2012. május 15., kedd

Sarah Gancher: Klauzál tér /felolvasószínház/ - Sirály, 2012. május 1.

Rendező: Kálmán Eszter
Író : Sarah Gancher
Előadják : Szilágyi Kata – Klára, 12 éves
Gergely Katalin – Ági, 13 éves, kísértet
Kiss Diána Magdolna – Éva, 13 éves
Gera Marina – Ildikó, 12 éves
Érsek-Obádovics Mercédesz – Kati, 11 éves

Az Öt anya és a Széder felolvasó-színházi bemutatása után a Hét a hétben rendezvénysorozat keretein belül bemutatták Sarah Gancher Klauzál tér című munkáját is, május elsején, a Sirályban. A színmű Klára, a beilleszkedési zavarokkal küzdő kiskamasz, és Ági, az 1944-ben a Klauzál téri tömegsírba temetett kamaszlány különös barátságáról szól – a kirekesztett és az egykor kirekesztett barátságáról; s a kirekesztőkről, a gyerekek egymás felé lejátszott meccsein belüli előítéletekről. A lányok manapság egyre durvában játsszák egymással ezt a felnőttesdit is – a belénk kódolt múlt megörökölt „játékait”. Kíváncsi voltam, milyen értelmezéseket kínál a szerző a sajátosan bátor alapanyaghoz. Hogy mit ad hozzá maga a felolvasó-színházi forma és hogyan-mivel színeződik át. Mert ez a szűk keret mindig tágul, most például úgy, hogy a közönséggel szemben asztalnál ülő színészek előtt lámpa ég – azaz csak annak a lámpája ég, aki „színen van”. Egyszóval kíváncsi voltam, hogy talál egymásra a mű két szólama, a „csoportlélektani dráma” és a kísértethistória.

Elsőre mindkettő túl hirtelen indul. Az elkülönülés legfontosabb provokáló gesztusa: az idegenség kezelése az „őslakók” szemszögéből kidolgozatlan - az alapszituációt a szerző túlságosan széles ecsetmozdulatokkal keni fel. Hiszen először pusztán az idegent látja és félemlítené a három lány, a „más vagyok” – és hogy még ki, és miben más – fokozatosan bomlik ki a darab folyamán, ahol „kiközösítés és folytonos megalázás” mellett az elfogadás gesztusai is megszületnek. Túl hirtelen indul a kísértethistória is. Nos, ez alapjában sem könnyű eset; ritkán sikerül a humor feloldó – avagy a horror gyomorösszerántó – machinációi nélkül hitellel kezelni a másvilág visszaszüremlését. Divatok verte irodalmi ösvény ez – nehéz komolyan venni. S a „látsz engem?” jellegű kérdések sem alapoznak elég jól. A formabontó barátság Klára és Ági kísértete közt nehezen indul a szövegben is, a bekapcsolódó többiek által zökken a darabbeli helyére – amikor valamilyen szinten a többiek viselkedése és a saját cselekvés kudarcai által egymásban magára ismer a két kirekesztett.

Ihletett pillanatokat szül később a beilleszkedési kísérletek, sértések és sértődések játéka. A kíváncsiság határainak elutasításig fokozott feszegetése. A hatalmi viszonyok alakulása a lányok kicsire összehúzott mikrovilágában. A megalázott önfestő, ostoba hazugságai: az úgyis lelepleződő elégtételmesék, amik aztán úgymond az igazát is hiteltelenítik. A darab igazán aztán virágzik ki, mikor a szereplők alig elénk tárt, egymáshoz való viszonya felborul. Mintha igazolná a tézist: a másság jelenléte önmagában megosztó s a befogadás gesztusa ugyanakkor valaki más kirekesztését jelenti. A kísértetlány és tapasztalatai egyszerre kapnak kapcsolatépítő és romboló jelentőséget. Ahogyan Gancher egy intejúban fogalmaz: „…alkalmanként elmegyek iskolákba, és ilyenkor érdeklődve figyelem, ahogy az ilyen korú lányok elkezdik bántani egymást, ahogy kezdik megtanulni, hogy a köztük lévő különbségekkel meg tudják sebezni a másikat, át tudják alakítani a hatalmi dinamikát, és a csoport élére tudnak kerülni. Voltaképpen azt tapasztaltam, hogy a pillanat, amikor elkezded bántani a másikat, egyben az identitásod kialakulásának pillanata. Amikor eldöntöd, miből rekeszted ki a másikat, azt is eldöntöd, mivel azonosulsz a saját életedből.”


