2014. szeptember 3., szerda

Perfect Blue

Nézem ennek a 1997-ban bemutatott filmnek a rendezőjét, amint mesél. Nézem és belém hasít, hiszen már négy éve halott, fiatalon elragadta a rák. Egy paródia-szerű ál-oktatófilmben nézem, ahogy mesél, mintegy a Perfect Blue tanfolyam tanáraként. Minden szempontból fontos az első jelenet, ugye? Az első rendezés első jelenete. Ahol a rajzolók közt például Otomo Katsuhiro-t, a mentort kell instruálni. A kedvenc regényből, Takeucsi Jokihazu munkájából – ami mégsem elég. Amit mélyen át kell értelmezni, hogy megmutatkozhasson benne: mennyire törékenyek az álarcaink. Az első jelenet: a POWERTRON harcosok legyőzik King Bug-ot. Az álarcok legyőzik a rendszerhibák királyát. Az első jelenet fontos, bár látszatra csak egy kizökkentő poén. Látszatra, hiszen csak az nincs az animációban kontroll alatt, amit nem írtak bele. Az élőszereplős film koncepciójával nem lehet megjósolni az égen futó felhők formáját. Az animáció ezzel szemben teljes egészében igazodik a koncepcióhoz. Minden képnek, sőt, minden képrészletnek jelentése és jelentősége van. A filmben, aminek címét a sajátos japán angolhasználat folytán így kellene fordítani: Tökéletesen ismeretlen, vagy Abszolút feltáratlan.

Nézem ezt az extrát a DVD-n, ahol a rendező úgymond ismertet, feltár. Az ismertetés és feltárás paródiáját nézem. Színesebb, ha több értelme van. Nem arról van szó, hogy amit én mondok, az az egyetlen igazság. Lehet más értelme is a tükörbeli képnek, mondja a rendező, egy ál-oktatófilmben a Tökéletesen ismeretlenről. Ahova ő a maga módján behatolt. S most eljátssza az idegenvezetést. Ha megértjük a bűvész-trükk titkát, már nem tudjuk élvezni. Addig érdekes, amíg titokzatos, mondja Kon Szatosi. Figyelembe kell vennem a szavait, amikor erről a formabontó, őrült filmről mesélek, az első animációs pszicho-horrorról, amely olyan filmek gyökérzetévé vált, mint a Rekviem egy álomért, vagy a 21 gramm. Amit szerintem nem lehet elégszer újranézni, és sokadjára is tartogat észrevehető meglepetést. Valójában akkor veszem figyelembe a szavait, a magatartását a feltáratlan feltárásában, ha maradék nélkül nem osztom meg veletek a meglepetéseim.

Kirigoe Mima, a Chen énekese úgy dönt, teljesebbé teheti az életét, ha az „idoru-lét”, a tinipopsztárság helyett a színészetet választja. Menedzserei segítségével szerepet kap a „Kettős kötelék” című filmben (Sorozatban? Annyi minden bizonytalan az első jelenettől fogva…). Akad olyan fanatikus rajongója, akit viszont nem tölt el örömmel a változás – főleg a vele járó imázs-váltás nem… hiszen nehéz kenyér a színészet, sokat kell vállalnia annak, aki az illúziót teremti. Jót tesz a karriernek valamilyen figyelemfelhívó, bátor vállalás… mondjuk egy megerőszakolás-jelenet. Bár evvel még a saját ügynöke, az idősebb és tapasztaltabb Rumi sem ért egyet. Mima egyre zaklatottabb – naná, hiszen zaklató üzeneteket kap „Me-Mania”-tól, a legnagyobb rajongójától. Aztán elszabadul körülötte az erőszak. Valaki gyilkolja azokat, akik az új arculatát építik. Ennyi elég is a bulvárnak… Miközben Mima egyre mélyebbre merül a média bugyraiba, a saját valósága is fokozatosan megkérdőjeleződik a számára.


