2014. szeptember 27., szombat

Amerikai szépség - film

Nem tudom, időnként hol járok az időben – tényleg, mintha nem abban a korban élnék, ahol épp levegőt veszek; annyira máskor kapok ajándékba élményt, jutok falatnyi gondolathoz, nyűgöz le kép. Így jártam ezzel a filmmel is, de ennek legalább tudom az okát – 1999 környékén annyira tele volt a cipőm az amerikaiakkal – a gyermeteg világképükkel, ahogy konfliktust gerjesztve „oldanak”; a csillagos-sávos lobogó, a lebegő szabadság-eszme alól kilógó érdek-lólábakkal, hogy ezzel a címmel egyszerűen taszított a film. Épp meglehetősen undorított minden, ami amcsi – úgyhogy az aktuális Eszter hiába ajánlotta. Utóbb kiderült, mekkora sznob balfaszság volt ez a részemről – még jó hogy Timi egyik kedvenc filmjéről van szó, s így nem kerülhettem el…

A nevem Lester Burnham. Ez a környék, ahol lakom. Ez az utcám. Ez az életem. 42 éves vagyok. És alig egy éven belül meghalok. Ezt persze most még nem tudom. Bizonyos értelemben már most halott vagyok. Nézzetek rám. Rejszolok a zuhany alatt. Ez a napom fénypontja. Innen már csak rosszabb lesz. Ez a feleségem, Carolyn. Látjátok, hogy megy a metszőolló nyele a kerti cipőjéhez? Ez nem véletlen. Már a puszta látványa lefáraszt. Nem volt mindig ilyen. Régen boldog volt. Régen boldogok voltunk. Ez a lányom, Jane. Egyke. Teljesen tipikus tinédzser. Dühös, bizonytalan, zavart. Bár mondhatnám neki, hogy ez elmúlik, de nem akarok hazudni. A feleségem és a lányom is azt hiszi, hogy irdatlan nagy vesztes vagyok. És igazuk van. Elvesztettem valamit. Nem tudom pontosan, mi az, de tudom, hogy nem voltam mindig ilyen…kába. De tudjátok mit? Sosincs késő megtalálni, ami elveszett…

Szóval az első perctől kezdve vitt a film, bár a teljesét csak a sokadik nézésre adta ki. Ezekhez a mondatokhoz azok a képek, az a minden pillanatában többszörösen idézőjeles, kegyetlen, minden csináltságában az őszintéhez legközelebb kúszó sokrétegűség egyszerűen lenyűgözött. Azzal együtt, hogy a kertvárosi, egyformára nyírt gyepszőnyeg alá kukucskáló filmek hosszú sorában (a Hátsó ablaktól Altman zseniális tablójáig, amely nem véletlenül lett Rövidre vágva) nem ez a legkiemelkedőbb, nem ez megy a legmélyebbre, nem ez tár fel a legdurvábban, ha egyszerűen akarom mondani: nem ez a tipikus amcsi kertvárosi mozi. Kevesebb és több: szűk szeletkét metsz csak a fertőzött területről, de aztán mikroszkóp alatt messze a legélesebb képet adja róla. Előre szólok: a cselekményt amennyire csak bírom, feltárom a következőkben, ha nem láttad, hagyd abba az olvasást és most rögtön nézd meg!


