2014. november 30., vasárnap

Adrian Barnes: Álmatlanok



Gondolom, mindenki ismeri azt a nyugtalanító, kellemetlen tarkótáji nyomást, azt a furcsa zsibbadtságot, a szem lüktetését, ami az első álmatlanul árforgolódott éjszaka után még épp hogy jelentkezik, a második után kicsit kellemetlenebb, de két kávéval több azért helyrerázza, a harmadik után meg már rohadt nyomasztó. Ha meg állandósul, akkor egy idő után hajlamosak vagyunk éjjel-nappal sajnálni magunkat, és minden szembejövőnek az arcába tolni, hogy mi nem tudunk aludni. Az álmatlanság zombivá tesz, nincs ezen mit szépíteni. Ám ha elolvassuk Adrian Barnes bemutatkozó regényét, jó eséllyel rájövünk, hogy amit eddig álmatlanságnak hittünk, kismiska ahhoz képest, ha az ember valóban nem tud aludni. Egyáltalán. Nem amolyan „jaj, kétóránként felkelt a macska” vagy „amint félálomba merülök, megszólal egy autóriasztó” módon, hanem egyáltalán nem. Semennyit sem.

Barnes könyvében ez a semennyit sem a kiindulópont. Egy látszólag teljesen átlagos napon a világ lakosságának 99,9%-a arra ébred - vagyis hát nem ébred - hogy nem aludt az éjjel egy percet sem. Másnap megint. Harmadnap megint. Aztán kitör a pánik. A boltokban az árak az egekbe szöknek, az emberek egymást tapossák az utolsó konzervért, minden sarkon szekták alakulnak, szükségállapot vezettetik be, megjelenik a katonaság, az áramot és egyéb világi hívságokat lekapcsolják, ki-ki vérmérséklete és vallásos meggyőződése szerint mutogat erre, arra, amarra. Valójában senki a világon nem tudja, mi a jó fene történt. Egyet tudnak biztosan, hála a „szakértőknek” – hogy hat nap alvásmegvonás után bekövetkezik az alvásdeprivációs pszichózis, és a „páciens” szép lassan elkezdi elveszíteni a kapcsolatot a való világgal; négy hét után pedig a test feladja a küzdelmet. A világ négy hétre a zombik játszótere lesz – aztán elnéptelenedik. Hogy utána mi lesz, senki sem tudja – hogy mi lesz azzal a maroknyi még-alvóval, akik éjszakáról éjszakára ugyanazt a túlvilág víziót álmodják, mégannyira se.

Iszonyatosan érdekes és könnyedén átélhető volta miatt borzasztóan nyugtalanító alapötlettel játszadozik Barnes – sajnos azonban a megvalósítás korántsem maradéktalan. Azt hiszem, nagyon mást vártam a könyvtől, egy fokkal könnyedebb és szórakoztatóbb apokalipszist, ehhez képest meglepetésként ért az a nyomasztó és kiszipolyozóan szürke hangulat, ami a lapokból árad. Ez nem világmegmentős poszt-apokalipszis, nem az épülő új világrend, nem egy maroknyi túlélő könnyes-nagyzenekaros egymásra borulása, ez itt a világvége maga. És benne emberek – emberek, akik egy ócska kedd reggellel sem tudnak épkézláb módon megbirkózni, anélkül, hogy egymás torkának ne esnének, hát hogy tudnának a tudattal, hogy mind meghalnak? Elárulom, szarul. A világvége a legrosszabbat hozza ki belőlünk, jobb, ha erre felkészülünk.

Narrátorunk, Paul - a kevés még-alvó egyike - meglehetős értetlenséggel áll az egész szituáció előtt. A szerző legjobb húzása Paul, a már a világvége előtt is kívülálló Paul, aki egyfajta analitikus kíváncsisággal szemléli a körülötte kialakult helyzetet és aki leginkább mintha azt nem értené, hogy mire ez a nagy felhajtás… Az eggyel korábbi világban etimológusként senkit sem érdeklő könyveket író, eltűnt kifejezéseket kutató Paul valamiféle „na és?” attitűddel szédeleg végig a könyvön, néha elszégyelli magát, amiért nem viseli meg valamivel jobban, hogy a barátnője meg fog halni, de úgy általában azt gondolja az egészről, hogy „mind meghalunk egyszer, miért olyan nagy tragédia hogy épp most, épp így”. Érzéketlen? Az. Lehet vele azonosulni? Lehet. Mert most őszintén, ha tudjuk - mert tudjuk - hogy úgyis mind meghalunk, és a világnak az ismert formájában vége, akkor minek erőlködünk azon, hogy a maradék három hétre ki lesz a főnök? Miért feccölünk egy halom energiát abba, hogy magyarázatokat keressünk, szektákat alapítsunk, imádkozzunk ehhez-ahhoz, amikor úgyis mindegy? 

