2015 könyvekben - a másik fél szerint

Összegezzünk – ilyenkor ezt szoktuk. Olvasmányt és élményt. Tavaly konkrétan az utóbbiból akadt több… Már le se írom, amit évről évre: több kellene, ahogy régen – több és jobban válogatott olvasmány. Az élmény úgyis szembejön, ha nincs érkezésed elugorni. Pláne ha eszed ágában sincs… 2015-ben jó pár estén ácsorogtam különböző színpadokon szövegeket motyogva a mikrofonba (nagyon sok kedves embert megismerve a slam poetry berkeiből), jó pár estét töltöttem koncerttermekben, hagytam magam babusgatni a zene által… és valahogy elkomolyodott a reggeli verselés is, az irodalmi szabad rablás, egyre erősebben követelődzve: törődjek vele úgy, mintha lenne tétje. Az olvasásra ennyi idő maradt…

Aztán az év végén a szervezetem megkínált egy gyengéd, de kijózanító pofonnal. Csak hogy feltűnjön (újfent, sokadszorra) mi a fontos. El kellett szakadnom a gép előtt ücsörgéstől, át kellett szerveznem a napjaim – áldozatul esett a nap mint napi versírás, az esti bejegyzés-szerkesztés, hullott egy halom számomra fontos, ritmus-adó pillanat az életemből; lemondtam a koncerteket, nem mentem el slamelni. A dolognak nincs vége, még nem alakult ki az új ritmus sem, az élet számomra kötelező hétköznap-rituáléja. Nem nevezném egyensúlyvesztésnek, hiszen nem egyedül járom a táncot, és szerencsére Timi éve simultabbra sikerült, mint az enyém – volt kire és mire támaszkodnom.

Szeretnék többet olvasni – de nem ígérhetek, még magamnak se semmit. Főleg mivel előkerült néhány régóta halogatva dédelgetett tervem is, amely időt és energiát követel magának. Ezekről babonából nem ejtenék most több szót…

Ami a toplistát illeti, nagyon nehéz dolgom volt így is. Akár szó szerint leírhatnám, amit Timi – nekem hét olyan könyvet adott az év, amely nem hagyta csak úgy letenni magát, nem hagyta a következő olvasnivalót kézbe venni, amely a megírás után hetekig bennem fortyogott, nem egy esetben újabb megfogalmazást, bejegyzést, hosszabb, tisztázó jellegű kommentet követelt magának. S mellé nyolc olyan könyvet, amelyről megint csak szót kellene ejtenem egy ilyen összefoglalóban. Beleértve a blogunk összképét illető hiányérzeteim csökkentésére újraolvasott és bejegyzésbe gyömöszölt lét- és tudatformáló műveket, az egykori küszöb-olvasmányaim is. Még mindig több a tartozásom e téren, mint amennyiről immár olvashattok. Úgyhogy kimarad a listáról (minden szeretetem, tiszteletem ellenére) Dan Simmons Ílionja, a (számomra) eddig legerősebb kortárs magyar sci-fi, Az időutazás tegnapja Brandon Hackettől, Gaiman novelláskötete, a Felkavaró tartalom, s két alapvető újraolvasás: Dosztojevszkij Bűn és Bűnhődése és Vonneguttól a Mesterlövész. Látható mindezek alapján, a 2015-ös lista végképp a pillanat szülte szubjektív választások, érzések számára prédául bocsájtott játék – holnap talán teljesen másképp válogatnám…

De előbb nézzünk szét, ahogy Timi. Az év meglepetése, hogy a párom nem ismerte Móra Ferenc A cinege cipője című versét… félretéve a viccet, tényleg az év meglepetése, hogy mennyire szükségem van rá, hogy versekről és verseskötetekről írhassak nektek – még ha aztán tételesen költészetnek tekintett műveket direkt nem is válogattam a tízbe. Nem győzöm megköszönni, hogy ezek a bejegyzések olvasottság tekintetében olykor a legnépszerűbb könyvekről írt recenzióinkkal vetekszenek!