Lássuk az ellenkező végletet. A darab akkor hervad a leginkább, amikor a nyilas kísértetfiú szövegtöredékei szüremlenek Ildikó gondolataiba. A szövegtöredékek a legveszélyesebb dramatikai csábítások közé tartoznak, főleg mivel olvasva általában működnek – érthetőek, kiegészülnek, úgymond „jól néznek ki”. Hiszen a folyamatban, ahogy megszületik a fejünkben a látvány, az olvasott „kinézete”, könnyen egészülnek a tartalmi töredékek is. A vizualizáció folyamán nem kunszt hozzáképzelni a hallottakhoz a kihagyottat. Csakhogy a beszéd befogadása direktebb – az ilyesminek nem hagy se teret, se időt. Értem a szándékot, hogy miért szükséges ez, de a szövegi töredékességnél a lehalkuló-hangosodó szöveg is szerencsésebb  választás.

Ez a monológ egyéb problémákat is felvet – mivel nem tétetik a politikai korrektségnek engedmény: a „magyarok” e szövegrész által valamilyen szinten a „népirtók” szinonimája lesz. A szerző ezzel együtt nyugodtan kijelentheti, hogy a minősítés az elfogult, szűk látókörű szereplőik véleményeit tükrözi – hiszen ez az elfogultság mindkét oldal sajátja. Fel kell ismernünk a darabban azt a sajátságos nézőpontot is, amely a legapróbb jelekből is újra vizionálja a tragédiát – ami túlzás akkor is, ha sajnos jeleket szívesen szállít a kor, amelyben élünk. Sarah Gancher budapesti tartózkodása idején – mikor úgymond „beleszeretett” a városba és lakóiba – szembesült a ténnyel, hogy nem vállalja mindenki, s félelemből nem vállalja zsidó identitását. Ahhoz képest, hogy messziről jött idegen, meglehetősen árnyaltan lát bennünket – legalábbis felkínál egy nézőpontot, amely mindezt kívülről nézi, s ezáltal elkerüli a közbeszédünk e témára bejáratott sémáit. Minden oldalnak vannak ilyen sémái, a sokszor lefutott körök beidegzett sérelmei – nos, ezekről tudnak a legkevesebbet Gancher kamaszlány hősei.

A kamaszbeszéd majdnem zseniális. Pont az a jó, hogy nem létező gyerek-szleng, hanem egy jól tipizált saját variáció – mert minden kortárs szleng hamar avul. Ahogy megjelennek benne, s főleg amikor el is torzulnak otthonos sztereotípiáink, az parádés. Jó, hogy a téma ellenére humor is fér a darabba, s ennek a legtöbbször ez az eltorzított „felnőttes beszéd” képzi az alapját. Ahol eluralkodik – a szellemidézés szeánszba oltott „istentiszteletén” például – a szellemlány jelenléte nélkül is maradéktalan a darab. Mert azért az elmondható, a legerősebb pillanatokat Ági „fényének” bekapcsolódása ajándékozza nekünk – valóban többlet-dimenziót jelent a jelenléte, még ha nem is jelent tudástöbbletet.


Mint fentebb jeleztem: a szereplők előtt bekapcsolódó fény a jelenlét „világosságának” pillanatjelzője – s az előadás „színi játék” jellegének szinte egyetlen hordozója. A felolvasás mellett vajmi kevés – időnként meglehetősen esetlen – testbeszédre futja csak. A narráció, amely mintegy elmeséli amit látnunk kellene inkább rádiószínházi, hangjátéki eszköz, olykor kicsit kényszeredett – hol sok, hol kevés. Bizonyos pillanatokban az előadássá kerekítés minden rendezői és színészi kísérlete ellenére sem lép túl a produkció a nyilvános olvasópróba-jellegen. Az alapos szövegismeret a felolvasáshoz sem árt – mondom ezt annak ellenére, hogy a színészek teljesítménye mindenképpen dicséretet érdemel. Hiszen mindegyik lánynak megvan a maga pillanata a figyelmi középpontban, s mindannyian élnek is ezzel a lehetőséggel. Rajtuk múlik, főleg az asztalnál ülés és lámpakattintgatás lefojtott színi közegében nehéz feladatként múlik rajtuk: mennyire személyesülnek meg, avagy mennyiben maradnak egy-egy viselkedési minta típusai. És egyikük sem marad illusztráció a darabban, amely kérlelhetetlen logikával játszik azért ezekkel a mintákkal.

Mert nincs megoldás. Feloldozás. Nincs mismásolás a végén. Létrejött a terror mikro-gépezete: a meggyőződés hajtotta, erőszakos, kirekesztő „hatalom”, s a „mások”, az áldozatok megszokott, szinte otthonos sors-leosztása. A szokott, beidegződéseiben ismerős terep. A minden árnyaltságot nélkülöző korlátoltság-dal a sors-verklin. És az eredmény szempontjából teljesen mindegy: az alkatunkra, gyengeségeinkre, elégtételeinkre, szerepeinkre jól rezonáló holtak fülünkbe suttogott; vagy felmenőink, tiszteltjeink által sugalmazott hatásokra járjuk-e a keserves történelmi haláltáncot e dallamra.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...