2016. január 5., kedd

John Scalzi: Árnyékszövetség

- …Az a fontos, hogy azzal vádolt meg bennünket, hogy árulók vannak köztünk.
- Igen. – mondta Abumwe. – Árulók. És kémek. És opportunisták. És ezek kombinációi. Ahogy nálunk is. Ahogy náluk is – biccentett Byrne és Lowen felé – De nem ez az igazi gond, tábornok. Mindig is voltak árulók, kémek és opportunisták. Jelenleg az a problémánk, hogy az árulóink, kémeink és opportunistáink megtalálták egymást és saját érdekükben ellenünk dolgoznak…

Ez az igazi gond, hogy egyszer csak elfonnyad a szemem láttára egy regényfolyamban mindaz, amit szerettem. Az eddigi szelíd csúsztatások, időnként jámboran biccenő „odaképzeltem magam” jellegű (fanfic-mélységen túl nem sekélyedő) elemek mellett mindig ott burjánzott valami ebben a galaktikus méretű sárkányfog-veteményeskertben, amit nagyon lehetett szeretni. Olyan valóság-ízek, amelyek következnek belőlünk, mélyen emberi (ezzel együtt akár alapjában hibás) félelmektől a közel hozott, jól exponált hősiesség (akár alapjában hibás) zsigeri igényéig. S mindemellett olyan elképzelt idegenségek, amelyek sugalltak valamiféle idegen, jól különíthető, nem emberi logikát – pont azáltal, hogy kénytelenek voltak találkozni az emberivel. De erre a kötetre mindez egyszerűen elfogy.

Marad így is, amit lehet szeretni. Régi és új szereplőket, régi és új szituációkat agyba zártságtól a dezertálásig. Lehet szeretni a csavaros cselekményt, ahogy Scalzi vezet és megvezet. A szövegbe rakott kesernyés hangot, a stílust, ami még mindig sokat merít az első könyvek laza katonahumorából és rezignált öreghumorából. Pedig ez már másik terep, valójában másféle hangnem követelésével: politikai szarkavarás, frakciók, szövetségek és (magas szinten szervezett) terrorizmus… Ahol ha vissza is találunk az avokádózöld bőrű agygépes katonák világába egy-egy epizód vagy szereplő erejéig, már nem maradunk (nem is maradhatunk) ott, a két utolsó kötetben vázolt problémakör rajtuk messze túlmutat. El kellett jutni idáig, de szerintem kár, hogy Scalzi is úgy jutott el, mint annak idején Asimov, amikor (nem kis nehézségek árán) egybefésülte és számomra varázstalanította a két egymás mellett is elég izgalmat rejtő világát, az Alapítvány- és robottörténeteket. Ahelyett, hogy gazdagította volna, elvette a történetei továbbgondolható távlatait.

Ez az igazi gondom: hogy van néhány panel Scalzi eszközkészletében, amit konkrétan elkezdtem unni. Ha például egy befolyásos kulcsszereplő így jellemez valaki szintén alapvető hőst (avagy ilyesmit hangsúlyosan érzékeltet): „maga a legidegesítőbb alak, púp a hátamon” akkor tudom, hogy a kötet végére eljutunk a „maga a leghasznosabb emberem” érzékeltetéséig ugyane kapcsolat jellemzésére. És ez baj. Nemcsak azért, mert Scalzi tud ennél jobbat. Azért, mert alapjában izgalmatlanít. Nehéz izgulni valakiért, ha tudod, hogy egy ilyen poénra rendezett páros tagja, hiszen ilyenkor úgyis megérik mindketten a történet végét. Elkezdtem unni, hogy a csapdahelyzetekből az izzasztó írómunkával jól felépített kiskapuk helyett az utóbbi két kötetben már inkább a „van egy képességem, amivel nem számoltál” kalapból előhúzott titkos fegyverével mászatja ki a szereplőit az író. Így válik szuperhős-érzetű valakivé bármelyik szereplő (akár csak egy pilóta meztelen agya a dobozban); nem attól, ha genetikailag módosított szupertestben zuhan, röpköd, öl és túlél. Márpedig a szuperhős-történetek belső logikája Perry és családja történetét, a korábbi köteteket így nem nyálazta össze…

