Angela Carter: Esték a cirkuszban

London, 1899. Miközben az egész világ lélegzetvisszafojtva várja az új évszázad beköszöntét, a Brit Birodalom fővárosa egy szárnyas csodalény, a Picadilly Vénusza lábai előtt hever. Ő Fevvers, a Mózes-módra kosárban a folyóba dobott egykori tollpihés kisbaba, aki viszontagságos életútja egy szakaszának végén épp önálló műsorral varázsolja el közönségét estéről estére – s aki épp készül vonatra szállni, hogy Kearney ezredes cirkuszával bejárja a világot. Ám előbb vár rá egy interjú, egy fiatal amerikai újságíróval, Jack Walserral, aki a világ nagy átveréseit leleplező cikksorozata részeként készül lerántani a leplet a nyilvánvalóan csaló légtornásznőről. Ám egy éjszaka a szárnyas csoda fullasztó levegőjű öltözőjébe zárva, pezsgőzuhatag, erős angol tea és zsíros pályaudvari sültek között; egy éjszaka, melynek során a Big Ben órája háromszor is elüti az éjfélt, miközben Fevvers és boszorka-kísérője, nevelője, mindenese, Lizzie csak mesél és mesél; egy éjszaka, mikor csak gyűlik köréjük a megfoghatatlan, izzadság- és parfümbűztől szagló, füstös, groteszk, perverz vágyak emlékével terhes mágia; amikor Walser meghasonul a saját racionalitása és az érzékcsalódásai között – egy ilyen éjszaka nagyon hosszú. És a leleplező cikk csak nem akar megszületni…

Olyannyira nem, hogy Walser maga is elszegődik az utazó cirkuszhoz, hogy mint bohócsegéd – álruhában persze, vastag smink és ormótlan jelmez mögé bújva, utolsó utáni senkiként a cirkusz hierarchiájában – ám mégiscsak „belülről” járjon utána a titoknak, ki is ez a nő. Valóban természeti csoda, egy tojásból kikelt félig ember-félig madár lény, Léda és a hattyú szerelmének modernkori gyümölcse? Vagy csupán egy tenyeres-talpas londoni trampli, aki a rá kiszabott út – prostitúció, betegségek, korai halál – elől menekülve kreált magának egy új identitást? Földre szállt angyal vagy az ördög megtestesülése, netán az örök élet forrása, vagy a mitikus ködbe burkolózó „új nő” előfutára?

Útjuk Viktória királynő Londonjából a cári idők utolsó pompás éveit nyögő Szentpétervárra viszi őket, ahol mintha kizökkenne minden – idő, tér, szerepek, a világról alkotott ismeretek. Szentpétervár az irrealitások városa – ahol tigrisek keringőznek, hiperintelligens csimpánzok vetkőztetnek pucérra férfiembereket, hogy tanulmányozzák testfelépítésüket, néma „afrikai hercegnők” és közönséges kis kurvák esnek szerelembe, egy jós malac ad üzleti tanácsokat és egy gyémántokkal dobálózó nagyherceg díszes tojásokba építteti miniatűr világait. Itt egy szárnyakkal rendelkező légtornász is könnyen valóságosnak tűnik. Ám Szentpétervár a társadalmi igazságtalanság, a forrongó indulatok, a politikai propaganda és az aljas intrikák városa is. Ami majdnem foglyul ejt – hogy mégsem, az csak újabb csodáknak és a valóságok közti átjárásnak köszönhető.

S az út végén ott vár a végeérhetetlen Szibéria a maga hófödte pusztaságával, ahol a szerepek, álruhák, felkent festékek és felvett identitások szép lassan lehámlanak mindenkiről – átadva a helyüket… Minek is? A valóságnak, vagy egy újabb álomnak – ki tudja.

Angela Carter remek regénye a századvég – immáron a huszadik – angol prózája megkerülhetetlen művének számít – kikiáltották már posztmodern, posztfeminista, mágikus realista remekműnek egyaránt. A szerzőt halálakor Salman Rushdie méltatta és nevezte utánozhatatlan varázslónak, egyes vélemények szerint az angol egyetemek legolvasottabb szerzői közé tartozik – nem csoda, hogy az olvasó kissé tart tőle és évekig kerülgeti a polcon (az már inkább, hogy jelen regény magyar megjelenésére majd’ három évtizedet kellett várni). Pedig kár tartani tőle – ha nem is könnyű olvasmány, az Esték a cirkuszban rém szórakoztató.

Úgy „posztmodern gyöngyszem” hogy közben megmarad élvezhető, olvasóbarát mesének. Merthogy leginkább ez – mese egy fiúról, aki elindult egy csoda nyomában a világ végére, és aztán egészen mást talált, mint amire számított. És egy lányról, aki egész életében menekült önmaga elől, és azt hitte, csak akkor ér valamit, ha minden szempárban saját csillogásának visszatükröződését látja – míg rá nem ébredt, hogy egy szempár is elég... Persze a mese felszíne alatt megbújik (nem is olyan mélyen) a vastag társadalomkritika is. Carter nem szépeleg, ráirányítja a figyelmünket a nők elnyomására, kihasználására – miközben végig ott lebeg a sorok között a női szerepek megújításának lehetősége Fevvers példáján át (a „szárnyait bontogató” fiatal Fevvers önmagában gigantikus allegória). Ugyanígy elénk tárja a kor prüdériába burkolt perverzitásának egynémely visszataszító megnyilvánulását – ma is aktuális kérdéseket téve fel a „normális” és „nem normális” viselkedésmintákat illetően. A könyv vége felé pedig az addig épp csak lebegtetett, olykor-olykor fejét felütő mágikus szál konkrét metafizikai kérdésekbe csap át, és bár a zárszóban Walser pusztán a „szélhámosság egy felsőbbrendű formájának” titulálja a sámánisztikus hagyományokat, az olvasó felteheti a kérdést: vajon ez a transzcendencia is csak képzelt (esetleg az eddigiek sem voltak azok)?

Elbeszélésmódját tekintve ízig-vérig posztmodern, hangulatában mágikus realista, az európai folklórhagyományokból sokat merítő, intertextuális utalásokkal bőven telipakolt regény az Esték a cirkuszban – nehéz tőle távolságot tartani, ha egyszer magába szippant. Sziporkázó stílusával, gátlástalan csapongásával, szándékolt anakronizmusaival könnyen elvarázsol, miként főszereplőnője – akinek „hangja” olykor a közönségességig harsány, máskor szokatlanul érzékeny és költői. Valóban kivételes olvasmány – és még arra is választ kapunk, egymásra talál-e a szárnyas csodalény és a szkeptikus újságíró. Persze hogy mit olvasunk ki a válaszból, az már rajtunk, olvasókon múlik.

Kiadó: Magvető

Fordító: Bényei Tamás