„Az
év legkiszámíthatatlanabb története” – írja róla a The Times kritikusa… Hát
no, nem tudom, egyébként miket olvashat a kritikus, ahogy persze azt sem, hogy
miket olvashat a The New York Times borítón idézett ítésze, aki szerint „Ilyen fordulatokat nem olvastunk a
Holtodiglan óta”. Ha kevéssé elegánsan és erőltetett szellemességgel
akarnám őket parafrazeálni, nyugodtan írhatnám, hogy „Nem volt ilyen kiszámítható regény a Holtodiglan óta”. És ezzel
azt hiszem, mindent elmondtam. (Persze ezzel aztán tuti nem kerülnék
könyvborítóra…)
Na de félre a tréfát, mert annyira azért
nem rossz regény A lány a vonaton.
Mondjuk nem is jó. Értetlenkedhetnék, hogy ugyan miért és miként lett ez az év
legjobban fogyó könyve itt meg ott, miért landolt a könyvesboltok
sikerlistáinak csúcsán, de nem teszem – mind tudjuk, hogy a minőség és a
közönségsiker nem jár kéz a kézben. Pont azért lett siker, amiért a Holtodiglan és társai: könnyen
olvasható, fogyasztható, mérsékelten csavaros, tele felszínes
pszichologizálással és „emberközeli” narratívákkal. Miközben egyébként valós és
súlyos problémákat jelenít meg, amelyek sajnos fájdalmasan sok olvasót
érinthetnek nagyon közelről.
Mint például az alkoholizmus. A lány a vonaton „hívószava” a
főszereplő (és részben elbeszélő) alkoholizmusa. Nem jellemző, még ma sem, hogy
populáris irodalmi művek alkoholistát tegyenek meg főszereplőnek, pláne nem egy
alkoholista nőt. Mintha valamiféle tabutéma lenne, pedig boldogtalanabb tájakon
(mint például kis hazánk) korunk első számú népbetegsége. Márpedig a
főszereplő, Rachel alkoholizmusa itt nem kenhető el. És nem is a divatos fajta „csak
legurítok egyet-kettőt munka után és heherészve tántorgok haza a buliból a
barinőkkel” jellegű iszákosság ez. Hanem kőkemény függés, ahol az áldozat a
munkanap végén már remeg a piáért és hazafelé a vonaton az ablak felé fordulva
próbálja stikában legurítani az első kisüveges bort vagy dobozos gintonikot.
Hawkins legerősebb húzása a szememben, hogy merte Rachelt ennyire szétcsúszottnak ábrázolni – ja, hogy nem lehet szeretni?
Elárulom, egy masszív alkoholistát az életben is igen nehéz… (Annyira szuggesztívan írja meg egyébként
Hawkins a függést, hogy egyszerűen muszáj volt vennem hazafelé egy üveg bort.
Ezt a könyvet nehéz józanul olvasni.)
Persze idővel körvonalazódik Rachel „pia
előtti” személyisége, megismerjük az okokat, melyek az ital karjaiba lökték,
látjuk a tragédiáját (amitől kedvelni ugyan nem fogjuk, de tán jobban értjük és
drukkolunk neki, hogy összekapja magát) – de sokáig nem más ő mint egy szánalmas
alkesz, akinek nincs élete, nincsenek kapcsolatai, aki rendre mások dolgaiba
ártja magát, mások életét fantáziálja miközben nap mint napi mintha-munkába
vonatozásai alkalmával bámulja a hátsó kerteket. Köztük a saját egykori
otthonáét, melyben a volt férj él új feleségével és kisbabájukkal. No meg a pár
házzal arrébb lakó magazinba illően tökéletes pár, „Jason és Jess” otthonáét. Miközben
ül a vonaton, hogy hónapok óta elveszített munkája felé utazzon, nehogy
lakótársa megtudja, rég nem dolgozik; miközben hazafelé bontja az
első-második-harmadik italát; miközben elkapja a szemét a rá vetett megvető
pillantások elől; aközben folyvást a tökéletes, gyönyörű, vidám Jess helyébe
képzel magát – egy olyan életbe, ami az övé is lehetne, ha nem veszi el tőle
valaki más.
Aztán történik valami tragédia. Rachel lát
valamit, amit nem kellett volna, ami sok mindent megkérdőjelez benne – nem sokkal
később a tökéletes Jess, aki az újságok címlapjain már Megan, eltűnik, az
elsőszámú vádlott a férj, Rachel pedig nem tudja, mit is művelt azon a szombat
estén, amikor Megan eltűnt, volt férje és az új feleség zaklatásra panaszkodik,
ő pedig véresen, sárosan, masszív emlékezetkieséssel tántorgott haza. Vajon
lehet köze a nő eltűnéséhez, akit még csak nem is ismert? Netán látott valamit,
ami fontos lehet? Tudja, hol lehet Megan? Vagy valójában csak istenesen
bebaszott és zaklatta a volt férj új feleségét, ahogy az állítja, és semmi köze
a Megan-rejtélyhez?
