2012. május 19., szombat

Szefárd est - Művészetek palotája, 2012. május 9.

Még soha nem hallgattam a Shira u’tfila együttestől semmit, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadán előadott szefárd est előtt – de látom, orvosolnom kell ezt a hibát. Merthogy Stefan Sablic együttese annyiféle ízt pakolt egymás mellé a színpadra, olyan érzékkel nyúlva az egy hagyományon belül hol a spanyol gyökerekhez, hol a török, balkáni ágboghoz, hogy alig győzte befogadni a fülem. Kisázsia és a Balkán, ahova a száműzöttek elhurcolták a maguk zenevilágát, tovább bokrosította ezt a klezmertől annyira eltérő zsidó zenei hagyományt, beoltotta a maga ritmusaival, jóval előbb teremtve világzenét, mint hogy létrejött volna maga a fogalom. A számos nemzet és nemzetiség fiaiból álló együttes a klasszikus tradíciót a maga szája íze szerint fűzi tovább – teheti, hiszen mintha ez a tradíció maga lenne a befogadás gesztusa. Mintha követelné, találjanak rá új hangszerekkel a régi hangzásokra, játsszanak vele, éltessék. Ez a tradíció témáiban örök, megszólaltatásában valójában a változásé.


Azt persze hogy tudom, kicsoda Palya Bea, ha valaki manapság nem teljesen süket, annak tudnia kell róla. Ő aztán bátran nyúl bármilyen zenei hagyományhoz, hogy megidézve azt a maga képére formálja, hogy a hagyományon átszűrje a belőle folyton áradó zenét. Ahogy a szefárd zenei hagyományból a magáévá teszi - ahogyan fogalmaz - „a női témákat”, az esküvő, a házasság, szerelmi öröm és bánat örök daloltató érzéseit, az megint ihletett, valódi, s eközben eltéveszthetetlenül magamaga – jóízű tápláléka a fülnek. És játszótársai, a citerán, kobzon őt kísérő Bolya Mátyás, s a dobok erdeje mögött ülő Dés András remek partnerek a szabadon áramló játékhoz. Ez maga volt a változásaiban megidézett tradíció.

Egyébként semmi kifogásom ellene, mikor a világ zenei kincse úgymond „palyabeásodik”, mert jó érzékkel bontja ki a dalok színeit ez a csodálatosan alkalmazkodni képes hang. Viszont amikor a két együttes egy szám erejéig együtt zenélt a végén, e hang akkor mutatta meg, milyen boldogan hajlandó a dalok „eredeti” teljességének közvetítésére is. Bizony sajnáltam, hogy nem játszottak többet együtt – mert a két megközelítésmód egészséges aránya kedvéért olykor szívesen látnék Bea körül több zenészt. Nem mintha a trió ne tudná élettel telíteni a színpadot – de a sok hangszer (ahogyan mindegyik helyet követel magának) önkéntelenül kordában tartja az improvizációt.

Azt nem először tapasztalom, hogy a MÜPA terei a közvetlenséget nehezen tűrik – az együtt énekeltetés gesztusához itt jobbára túlságosan megilletődött a közönség. Mintha ebben a méltóságteljes zene-térben a néző egyszerűen nem érezné magát méltónak a hangja hallatásához. Pedig Bea próbálkozott, a maga szokásosan lefegyverző módján, s nehezen fogadta, hogy ezen az estén jobbára hiába. Mintha az emberek e koncertterembe hallgatni jönnének - bátortalan, vézna kis suttogásra telt csak tőlük, nem született meg a Bea koncertjein annyiszor átélhető, jóízű együtt-harsánykodás.

Ezzel együtt jó volt ott lenni. Megismerni megint valami újat. De jó! Megint van egy nagy csokor hallgatnivalóm…

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...