2012. május 26., szombat

Tatiana de Rosnay: Sarah kulcsa

2002, Párizs: Julia Jarmond, az amerikai származású, ám negyed évszázada Franciaországban élő újságírónő cikket készül írni az 1942. július 16-án a Velodrome d’Hiver-be hurcolt több ezer zsidó gyermek történetéről. A Vel d’Hiv hatvanadik évfordulójához közeledve mélységes megdöbbenéssel tapasztalja, hogy a franciák körében mekkora tudatlanság övezi a történteket: az iskolákban nem tanítanak róla, a szemtanúk nem beszélnek, a közvélemény rég a feledés leplét borította történelmük e sötét foltjára. Miközben egyre mélyebbre ássa magát ama sötét napok történéseibe, olyan összefüggésekre jön rá, amik saját családja múltját is más megvilágításba helyezik.

1942, Párizs: Egy forró júliusi éjszakán a tízéves Sarah arra ébred, hogy az éjszaka sötétjében a rendőrség dörömböl ajtajukon. Apja régóta bujkál, a Marais-negyed összes sárga csillagot viselő lakója retteg, anyját megbénítja a félelem. Sarah nem tudja, mitől félnek, nem tudja, hová viszik őket, csak azt tudja, hogy kisöccsét meg kell óvnia a borzalmaktól: bezárja hát a kis Michelt bújócskáik örök helyszínére, a falba simuló titkos szekrénybe, és magával viszi a kulcsot.

Nem is tudnám megmondani, miért ragaszkodtam annyira ahhoz, hogy ezt a könyvet nekem olvasni kell. Régóta érzem, hogy elég a borzalomból, a lehangoló olvasmányokból, a háborús regényekből, a drámákból. Keresem a szórakoztató olvasmányokat, és lám, mégis: amint a látókörömbe kerül egy ilyen – előre láthatóan – megrázó, felzaklató, megdöbbentő regény, nem tudom kihagyni. Ezúttal, azt hiszem, főleg a kíváncsiság hajtott: vajon Tatiana de Rosnay hogy tudja egymásba futtatni a két szálat, milyen összefüggéssel ajándékozza-átkozza meg szereplőit? Ez mindig izgalmas a több szálon és több idősíkon játszódó, „múltban vájkáló” regények esetében. Nos, a szerző elég ügyesen oldja meg a dolgot – de sajnos nem tudja elkerülni a lapról lapra előbukkanó csapdák jó részét.

Julia és Sarah történetét párhuzamosan ismerjük meg, fejezeteik jó ideig váltják egymást, elkerülhetetlenül sodorva minket az összekapcsolódás felé – ami a vártnál jóval hihetőbb és visszafogottabb formában következik be. Mindig tartok tőle, hogy az ilyen jellegű regényekben a két szál valamiféle szappanoperába illő fordulattal áll össze: ezúttal azonban sikerült oly’ módon egymásba fonni Julia családjának és Sarah-nak a történetét, hogy úgy érezzük, ez akár így is történhetett.

A két szál közül egyértelműen Sarah-é az erősebb, az olvasók többsége nehezményezte is, hogy idejekorán véget ér, ám túl azon, hogy ez szerintem az egyik legokosabb dramaturgiai húzás, őszintén szólva örültem neki. Sarah története a borzalom olyan fokára visz el, amit egészséges elmével nem nagyon lehet elfogadni. És ez igazából a könyv egyik legnagyobb furcsasága: műfaja, hangvétele, történetszövése afelé mutat, hogy lesz valamiféle feloldás, hogy a könnyebbik útra térünk – épp ezért ér felfoghatatlanul nagy pofonként, amikor szembesülünk a fejleményekkel. Ráadásul azzal, hogy emberi (gyermeki) léptékűvé teszi a borzalmat, sokkal nagyobb hatást ér el, mintha sokadszorra próbálna hullahegyekkel sokkolni.

A sokk miatt igazából megkönnyebbülés, hogy Sarah szálát magunk mögött hagyhatjuk, és elmerülhetünk Julia magánéletének bonyodalmaiban. Pedig a regénynek ez a rétege semmiben sem több egy túlírt lektűrnél: a főszereplő romokban heverő házasságából szabadulna, új életet kezdene, önmagát keresi – s mindeközben némiképp gátlástalanul gázol bele mások életébe. Julia, a Franciaországba szakadt tipikus amerikai nő a negyvenes éveiben jár, házassága látszólag boldog, valójában megalkuvások sorozata, imádja a lányát, tűrhetőnek tartja a munkáját, és folyamatosan, de tényleg folyamatosan azon problémázik, hogy a férje családja még húsz év után sem fogadta el, és nem képesek túllépni azon, hogy ő az amerikai nő. Miközben egyébként neki is határozott véleménye van a franciákról, Párizsnak nagyjából minden kerületét utálja valamiért, és ezt az orrunk alá is dörgöli, és határozott felsőbbséggel állítja szembe szőke, atletikus termetű, egykori szépségkirálynő anyját alacsony, jelentéktelen külsejű, savanyú francia sógornőivel.

Mindezek után amikor elkezd a Vel d’Hiv ügyében kutakodni, és a franciák elhallgatásának falaiba ütközik, nem győzi kihangsúlyozni, hogy azon a pokoli éjszakán a francia rendőrség gyűjtötte össze a zsidókat, hogy a saját honfitársaik küldték halálba a gyerekeket – ami valóban felháborító, iszonyatos, soha nem történhetett volna meg; de egy idő után némiképp bosszantó olvasni, ahogy Julia „a világ csendőreire” jellemző küldetés- és felelősségtudattal ostorozza a franciákat. Mintha az amerikaiaknak nem lenne takargatnivalójuk a saját történelmükben. Apróság, és a történteken nem változtat, a regény erényeit nem kisebbíti, de tökéletesen alkalmas arra, hogy antipatikussá tegye a főszereplőt – ami azért valljuk be, szép nagy öngól.

Furcsa egy könyv ez – egy megrázó, megdöbbentő, nagyon jól megírt szálat sikerült többé-kevésbé jól ötvöznie az írónőnek egy idegesítően és átgondolatlanul megírttal. Mindezt egy igen nehezen megkedvelhető főszereplővel. Nehéz ajánlani, mégis: fontos és jórészt ismeretlen témája miatt, és a manapság egyre ritkább hatásos, ám nem hatásvadász holokauszt-történet miatt érdemes elolvasni.


Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Burján Mónika

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...