A kiszámíthatatlan krimiről annyit, hogy
nagyjából a cselekmény negyedénél körvonalazódott számomra, hogy ki lesz a
hunyó, és mi is történt Megannal, és bár Hawkins nagyon igyekezett, hogy újabb
és újabb gyanúsítottak felé terelje a figyelmünket, nem nagyon sikerült. Tökéletesen
sablonos a felállás, már ami a krimit illeti, szóval nagy meglepetéseket ne
várjunk. Ami eggyel érdekesebb, az a szétágazó majd újra összegabalyodó
történet pszichológiai vetülete.
Hawkins ügyesen és - szigorúan a hétköznapi
„konyhapszichológia” fogalmi keretein és mélységein (sekélységein) belül
maradva - még hitelesen is ábrázolja a házasságon belüli fizikai és lelki
abúzust, a manipulatív személyiségek működési módjait, az alkoholisták
emlékezetkieséseit és ezek durva kihasználását, a szétcsúszást, a bűntudatot, az
önutálatot, a mások által és saját magunk által gerjesztett kisebbrendűségi
érzéseket. Nagyon jól működnek a regénybeli kapcsolati dinamikák: ahogy a
meddősége miatt depresszióssá váló nő csúszik bele az alkoholizmusba és ahogy a
gyerekre sosem, ellenben szép, szexi, vidám kirakatfeleségre annál inkább vágyó
férj tolja egyre lejjebb és lejjebb a mocsárba unalmassá és cikivé váló
feleségét, hogy aztán amikor már konkrét emberroncs, különösebb lelkifurdalás
nélkül eldobhassa, az remekül van összerakva. Mint ahogy az is, mennyire
álságosan és felszínesen ítélkezik a társadalom a bajba jutottak felett: ha a
fent felvázolt szituációban a férj elhagyja feleségét és új asszony után néz, a
legtöbb embernek eszébe sem jut megkérdezni, hogy jutottak idáig, inkább
lelkesen köpköd a nőre, hogy hagyhatta így el magát, hogy ihat annyit, hogy
lehet ilyen szánalmas, igénytelen, elhízott, puffadt arcú emberi roncs. A csupa
bűbáj férjnek meg drukkolunk, hogy boldog legyen az új, tökéletes családjában.
Csak aztán nehogy az új asszony is elkezdjen szomorkodni…
Szóval van, ami működik, a három elbeszélő,
Rachel, Anna (az új feleség) és Megan egytől egyig megkapják a maguk jól
körülrajzolt kis drámáit – csak miközben olvasom, ordít bennem, hogy egy jó író
ebből milyen remek, társadalomkritikával vastagon megkent pszichodrámát
írhatott volna, ha le mert volna menni a mélyére. Hawkins ezt meg sem próbálja,
ő a krimire koncentrál, épp ezért marad meg a konyhapszichologizálás szintjén –
de ha a krimi meg kiszámítható és buta, akkor felmerül a kérdés: mire volt jó
ez az egész?
Természetesen már készül a filmváltozat,
egész jó szereplőgárdával, és mivel Emily Blunt nagy kedvencem, tuti megnézem.
Jó eséllyel ezzel is úgy járok, mint a Holtodiglannal,
és a film jobban fog tetszeni, mint a könyv…
Kiadó: XXI. Század
Fordító: Tomori Gábor
Elolvastad! Dejó! :D Azt hittem még tologatni fogod egy darabig. Hülyén hangozhat, de örülök, hogy nem tetszett igazán neked sem, nem csak az én szenzoraimmal van akkor baj, meg Neeláéval. Jobban mondva akkor mindenki máséval van? :) Nem értem a hype-ot körülötte. Totálisan közpszerű könyv, egy tucatkrimi, némi felszínes lélektani betéttel. Nekem kifejezetten unalmas is volt, és a karakterei annyira egyformák, hogy az alkoholizmust leszámítva egy is lehetett volna a három nő. Egykaptafák.
VálaszTörlésNem "rossz", de tényleg nem is jó, egyáltalán nem jó.
A filmet lehet, hogy megnézem, bár nekem a Holtodiglan film is csalódást okozott, pont ugyanolyan szemétnek éreztem, mint a könyvet... A Zemberem is utálta.
Örülök hogy örülsz :)
TörlésÉv végén annyira összejöttek a nagyon mély, nagyon szép, nagyon belemerülős könyvek hogy utána kifejezetten valami gyorsan olvasható szemétre vágytam :D legnagyobb előnye hogy két nap alatt röhögve elolvasható ;)
Amúgy én az alkoholizmus miatt voltam rá elsősorban kíváncsi, érdekel ez a téma és ezt elég jól is jelenítette meg belülről, azt hiszem. Rachel szerintem elég jó karakter lett, a széthullása meg a mániái is jól átjöttek, de az tény, hogy a másik kettő kb bármikor felcserélhető lett volna...
Azt meg mondjuk totál nem tudtam hova tenni, logikátlan, ostoba, hülyeség amikor SPOILER!!! Rachel és Scott összeborulnak........ SPOILER VÉGE!!!
Annyira nem bántam meg, hogy elolvastam mint a Holtodiglant, egynek elment, erre az évre megvan a junk read adagom :D
Ámen! :D
Törlés