon üdvözlő vacsoratüzének illatát hozza felém.

Kiadó: Európa

Fordította: Tótfalusi István