2013. október 18., péntek

Sam Lee and Friends - Művészetek Palotája, 2013. október 12.


Bizony megéri kilépni a komfortzónánkból az ismeretlenbe – mondta a kedves a koncert után; nos azért én nem léptem akkorát, mint ő: jó ideje kóstolgatom hol búza, maláta levébe áztatott kocsmavariációkban, hol autentikusabb előadásban a kelta gyökérzet zenehajtásait. Azt hittem, tudom – legalább körülbelül tudom – mire számítsak. Tévedtem, de ez egyáltalán nem baj. Szerencsés csillagzat alatt találkoztunk Sam Lee-vel és barátaival a Művészetek Palotája színpadán; s voltaképp jól jött, hogy nem tudtam róluk jóformán semmit, hogy elment mellettem a megjelent album, s hogy nem akadtam rá erre a sajátosan bátor zenei kísérletre előbb a zenemegosztón. 

Bátor kísérlet, és mindenképpen megosztó – sokakat irritálhat a tradíció ennyire felszabadultan játékos megközelítése, a szuverén hozzáállás, hiszen olykor egymást csak igen áttételesen érintő hagyományok játszanak itt egymásba, mondhatnám úgy is: az ének kíséretében igencsak elszabadul a (világ)zenei képzelet. Pedig amennyire én meg tudom ítélni, Sam Lee az ének modorában meglehetős hűséggel idézi meg a díszítményekkel gazdagon rakott felföldi, s a célratörőbb déli – kikötői – dalvilágot. Saját bevallása szerint a legtöbbet a britanniai cigányoktól, vénséges ír adatközlőktől tanult, meg persze Stanley Robertsontól, akinek utazó truppjával turnézott egy időben ő is. Ha egy rövidke szóösszetétellel foghatnám meg Robertson tanítását, az így hangozna: „ahogy érzed”. Sam Lee a maga archaikus jellegű, érzelemgazdag énekét így ágyazza a barátai meglehetősen összetett, korántsem hagyománytisztelő, de hallatlanul izgalmas hangszeres közegébe.

Hiszen a kíséretben sokféle hagyomány és akár szentségtörő felfogása találkozik, és sokféle stílus – a kipontozott minimáltól akár az indusztriálisig. A csellista Francesca Terberg klezmer-érintettsége a játékmódjából ugyanúgy kihallatszik, mint a klasszikus szonáták érlelte hangulatok Flora Curzon hegedűjátékából. Jól azonosíthatóak a dobok (avagy a dobnak használt bármi) keletre hangolt ritmikái Josh Green kezében (és egyéb testrészein), nem is beszélve a trombitás, Steve Chadwick által az egészbe szőtt érzékeny jazz-futamokról. Nekem azért Jonah Brody hallatlanul szabad hangszerhasználata marad meg leginkább - ha a részre és nem az egészre gondolok… -, a japán koto úgy gondolom, nem elsősorban hárfa-hangulatú futamokra és akkordjátékra, gitárszerű hajlításokra lett kitalálva, de hogy Brody keze alatt bitang jól szólt így, európaira hangolva és csavarva a másféle tradíció hangszere (és rengeteget adott az egészhez), az nem kérdés. Mondjuk sokat is kellett igazgatni a másként használt hangszert – de erre rendre időt adtak Sam Lee kópésan bőbeszédű konferanszai a számok között. 

Azt hallani kell, ahogy a hangszerek a dalok felvezetésében csak mintegy körbetapogatják az ének dallamát – szinte minden dal elején, hogy aztán rendre igen jól pörgő ritmusvonatra ültessék a hallgatót. De alig a megszokott kelta ritmusokra – az ukulele bontott akkordjainak bendzsószerű pötyögésében például –, inkább a hegedű húrjain (Flora Curzon játéka közben!) dobverővel kipörgetett ellenütemű lüktetésre, a doromb ritmikai játékaira, lábcsörgőre épült a pörgés – olykor kifejezetten nehéz volt ülve maradni a koncert alatt, annyira mozgásra csábító összhatása volt a zenének, holott az énekelt ritmika és a kíséreté egymással folyvást változó viszonyban incselkedett a füllel. Avagy az énekes és a zenészek egymással – lehetett látni az elismerő pillantásaikat, egy-egy jól passzolt zenei labda „levétele” után. Vagy ahogyan például Jonah Brody állt oda (a saját szólama zárása után) az egyik dal levezetésében a hegedűs lány mellé, csípőre tett kézzel, átszellemülten hallgatni a vonó nyűtte hangot, s hajtott mintegy fejet a finoman elcsípett záró frázis előtt… Sam Lee és barátai nemcsak bíznak egymásban, figyelnek egymásra (enélkül ez a sajátos, sokelemű produkció nem is működne), de láthatóan élvezik is egymás játékát.

Az a szentségtelen gondolatom támadt hazafelé, hogy élő népzenét hallottam. Ma, amikor maga a kanonizálódás jelzi: a szívemnek oly kedves „műfajban” jobbára halottvirrasztás folyik. Amikor az „így kell” megöli az „én így csinálom” bátorságát. Mert ez a népzene éltetése: ahogy hagyjuk magunkat „ahogy érezni”. Ahogy a zenész fogja a tanultakat és használja, ahogyan érzi. Egy ennyire idegen nyelvi és zenei-kulturális közegben Sam Lee részéről tüneményes gesztus volt énekre bírni a közönséget – ez is amolyan bővérű népzenei alapgesztus: hogy oldódjanak a határok, s a teremben ne előadók és hallgatók elkülönült, határolt csoportjai, hanem az „ahogy érezzük” élmény részesei lüktessenek a zenére. 

Nagyon köszönjük, Sam Lee! Szerintem nem csak én venném szívesen, ha másokat is megismerhetnénk a The Nest Collective klub szarkafészkének fiókái közül…

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...