Lester és kis mikrovilága a nézőponttól lesz mélységesen éles – mivel valóban megteremti a halál utáni, „színről színre” látás illúzióját. Lester onnan vissza „mindent” lát – s amit ő, azt mi is; kedves halottunk fanyar, iróniával vastagon fűszerezett narrációjával együtt. Amit az életünkben nem tudunk egymásról, azt talán feltárja a halálunk: cselekedeteink teljes előzmény- és következményhálóját – ezt ígérik a szent iratok, s Alan Ball forgatókönyve ezt az ígéretet illusztrálná; a mód, ahogy Sam Mendes összemarkolja hozzá Conrad L. Hall képeit ezt ez ígéretet mutatná be: valóban színről színre, egy jól követhető ösvény mentén. Azt látjuk, amint Lester Burnham megérti, hogy miért halt bizarr körülmények okán nem érdemelt erőszakos halált. Mert az összes kép Lester szemszögéből látszik – a Jane felé áradó önkéntelen nézői szimpátia a jól elkapott apai nézőpontra rezonál (hisz Jane-t úgymond az apja „szeretet-szemüvegén át” kapjuk csak). Carolyn felépítettsége a férj gunyoros „tisztánlátásától” lesz megérthető és megbocsátható. Tényleg, juss el, kedves néző odáig, hogy úgymond „megbocsátod” Carolyn hűtlenségét – főleg ha Lester Angela (a lánya barátnője) iránti vágyát megbocsátod; az egyik a másiknak hallatlanul vicces és pontos komplementere, látszólag mindkettő kapuzárási pánik-gesztus, valójában mindkettő önmegvalósítás-paródia.

Azt hiszem, megvan a saját kulcsszavam a filmhez. Minden szereplő önmegvalósítás-paródia benne. Mind valamilyen elképzelt idea szoft-változata szeretne lenni: kulturált kertvárosi módon lázadó, mint Lester (gyorséttermi állással és Hot Roddal), példás családanyasága mellett mellékesen sikeres üzletasszony, mint Carolyn (aki ezért természetesen nem vár hálát). A test karrier-útját valódi áldozatok nélkül élő modell, mint Angela (a rosszlányszerepbe menekülő, rémült szűz), a nyugdíjas katona kemény férfiember voltát megtestesítő kiképző-apaikon, mint Fitts ezredes. A „környék Cápája”, mint Buddy Kane, az „ingatlancézár”, és a többiek mind… Még a két Jim is, a buzipár, akik a legközelebb kerültek ehhez a látszatléthez (hisz csak az ideális látszik belőlük). Sőt, még Ricky Fitts is ugyanez a kalap: ő az amcsi önmegvalósítás-paródiák (valójában megfelelési kényszer-félelmek) teljes hiányának paródiája – minden hiteles gesztus hiteltelenítő véglete. Aki először a halott Lester szétrobbant koponyáját is a „memento mori” esztéta-magaslatáról csodálja. Még Jane kétségbeesett vágya is paródia, hogy normális legyen. Ő állna a legközelebb a saját ellentmondásai elviseléséhez – de ő is ideát hajszol (és most nem a mellnagyobbításra gondolok).


Shakespeare-i recept, tévedések vígjátéka, tragédiáig – amit a felvett nézőpont: Lester túlvilágisága által mégiscsak kinevetünk. Ez egy film. Miközben pontos szeretne lenni, pontosan érzékelteti a médium által kirajzolt határokat. Tágabban: a mesélés határait. Hiszen színről színre mesél – de egyetlen nézőpont „mindent-tudásából”, amely a félreértések alapvető oka volt úgy egyébként a „filmi életben”. Mindenki azért érti félre a másikat, mert komolyan veszi az általa sugallt szerepet. Vagy a félreértett „szerepet”. Vagy a belelátott saját-félelmet és szégyent. Ahogyan Fitts ezredes látja köcsögnek a fiát, s hiszi aztán melegnek (a zavarba ejtő, „leselkedés az esőben” szcéna után) Lestert magát. Lester szabadságba szédülésének vonzása (hiába csak egy felrázó szerep) Fittsre annyira erős, hogy gesztusaiban feltárja a titkát – az a csókjelenet a film legbizarrabb pillanata: amikor a félreértések hálózata elindítja a visszafordíthatatlan eseménysort.