Úgyhogy az év felfedezése is egy verseskötet: Fekete Annáé, nagyon szoros versenyben Csajka Gábor Cyprian Hard Kier-kötetével. Mindkét olvasmány 2014-ből húzódott át tavalyra… és nem akármilyen mezőnyből választódott úgymond ki, az ifjú kortárs költészet nem egy remek alkotójával találkozhattatok a blogon 2015-ben, nem beszélve a hiányzókról, akik viszont idénre csusszantak át… erről majd egyszer külön írok valamit, ha úgy érzem, van elég rálátásom.

Az év csalódása büszke címét is megosztva adományoznám az utolsó Hobbit-filmnek és George R. R. Martinnak – egyik idegesítőbb volt, mint a másik, hadd ne ejtsek több szót róluk most (a Hobbit DVD-k extratartalmai kisimogatták az év végét, még az is lehet, hogy egyszer újra szót fűzök miattuk erről – de ha megbocsátok is valaha, nem felejtek…). Viszont különszedném az év kihagyott lehetőségét, számomra az Pék Zoltán Feljövök érted a város alólja volt. Egy nagyon keserves majdnem, amiért pokolira kár.

Új kategóriát avatok: számomra az év írója Fredrik Backman! Mivel később esik még szó róla, ezt egyszerűen higgyétek el. S akkor a tíz legemlékezetesebb könyvélmény, fordított sorrendben, ahogy szoktuk (ne feledjétek, ahogy már jeleztem, a sorrend esetleges, és valójában nem mér értéket…)

10. Hisham Matar: Egy eltűnés anatómiája - Hisham Matar legszebben eltávolított könyve: az eltűnést csontig vetkőztető feltárás nem magát az apát keresi (és nem elsősorban a saját gyászt mutatja fel – bár felmutatja!), hanem a szépséges felelősségvállalást egymás felé: a rejtegetni valók, a titkok keserű ízét a szájakban, és kimondásuk, feltárulásuk sokféleségét. Hogy hogyan válik a feltárulás (ha késve is) érintéssé – és hogyan lehet minden további érintést kizáró, szavakba csomagolt pofonná, ha leleplezés. Nagyon szeretném, ha elolvasnátok, minél többen. Épp most. Főleg most.

9. William Gibson: A periféria - Az író a ma lehetőségeinek adott, kiválasztott és továbbgondolt köreiből tökéletes ma-érzetet teremt minden alkalommal, komolyan ügyelve a következményekre: a perifériákra is. A jövővíziói nem pöndörödnek fel a széleken – távlatuk van, komoly, továbbgondolható távlatuk. Gibsonnak tényleg nincs túl sok „története” – de eszelősen jól felrakott világokban történik a majdnem mindig ugyanaz. Úgy tessék nézni e választásom, hogy a Bűn és bűnhődés helyett került ide (egyfelől… másfelől Dosztojevszkij remeke nem tűrte, hogy „csak” kilencedik…)

8. Kurt Vonnegut: Macskabölcső - Tegyünk fel egy kérdést. Mennyit érthet a szocializmus butító-óvó burkában nevelt tizenkét éves a Macskabölcsőből? Egy csomó utalást nyilván nem – egy csomó fanyar kiszólást, bumfordi temetői humort, szexuális tartalmakat a maguk húsba maró mélységeivel, a regény-politika görbe tükreit mindkét világrend felé. Mintha csak a csontvázát olvasta volna egykori önmagam a könyvnek – de pont ezért olvastam újra meg újra, évekig. Mert nem egy, de ezer kérdést tétetett fel, és én kérdeztem. Szerencsétlen szüleimet, megrökönyödött tanáraimat és kedvenc könyvtárosaim - aztán egyre inkább a többi könyvet. A Macskabölcső felért egy pofonnal, de a legjobb értelemben. A világot továbbra sem értettem, de legalább már tisztában voltam vele, hogy mennyire nem… Az egyik legfontosabb szemléletformáló olvasmányom. Nyisd ki. Olvasd el.

