2012. május 17., csütörtök

Janne Teller: Ha háború lenne nálunk


A korábban az ENSZ és az Európai Unió gazdasági és politikai tanácsadójaként tevékenykedő, osztrák és német felmenőkkel bíró dán írónő, Janne Teller magyarul elsőként megjelent műve, a Semmi tavaly nagy sikert aratott az olvasók és a kritikusok körében egyaránt. Friss, kritikus, didakszistól mentes nyelvezete és okos kérdésfeltevései az ifjúsági irodalom egyik legkülönlegesebb darabjává tették a regényt – melyet idén követett a talán még különlegesebb, okosabb és kritikusabb, Ha háború lenne nálunk című esszé.

Janne Teller 2001-ben írta e rövid esszét, eredetileg Ha háború lenne Skandináviában címmel, egy pedagógusoknak szóló folyóirat számára. Akkoriban az előretörő dán szélsőjobboldal és a menekültekkel szembeni erősödő intolerancia adta az aktualitását. 2004-ben jelent meg útlevélre hajazó kisméretű könyv formában, Helle Vibeke Jensen illusztrációival. Idén pedig magyarul – a hazai viszonyokra átültetve, ám azonos formában. Teller határozott szándéka, hogy a kötet mindenhol a térségre jellemző történelmi és geopolitikai adottságokat tükrözze – ezáltal egy átélhető, elképzelhető helyzetet tárva az olvasó elé.

A magyar változatban az Európai Unió felbomlása után Ausztria és Magyarország vív háborút a szlovén tengerpart megszerzéséért. Míg itthon a „Tengerpartot Magyarországnak!” mozgalom tör diktatórikus hatalomra, jelenlegi határainkon túl honfitársaink harcolnak a szlovénekkel és az osztrákokkal. Budapesten háborús állapotok uralkodnak, nincs munka, nincs élelem, a korábbi demokratikus rendszerben szocializálódott fiataloknak szembesülniük kell a politikai üldözéssel, a kínvallatásokkal, az éhezéssel, a bujkálással. Látszólag egyetlen út vezet el a háború poklából: embercsempészek teherautóin vagyonokért eljutni a szabad, virágzó Egyiptomba – ahol aztán lenézett, a nyelvet és a kultúrát nem ismerő, a dolgos egyiptomiaknak csak újabb terhet jelentő menekültként kell táborokban vegetálni és várni a letelepedési engedélyre. És reménykedni, hogy egyszer, talán vezet út haza. Csakhogy egy idő után óhatatlanul megkérdőjeleződik, hogy hol is van az a haza…

Az egyes szám második személyben íródott esszé kíméletlenül és – valljuk be – olykor erőszakosan szólít fel a kényelmetlen kérdés végiggondolására: Mit tennél, ha háború lenne? Veszélyes, ingoványos terep: biztosan lesznek, akik túlzásnak, szájbarágásnak érzik; mint ahogy óhatatlanul felmerül az átpolitizáltság kérdése is; de véleményem szerint illúzió azt gondolni, hogy ezeket a kérdéseket fel lehet tenni másképp. Kevés annyira elkényeztetett, énközpontú generáció élt az elmúlt századokban, mint a mai „fejlett nyugaton” felnőtt tizen-huszonéveseké (mondom ezt úgy, hogy magam is közéjük tartozom). Nekünk, akik a nyolcvanas-kilencvenes években születtünk, már a hidegháború sem jelentett közvetlen tapasztalatot – szerencsére. A globális terrorizmus rémképe ott lebeg a fejünk felett, ám amíg a mi városunkat, a mi országunkat nem érinti, hajlamosak vagyunk legyinteni.

El vagyunk foglalva a saját kis életünk problémáival, amik kikerülhetetlennek, elviselhetetlennek, fojtogatónak tűnnek – azonban ha egyszer-egyszer elgondolkodunk, milyen problémákkal kellett szembenézniük akár csak a nagyszüleinknek, kénytelenek vagyunk megállni. Ha arra gondolok, hogy a nagyanyám két csecsemőkorú gyermekkel vészelte át Budapest ostromát, pincékben bujkálva, hirtelen jelentéktelennek tűnik minden problémám – gazdasági válsággal, devizahitellel, a munkanélküliség rémével együtt. Persze eszemben sincs idealizálni saját magam, másnap ugyanúgy ezek a problémák töltik ki a napom, de néha azért nem árt egy kicsit megállni, és elgondolkozni. Ez az „útlevél” is ezt szolgálja.

Hogy az a tizenéves, aki háborút csak a TV-ben, a playstation-ön vagy (jó esetben) könyvekben látott, gondolkozzon el azon, hogy reagálna, ha az osztálytársa eltűnne, a bátyja megnyomorodna a háborúban, a szülei betegek lennének és nem lenne gyógyszer, és végül mindent hátrahagyva menekülnie kéne? Hogy érezné magát, ha egy idegen kultúrában, megvetett menekültként kéne élnie, és álmait feladva aljamunkát kéne végeznie, hogy legyen mit enni a családjának? Vajon mennyire tűnne fontosnak a legújabb telefon, a legdivatosabb ruha vagy a heti két mozi akkor, amikor a puszta életben maradás a tét?

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen kis könyv nem fogja megváltani a világot – nem is hiszem, hogy ez a célja. De ha csak néhány fiatalt arra késztet, hogy álljon meg egy percre, és gondolkozzon el hihetetlen szerencséjén, hogy békében és viszonylagos jólétben élhet, már megérte. Sajnos felnőtt fejjel olvasva elkerülhetetlen, hogy az ember elkezdjen aktuálpolitikai kérdéseken rágódni, és bizony, óhatatlanul elszorul a torkunk, ha összevetjük a könyvbeli fiktív konfliktust a minket körülvevő valósággal – de erről igazán nem Janne Teller tehet. Ha rajtam múlna, minden iskolában kötelező olvasmánnyá tenném – ám hozzáteszem, az olvasás önmagában nem sokat ér, ha nem követi alapos beszélgetés, szülőkkel, tanárokkal, nagyszülőkkel. Mert ezekről a dolgokról beszélni kell. 


Kiadó: Scolar
Fordította: Weyer Szilvia

Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...