„Most úgy gondolom, hogy ha mind a nyolcmilliárdan egyszerűen csak lekapcsoltuk volna a lámpákat aznap éjjel, lefekszünk, és nem izgatjuk magunkat, akkor mindnyájunknak sikerül elaludnunk, és a méregpohár eltűnt volna. De térjünk vissza a földre. Ki hajlandó bármin is nem izgatni magát? Az élet egy var a seben, és nekünk olyan a természetünk, hogy addig piszkáljuk, amíg vérezni nem kezd.” 

Sajnos a szerző is addig-addig piszkálja, amíg vérezni nem kezd a története – több sebből. Valahol ott csúszott félre az addig pont nekemvalóan kiábrándult és cinikus elbeszélés, amikor a nyugtalanító hangulat nagyon is explicit (majdnem)zombi-apokalipszises vérontásba torkollott, és amikor a narrátor „szarok bele” attitűdjét felváltotta egyfajta küldetéstudat. Szerencsére azért a világmegmentés esete nem áll fenn, messze nem fordul kliséhalmozásba a regény, megmarad a saját, eredeti, átélhető és amolyan bőralattviszketősen irritáló (épp mert átélhető…) történeténél – de az a bizonyos attitűdváltás akkor sem kellet volna. Remek ötlet, közepesen jó megvalósítás, csúcskategóriás nyomasztás – egy biztos: csak akkor olvasd, ha épp nincsenek alvásproblémáid. Ettől jó eséllyel úgyis lesznek…


Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika

3 megjegyzés :

PuPilla írta...

"Mert most őszintén, ha tudjuk - mert tudjuk - hogy úgyis mind meghalunk, és a világnak az ismert formájában vége, akkor minek erőlködünk azon, hogy a maradék három hétre ki lesz a főnök? Miért feccölünk egy halom energiát abba, hogy magyarázatokat keressünk, szektákat alapítsunk, imádkozzunk ehhez-ahhoz, amikor úgyis mindegy? " - hát mert az emberi természet ilyen... Az élethez való foggal-körömmel ragaszkodás valami sejtekbe kódolt ösztönös dolog lehet, ezért biztos nem lenne olyan reakció sem, hogy leoltják a villanyt, és mégis megpróbálnak aludni. Az utolsó fűszálba is kapaszkodna mindenki, és valószínűleg hasonló jellegű káosz törne ki, belegondolni is rossz - meg a nem-alvásba is, tényleg egy borzasztó dolog. Egyszer egy utazás során teljesen kiesett nekem egy éjszaka, napokig nem tértem magamhoz, mert "kizökkent az idő". De akár egy átforgolódós, hánykolódós eset is... betesz, és valóban lépten-nyomon arról panaszkodunk másnak, hogy nem bírtunk aludni. ...

Nem gondoltam én se ennyire nyomasztó könyvnek, de néha kell ez a hideg futkározzon rajtam érzés, ha már apokalipszis-regény. :)

Ilweran írta...

Persze, ilyenek vagyunk - azért szúrtam be pont azt az idézetet, hogy lássuk: megadja az ellenpontot is. De az elején épp ezért tetszett nagyon Paul mint narrátor, mert látszólag nem érdekli, és ugye pláne ebben a műfajban pont az ellenkező végletet szoktuk meg a sok világmentő hőssel...
Ironikus, hogy tegnap este megírtam ezt a posztot, és jóformán egyáltalán nem aludtunk éjszaka (okkal sajna) - mintha a szerző bosszúja lett volna :)

PuPilla írta...

Igen-igen, értem. Kár a narrátor változtatásáért, mármint személyiségében, döntéseiben. Érdekes, hogy tényleg kevés az ilyen álláspont a hős részéről, mi lett volna vajon, ha végigviszi? ...
Hú, hátborzongató véletlen ez az álmatlan éjszaka! :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...