Ritkán csináltak ennyire személyessé tehető filmet! Úgy adhat saját olvasatot, ahogy alkotás ritkán. Nem is elsősorban a sajátra rezonáló szabad gyökökkel – inkább azzal, ahogy elveszítjük a fonalat. „Elnézést, ön kicsoda?” ismételgeti a szerepét tanuló Mima. Ez a film kilenc stáción át gyűrődik álomba, valóságba, forgatásba és filmbe, amit a szereplője néz, ahol az ébresztő mondatok, zajok, fények, rádöbbenések máshol-máskor már ajtókat nyitottak benne, ahova ilyenkor rendre újra belép; nem tudható, mikor jársz múltat, emléket, álmot, elképzelt (önmentő) jövendőt – az eszmélések egymásutánja a becsavarodásé. Ennyire mélyre egyik őrület-film sem merészkedett. Hiszen gyönyörű megoldások kínálkoznak, ha veszed a fáradságot, és kockáról kockára viszonyba helyezed a becsavarodás stációit. Tényleg úgy, ahogyan egy puzzle darabjait illesztgeti az ember, rémülten fedezve fel: túlságosan aprók a különbségek. „Honnan tudja ezt valaki?” kérdezi Mima, amikor Me-Mania oldalán a legtitkosabb gondolatairól olvas. Az igazi „én” megkereshető. Ha nem vigyázol, a mániáddá válik. A képek egymásutánjában kiválaszthatod, mit tekintesz valódinak, mit filmnek, amit forgatnak, mit szerepnek, amit a hősöd játszik, s azt is, ő mit gondol szerepnek. Mit belső filmnek, amit a képzelet forgat, a helyett az emlék helyett, ami inkább ne jusson senki eszébe. Újra. Mit nevezzünk bárminek, ami megakadályozza, hogy újra át kelljen éld a traumát.


Gyönyörű megoldásokat szülhetsz. Megnyugtatóakat. Egy kis bibi van velük. A logika kedvéért bármelyikből ki kell hagynod a képletből legalább egy elemet. Egy jelenet, egy beállítás, egy ébredés, két halacska, egy női arc a magazinborítón, egy tenyéren táncoló pici popsztár, egy rivaldafénynek látszó reflektorpár, diszkógömbön szóródó fény, eltűnés és feltűnés, doktornő és színész, gyilkosság, miközben a falon a képeid villódznak: „mutasd meg, milyen vagy”… a meztelenség és aki „játssza” - valamelyik kakukktojás lesz. Annak kell lennie. Ki kell hagynod az értelem kedvéért. A fordított szeműek, a torz arcúak, Rumi, Ucsida alias „Me-mania” az elképzelt személyek? Avagy ellenkezőleg: egyedül ők az igaziak ebben a befelé mélyülő, spirális őrületben? Ki az, aki a végén a tükörbe néz (a szemünkbe) és kijelenti (nekünk): „én vagyok az igazi Mima”?

Megőrjít a kísérőzenéje. A légyzümmögés-ének, a szélcsengőkkel és harangszóval. Az alig-ritmikával. Ami persze felerősödik. Mi az álom, mi az emlék? Kit használnak ki, és ki hogyan használja a hallomást a látomáshoz? „Érted az üzenetet?” kérdezi Rumi a pártfogoltját. Aki a „Kettős kötelék” rabja. Énekesnő, vagy színésznő. Vagy egyik sem. Valaki, akinek a bezárt fejébe látunk egy filmen át. Akit lehet, hogy teljesen másképp, mondjuk Takakura Jokónak hívnak. Akiről alig tudunk meg valamit – sokadik nézésre sem. Csak annyit: benne van a tévében. De hisz mi is benne vagyunk a tévében. Olykor mi is, ha elsétálunk egy kirakat előtt, a fölé szerelt, utcára irányított kamera előtt… Így vagyunk ebben a történetben is. Beleláthatunk egy traumába: „a Mima által alakított személyiség drasztikus változásokon megy át, amikor megerőszakolják egy sztriptízbárban”. Látszólag belelátunk egy traumatizált fejbe. Valójában egyetlen dolog biztos: Kon Szatosi gondolatait látjuk. Egy alkotóét, aki túl korán távozott. S aki megkerülhetetlen, ha a lélek sötét teadélutánjaira keresünk néznivalót. 


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...