Átmeneti üresedés – sorozat

Hogy J. K. Rowling Harry Potter utáni irodalmi munkásságának első gyöngyszeme, az Átmeneti üresedés nem kerülheti el a megfilmesítést, már a megjelenés napján nyilvánvaló volt – ha jól emlékszem, nagyjából egy héttel a boltokba kerülés után meg is erősítették a hírt, hogy a sikerkönyvből a BBC-HBO páros készül minisorozatot forgatni. Mely minisorozat mostanra el is készült, a Rowling-rajongók és az igényes angol tévésorozatok kedvelőinek legnagyobb örömére. Nem szeretem az olyasféle frázisokat, hogy „a készítő személye garancia a minőségre”, mert ilyenkor szokott jönni egy ordas nagy csalódás, de azt hiszem, a BBC kapcsán azért már nyugodtan le lehet írni: nagyon nem szoktak hibázni. Most sem. A széria minden egyszerűsítése, hangsúlyeltolása, közönségbarátabb hangvétele ellenére is remek lett. Ami nem jelenti azt, hogy nincsenek kritikáim…

Alapvetően engem nem szokott földhöz vágni, ha egy adaptáció esetében megváltoztatnak ezt-azt a készítők. A jó adaptáció a legritkább esetben szolgai, egyszerűen azért, mert a különböző médiumok szinte mindig különbözőképpen viselik ugyanazt az alapanyagot. Lehet, ami papíron döbbenetes erővel bír, mozgóképen érdektelenségbe fullad vagy épp bosszantóan hatásvadásznak tűnik. Lehet, hogy ami a filmvásznon izgalmas, érdekes, innovatív, az papíron semmitmondó és erőltetett. A jó adaptáló az én szememben az, aki egyformán ismeri és tiszteli az alapanyagát és a saját médiumát, és meg tudja tartani a kényes egyensúlyt a kettő között. Ebbe simán belefér, hogy itt-ott hozzányúlnak a sztorihoz, ha indokolt; hogy változtatnak a szereplők külsején vagy hogy kihagynak kisebb történetszálakat ha azok nincsenek közvetlen befolyással a „főáramlatra”. Egészen addig, amíg a hangulat, a történet alapvető mondanivalója, a „lelke” megmarad.

Épp ezért vagyok kisé zavarban az Átmeneti üresedéssel kapcsolatban, mert ez utóbbira nem lehet panasz. A könyv világa szinte maradéktalanul vászonra került, és nem csupán a külsőségekre kell gondolni - Pagford tökéletes! - hanem arra a lefojtott, belterjes, kívülről képeslapra illő, belülről rothadó kisvárosi atmoszférára, ami csak úgy áradt a lapokból. Mintha egy óvodai homokozó nevetséges kis játszmáit kereszteznénk egyfajta „mi kis városunk” hangulattal és a gazdagréti lakótelep egymás után szaglászó nyugdíjasaival. Imádnivalóan poros, nevetséges, ugyanakkor borzasztóan dühítő az egész.

Köszönhetően nem kis részben a színészeknek. Ehhez nagyon értenek a szigetországban, nem csupán a színjátszáshoz, hanem a jó színészválasztáshoz is. Némelyik figura annyira irritáló, hogy az embernek kedve támad távirányítókat vagdosni a képernyőhöz, ha megszólalnak. Michael Gambon telitalálat ugyan Howard Mollison szerepére, mintha egyenesen Gosford Parkból ugrott volna át Pagfordba, sikeresen elfeledteti velünk, hogy ő Dumbledore; de a „show-t” simán lenyúlja előle a feleségét játszó Julia McKenzie, aki az életben biztos egy tündéri asszony, de hogy őszinte legyek, simán meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben és néha fizikai fájdalmat okozott látni az áskálódását. De telitalálat itt szinte mindenki, mamakedvencétől a város legjobb seggén át a lecsúszott drogos ringyóig. A nálunk kevésbé ismert, ám hazájukban népszerű sorozatszínészek mellett néhány újonc fiatal is feltűnik a kamaszszerepekben, közülük egyértelműen kiemelkedik az álomszerepnek beillő Krystalt játszó Abigail Lawrie – ha van egy csöppnyi esze, kihasználja a sorozat adta lehetőséget. Azért meg külön pirospont jár a castingosoknak, hogy találtak egy igazán szívdöglesztően öregedő pakisztáni származású színészt a városka hölgyeinek elsőszámú álompasija, a képen jó sokszor átfutó Vikram szerepére (más kérdés, hogy ezen túl nem sok szerepe van, az is minek...). Apropó, öregedés! Ha ez egy amerikai sorozat lenne, tuti minden kulcsszereplő egy tízessel fiatalabb és jó pár kilóval/ránccal/ősz hajszállal szegényebb lenne. Sokat elárul mai világunk fals értékrendjéről, hogy külön öröm, ha egy isten háta mögötti angol kisváros közepesen leharcolt negyvenes anyukáinak-apukáinak szerepében végre közepesen leharcolt negyvenes anyukákat-apukákat látunk (kivéve a város legjobb seggét, ugyebár), nem szupermodelleket. Teljesen érthetetlen módon némiképp hitelesebb lesz a kép…