Marad így is, amit lehet szeretni. Az epizodikus, novellafüzér-szerű szerkezet nem egy története maradéktalan. Mint a Tartósan fennmaradhat-e? a maga keserű szembenézésével. Mert valóban, ha akad is (politikai erő, nagypolitikai érdek, bármi), aki-ami kihasználja egy gyarmatos kultúra szeparálódási kísérleteit (jelzem, ezt a másik szemszögből szabadságharcnak hívjuk…), ezt minden esetben a könnyen felismerhető ellentmondások és társadalmi feszültségek okozzák – amelyekre a katonai megoldás soha nem adott az emberi történelemben tartós választ. Valóban iszonyúan frusztráló lehet egy idő után még egy forradalmat hazavágni kedden, szerdán elfojtani máshol egy másik lázadást, csütörtökön belenézni egy idealista fegyverhasználó kamasz haldokló tekintetébe, amiből te (avagy a tieid) lopják épp el a fényt, és pénteken belehalni egy legalább ennyire értelmetlen rendcsináló bevetésbe. Amely úgyse csinál „rendet”…

De az igazi gondomon ez sem változtat. Hogy a történetfüzér nem egy története tartja az egykori színvonalat – sőt, akár fölé is emelkedik. Sajnos a kötet felépítésében, s a fő konfliktusforrás, az Ekvilibrium alapfelépítésében is kibomlik a már említett (nehezményezett) szuperhős-logika. Abban például, hogy az árulóink, kémeink és opportunistáink megtalálták egymást és saját érdekükben ellenünk dolgoznak… na, ez így, vegytisztán az egyik leggyakrabban előcibált (nemcsak filmes) konteó, amit nem tudok komolyan venni. Az összes terrorista, fajgyűlölő és előítéletes egy asztalnál, együtt a különböző szolgálatokkal és titkos állami szervekkel, amint eldöntik, hogy… mit is?  Képzeljük el, amint fondorlatuk által valahogy létrejön a szuperszervezet, amely technikailag hipp-hopp mindenki előtt jár, amolyan űrbéli Hydra, galaktikus Spectre – na, pont ez a szint nem hiányzott az eddigi intelligens kérdésfeltevések mellé! Számomra ez volt a legnagyobb érvágás ezen a világon – hogy az eddig (soha nem ellentmondásmentesen, de) felrajzolt valóságos emberi dilemmák fölé odakerült mozgatónak egy klasszikus blockbusterpanel… szeretem én ezt a meseformát is, csak máskor és másért fogyasztom. És a kettő vegyíthetetlen. Mint a tejszínhab és a töltött káposzta.

Tovább is volna, mondjam még? A többi már ebből következik. Csak egy (spoileres!) példa: ha a dobozba zárt aggyal való űrhajós hancúr a Gyarmati Szövetség fegyvertárából való, akkor már rég éltek volna vele a folyvást forráshiányos „önvédelmi terjeszkedés” közepette. De minden bizonnyal előveszik azután, hogy elveszítik a legfőbb erőforrást, a Földet… (főleg ha egyébként kísérleteztek már hosszú távon űrképes testbe rakott emberi személyiségekkel, tehát nem kevés tapasztalatuk van e téren). Ha jobban megnézem, A lázadás hangjaival összemarkolt kérdésekre az Árnyékszövetség csupán ilyen önmagukba roskadó válaszokkal szolgál…

Ez most nem… kedves Scalzi. Főleg az eddigiek fényében nem. Komolyan mondom, kár érte.

Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán, Farkas István



Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...