Minden alkalommal sírok ugyanis, amikor a film „választható gyilkosáról” hallok. Mondhat bármit Gothár, vagy bárki – a képek pontos egymás-utánját nem tisztelik meg ezek a kijelentések - a forgatókönyv-írót, operatőrt, vágót, rendezőt nem veszik komolyan. S az se véletlen, hogy Mendesék se mondanak erről a mai napig se pro-t, se kontrát – én se magyaráznám a helyükben a bizonyítványom. A lövés után ugyanis (a lövés hangjával együtt) még egyszer látunk mindenkit, a gyilkosság pillanatának pozíciójában. Mondhatni: Lester-i fontossági sorrendben. Carolyn-t, pisztollyal a kezében, a ház előtt, az előkertben, amint a bejárati ajtó felé araszol. Jane-t Ricky karjaiban, amint a szökés előtt gyűjtik magukba a meghittséget. Angelát a tükör előtt, amint a fegyver dörrenésére felkapja a fejét. Aztán látjuk az ezredest (lövés-hang nélkül), amint tépi le magáról a véres pólót – s a fegyverszekrényből hiányzik a pisztolya. Szóba került már: ez a pontos, hallatlanul átgondolt egymásutánban következő képek filmje. Tessék komolyan venni a rendezői szándékot.


Egy hallatlanul vicces sztorit osztanék meg veletek a film félreérthetőségéről: Bikácsi Gergely tette e filmet a „helyére” az egykori Új Oxford Filmenciklopédia első kiadásának végén, túlértékelt-értéktelen moziként, amely dagályosan és hatásvadász módon meséli el, hogyan öli meg a feleség a férjet. Valószínűleg szóltak a filmkritikusnak, hogy nem jól mesélték neki a filmet – mert a második kiadásra kijavította e tévedését, rendkívül pikírt, sértett hangnemben odapökve pár szót arról, miért marad e film továbbra is a túlértékelt szekcióban. (Nyilván nem azért, mert az efféle javítás az enciklopédia történetében körülbelül példátlan, viszont a kedvéért nem szerkesztették át a kötetet – csak magát a vonatkozó oldalt…)

Nem áradozom a színészi játékról, lenne miről, de nem. A film minden színésze tehetség, és mindenki ki is futhatta magát. A saját kedvencemről, a dealer Ricky Fittsről ejtenék pár szót egyrészt a mozi-idő jövőjére pillantva, másrészt a megformálójáról, Wes Bentley-ről. A mozi-időben sajnos Ricky az ideális bűnbak. Ha belegondolsz, ő a legkézenfekvőbb gyanúsított, aki megtalálja a testet, s akinek az alibijét egy olyan személy igazolná, aki egy filmfelvételen úgymond erre a gyilkosságra kéri meg, bérli fel a fiút. Filmes zsenialitás ez is: úgy megalkotni valamit, hogy valóságszagú, kegyetlen kifutása legyen, amire utalások történnek, de egy fikarc sem mesélődik belőle… Wes Bentley pedig nem tudom, mivel haragíthatta magára az álomgyár moguljait, hogy évekig nem jutott neki rendes szerep, maximum olyan elcseszett lehetőségek, mint A szellemlovas, ahol hozzájárulhatott Nicolas Cage további önégetéséhez. Pedig akkora formátumot sejtet e szerepben, mint pl. Joaquin Phoenix. Őérte szerintem kifejezetten kár…

A történet íve pszichológiailag alapozta meg, a képek egymás-utánja elmeséli a történetet – még ha nem is tuszkolja le a nyilvánvalót a torkunkon. Az előzőekből logikusan következik például az is: Fitts úgymond Carolyn elől „ölte el” Lestert. E gyilkossággal „megteremtve” az egyik legszebb élet-összefoglalást, amit láttam, amely minden belerejtett kritika ellenére abszolúte pozitív üzenetet hordoz. Hisz azt sugallja: az életünk tényleg a kezünkben van. Rajtunk áll: önmegvalósítás-paródiák leszünk-e, avagy legalább mogyorónyi nyomokban valódiak. 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...