És ezen a hitelességen sok minden múlik. Elhiszem, hogy ilyen piszlicsáré kis balfaszságok miatt esnek egymásnak szomszédok; elhiszem, hogy a tősgyökeres pagfordiak épp hogy törzskönyvet nem kérnének a betelepülni merészelőktől; elhiszem, hogy a kamaszfiúk a fehérneműbolt negyvenes tulajdonosára buknak; elhiszem, hogy a városi tanácsban megüresedett helyre mindenki a saját kutyája kölykét ültetné, és e célért bármit képes lenne bevetni. Pont olyan kisszerűek, tragikomikusak és szánnivalóak, mint mi. És miközben a saját kis marhaságaikkal vannak elfoglalva, pont annyira vakok is a valódi tragédiákra. Amelyek gyakran ott játszódnak, közvetlenül a szomszédban. Na, ezt remekül kapta el a sorozat, méltón a könyvhöz, méltón Rowling kíméletlen társadalomkritikájához. Ezért érdemes megnézni!

Hogy mi az, amit nem sikerült ennyire jól elkapni? A tovább után elmesélem, gigantikus SPOILERekkel tarkítva, úgyhogy csak az kövessen, aki már látta-olvasta, vagy olvasta, de elvből nem nézné meg, vagy látta, és nagyon nem érdekli a könyv… Én szóltam!

Mondom SPOILERek!!! Komolyan, nem viccelek! El fogom árulni a sztori végét! Csak akkor olvasd tovább, ha nem zavar :)

Van abban valami irónia, hogy alig pár hete írtam a Kódjátszma kapcsán a biztonsági játékról, erre itt egy sorozat, ami egy igazán nem biztonsági játékot játszó könyv alapján készült és már megint megadta magát a hazug nézői igényeknek. Én, aki anno kígyót-békát kiabáltam Rowlingra, amiért a Harry Potter befejező részében szembeköpte a saját maga által gyönyörűen felvázolt tragédia felé vezető ívet és visszalökte a mesét egy cukormázas gyerekmese szintjére, igencsak meglepődtem az Átmeneti üresedés bátorságán. Mert ebben a könyvben bizony szembemegy a mainstream regények megannyi követelményével (szögezzünk le valamit: attól, hogy szépirodalom kategóriába sorolják, az Átmeneti üresedés nagyon is mainstream). Bevállal egy olyan feloldás nélküli tragédiát a végére, amit finoman szólva nem szokás. Krimik szoktak ilyen húzással kezdődni, amit aztán nagyívű nyomozás és szépen körülrajzolt bosszú követ. Itt semmi ilyesmi nincs. Csak a tragédia és a nagy büdös semmi. Épp ettől üt nagyot. Namármost a filmben ebből semmi nincs.

Van persze tragédia. Csak éppen annyit puhítottak rajta, hogy még befogadható legyen vasárnap este a közös családi tévézés alkalmával – hogy nyugodtan alhassunk és ráfoghassunk mindent a véletlenre, a körülmények szerencsétlen egybejátszására. És még egy kis hősies megmentés is kerül a végére, nehogy már ne legyen itt egyetlen jóérzésű felnőtt sem. Hát épp ez az, hogy nincs. A könyv azzal talál igazán szíven, hogy azt a kisgyereket fél Pagford megmenthette volna, ha nem fordítja el a fejét. Hogy szembesít azzal, nem finomkodva, ötórai teázós stílusban, hanem egyenesen bele a képedbe hogy mindannyian elfordulunk. A film nem szembesít semmivel. Kényelmesen elsimít. Írtam fentebb, hogy én alapvetően megbocsátó vagyok az adaptációk változtatásaival – na, ezzel nem. Egy dolog, hogy átírják egy konkrét történet végét, ez akár még jól is elsülhet. De ha valaminek ilyen drasztikusan kicsorbítják az élét, az megbocsáthatatlan.