7. Cormac McCarthy: Átkelés – Úgy tűnik, évi egy McCarthy-t vagyok csak képes végigszenvedni. Tényleg szenvedek velük, minden alkalommal, ezek a könyvek megkínoznak olvasás közben – de pont azzal, hogy ennyire kérlelhetetlenül a saját világukba vannak csomagolva. Megértem, ha valaki utálja érte az írót. McCarthy senkit nem szolgál ki. Csak el akar mondani valamit. Ami szerinte fontos. Ami azt illeti, szerintem is az - a mítoszainkat érinti. (Ezzel a könyvvel kezdem azt a hetet…)

6. J. R. R. Tolkien: Beowulf – fordítás és kommentár - Ez a történet önmagában is érdemes a végiggondolásra – mert vallástól fosztott, modern viselkedésmintáink meglepően nagy tömegét határozza meg a benne foglalt; mintha a saját egyéni és társadalmi tudatunk „aranycsarnokának” egyenként és kollektívan is megvolna a maga zajoktól szűkölő semmi csendjére vágyódó tudat alatti Grendele – az anyjáról és a sárkányról nem is beszélve. A hiábavaló, bukásra ítélt küzdelem mindenkiben és ma is folyik. Elmondhatatlanul hálás vagyok, amiért ez a könyv (s nem mellesleg a Szörnyek és ítészek) megjelent és olvasható magyarul!

5. Andrej Tarkovszkij: A megörökített idő – A Tükör kedvéért vettem a kezembe, hogy megkeressem az egykor olvasott részeket… aztán azon kaptam magam, hogy órák óta olvasom, elölről. A film kedvéért vettem a kezembe, de a gondolatai miatt nem tudtam letenni. A szigora miatt, amellyel először mindig saját magát méri, a hite miatt, amely számára mindvégig – számomra egy pillanatig sem kérdés. Néhol nehézkes, keresgéli a szavakat, néhol körülményes, mert nem találja őket – de mindezzel együtt az ő szemével tanultam a legmesszebb látni. Jó, hogy előkerült.

4. Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni: bocs! – Ugyanekkora joggal állhatna itt az Ove. Vagy akármelyik helyén akármilyen listának bármelyik a kettő közül. És azért csak ez a kettő, mert ezt a kettőt olvastam az írótól. Gyerekek! Ennyi derűt, egyáltalán nem terhes életismeretet, leírom: bölcsességet ilyen könnyed kézzel évek óta nem szórt elém senki; vállaltan a szórakoztatásomra, ott és úgy (és velem összekacsintva) csalva csak, ahol szeretem, ahol a legnagyobbak is csalnak: hogy egyáltalán valahogy beleférhessen a szavakba a világ, a könyv borítói közé az értünk-aggodalom! Fogom úgy gondolni még, hogy ezek az elmúlt év legfontosabb könyvei a számomra…

3. Robert Holdstock: Lavondyss - Másodszor űzött a Mitágó-erdőbe a kíváncsiság, és még mindig nem tudom, a saját ösvényeimen merre mennék. Azt viszont megtanultam – s ez se kevés – hogy minden megtett lépés a mások ajándékozta ösvényeken történik. Minden lépésem a más meséjében történik. S hogy szív szaggatása, undor, fájdalmat élesztő, csak maszkok szemrésén át elviselhető képek ellenére – a következetesség mestere: Robert Holdstock meséjének erdejében akkor is szívesen vándorlok, ha értem a lépteim irányát, és akkor is, ha nem… egy hosszú, két lépcsős bejegyzés született róla, azoknak, aki olvasták és azoknak, akik nem – de egyszer úgyis leülök és megrajzolom ezt a könyvet, térképet rajzolok belőle, mert az általam ismert módok közül ez a mítoszokból bátran létező könyv az egyetlen térbeli.