Ugyanezt a „szabjuk nézőbarátra a kényelmetlen részeket” hozzáállást érzem a Jawanda család szálának megnyirbálásán. Kezdve ott, hogy gyakorlatilag teljesen kimaradt a kortársai által folyamatosan megalázott Sukhvinder drámája – érthetetlen, egyrészt, mert ezzel az egész kamasz-szálat agyonütötték (márpedig a szüleik képmutatását tűpontosan látó, változtatni kívánó, de a saját közegükben ugyanazokat a játszmákat játszó tizenévesek szerepe nagyon jól el van találva); másrészt, mert a kislány és a központi alak, Krystal közti majdnem-barátság kihagyhatatlan része a történetnek. Aztán ott van Parminder, az idealista orvos, a tanácsban Barry legállhatatosabb harcostársa – aki a könyvben azért tudjuk, cseppet sem hibátlan. Sőt! De így, hogy kimaradt a „szellem” munkásságából Parminder „leleplezése”, hogy a férjéhez fűződő viszonya nem kapott semmiféle tartalmat (annyit látunk, hogy szegény elvekkel megvert asszonnyal érthetetlen módon totál hidegen viselkedik a férje) hogy a Barry iránti érzelmei nem kerültek felszínre, mi maradt? Parminder lett az egyetlen igazán pozitív szereplőnk – egy történetben, ahol tudjuk: nincs igazán pozitív szereplő. És miért? Mert kell valaki, akinek elvei vannak, aki harcol, aki a kisemberek barátja, aki Barry halála után is ráborítja az asztalt a hatalmasokra és álságosokra. És nem, nem fér bele, hogy e tökéletes, elveiért élő asszony elhanyagolja a saját gyerekét, és ne vegye észre, hogy az öngyilkosság felé sodródik. Szegény nézők, tuti nem bírnák elviselni, ha nem lenne egy azonosulható szereplő sem… (Arról már inkább nem is beszélek, hogy a könyvben Barry sem ennyire idealizált alak.)

És lehetne még sorolni… Miért lett Simon Barry féltestvére? Ennek aztán köze nincs a könyvhöz. Ja, hogy a szánkba kell rágni, hogy a tökéletes Barry Fairbrother alulról indult, és ha netán a csökkent értelmű néző két reklám között nem vágná le, hogy a Parlagon nőtt fel, a biztonság kedvéért írjunk bele egy kőbunkó, csóró féltesót? Apróság, igazából „ki nem szarja le?” kategória is lehetne, hogy most tesók vagy sem, ha nem lenne ez is bántó példája annak, hogy én, a néző itt bizony hülyének vagyok nézve. Egyszerű, hatásvadász, egyenes vonalú cselekmény kell. Jó és rossz, átmenetek nélkül. Gondosan az arcunkba tolt megcsalás, nehogy valaki ne vegye észre, ami az első perctől nyilvánvaló. Megbocsátó gesztus a végére a vérszívó anyósnak, mert hát családon belül csak nem lehetnek feszültségek…

Dühös vagyok. Mert baromi jó lehetett volna ez – szuper az alapanyag, nagyon jól elkapták bizonyos momentumait, remek színészgárdát válogattak össze, csak épp hiányzott az a bátorság, ami Rowlingban megvolt. És valamiért spóroltak az idővel. Nem hiszem, hogy a pénz az oka, lehet, valamiféle új trend a BBC háza táján, hogy 3*60 percben gondolkodnak és nem többen. Simán elbírt volna ez a sztori kétszer ennyit, akkor sokkal jobban ki lehetett volna bontani szálakat, és nem érezném azt, hogy szegény megözvegyült (és érthetetlen módon gyermektelenül hagyott) Mary Fairbrother csak úgy lóg a levegőben. Vagy hogy Mócsing és szülei viszonya dühítően el lett kenve, ahogy Ruth szála is. Fel-felvillannak szereplők, sorsok, melyek aztán szépen kilibbennek a képből – ami önmagában nem lenne baj, csak épp a könyv ismerői tudják: itt bizony mindenkinek megvan a maga tragédiája. A regény ismerete nélkül persze működik így is – de az alapanyag fényében bántóan egyszerű és egysíkú lett. Ami, hangsúlyozom, nem jelenti azt, hogy rossz. Mint sorozat, egészen jó. Csak épp lehetett volna sokkal jobb is…