2. Alessandro Baricco: Tengeróceán - Nem látom tisztán, hol kezdődik ez a bejegyzés. A Tengeróceánról. Csak varázstükrökön át láttam a tengert – nem tudom, hogyan kezdődik. Nem láttam soha, hogyan és hol ér véget. Meddig érnek nyaldosó hullámai a muladozó délutánban, a homokon, ameddig a szem ellát. Soha nem néztem szembe az óceánnal. Szembenézni vele – az annyit tesz: állni a tekintetét. Elviselni magaddal szemben a határtalant – és elhinni, nemcsak te nézed. Hogy a határtalan is a szemedbe tekint. Beléd néz – ahogy te belenézel. A legszebben megörökített határtalan pillantás. Épp most olvasom Az ifjú ara egykori saját hangot végképp lebontó szövegét – értem, miért kell lebontani (értem valóban? az is megeshet hogy így mélyül tovább...). Azt a ragyogó hozzáállást, aminek a Tengeróceán a legteljesebb kerete. Már az csoda, hogy egy ilyen könyv után bárki író írjon még bármit…

1. Szabó T. Anna Kyoko: Senki madara - Ez a könyv kivételes. Minden értelemben: kivételes szigorral és önuralommal nevelt élethelyzet ura Táltos, aktív akaratában eleven felelősség. Kivételes lénye kivételes szerelmet szül, érzékeny lelkek álmát, sokba kerülő, fájódó álmot. Kivételesen tiszta ez a sors, ez az álom, ez a földre szállás és elrugaszkodás… én nem szoktam szeretni, ami ennyire kivétel, ami ennyire nem vonatkozik a húsba szédült mindenkire: ránk – de ezt a könyvet, a Senki madarát nem tudom nem szeretni. És nem csak azért, mert kivételesen szép is. Hanem mert kivételesen hiteles. Régen is tudtam, most is, a szerelem hordozott ellentmondását a testi éh és minden egyéb egymásra hangolódásunk közt csak ekkora szigor képes harmóniává oldani. Nem Táltos, nem a Senki madara, nem Szabó T. Anna Kyoko (gyönyörű joggal viselt ajándék név!) tehet róla, ha én erre a szigorra soha nem voltam képes. Mert nem tudok, de szeretnék ennyire kivételessé válni – mutatja, mennyire irigylem az elragadtatás alatt is az írójától ezt a gyönyörű, méltó módon elénk tárt, kivételes harmóniában zengő és kinéző mesét! Ez a könyv költészet. Csak rágondolok és a hunyt pillák alatt verdesni kezd egy egész égboltnyi szárny.

Mit is szoktunk még ide?

Az év legjobb filmélménye címért jó pár alkotás versenyezne… ha nem követeli ki magának azt a többszörös újranézést a Tükör. Andrej Tarkovszkij számomra messze a legszemélyesebb filmje – ahányszor belenézek, annyiszor szégyellem el magam, látva benne a magam személyes, saját olvasatának változásait. Ez a film a bárki személyes tükre szeretne lenni – ami talán tényleg a legtöbb, amit el lehet mondani a filmről, ha „megörökíteni és nem eltölteni” akarja az időt…

Az év legjobb koncertélménye címért jó pár pazar este versenybe szállna… ha nincs a WOMEX. A világzenei fesztivál és vásár minden pillanatáért hálás vagyok az előadóknak és a szervezőknek, folyamatosan ad hallgatni valót mind a mai napig… Az is a többnapos koncert-cunami bűne, hogy mára a tavalyi év leghallgatottabb zenéje címére a Javier Paxarino trío (bejegyzés várható) Dagas de fuego sobre el laberinto című lemeze jut csak az eszembe – annyit hallgattam, hogy az egyik kedvenc dalomra (konkrétan a szaxofonszólamára) szavak formálódtak a fejemben… (a bejegyzés alján ott a zene, indítsd el, s olvasd hozzá a szöveget...)

A terveimről babonából nem beszélhetek… de hadd kívánjak minden kedves és türelmes olvasónknak sikerekben gazdag Boldog Új Évet!