A varázslótanonc

Meg sem kísérelem már követni, hogy hány ifjúsági fantasy-jellegű filmalkotás érkezik Hollywoodból, amelyek ugyanarra a varázslókölyök-mester-küldetés-csúnya ellenfél sémára épülnek. A Disney bombasztikusnak szánt A varázslótanonca is a sokszor látott-hallott-olvasott történetet meséli újra, ezúttal Merlint és követőit állítva középpontba. Merlin, a valaha élt legnagyobb varázsló és az ő három legnagyobb tanítványa – Balthazar, Veronica és Maxim Horvath – voltak hivatottak megóvni a világot a gonosz Morgana le Fay ármányaitól. Azonban a három tanítvány közé éket vert a szerelem. Balthazar és Veronica egymásra találtak, a szerencsétlen harmadik, Horvath pedig csalódottságában Morgana mellé állt. Kezdetét vette hát a varázslók háborúja, melynek során Merlin meghalt, Veronica feláldozta magát, hogy csapdába ejtse Morganát, Balthazar pedig hosszas keresés után leszámolt az összes morganiánussal, és több mint ezer éven át járta a világot, hogy megtalálja az első merliniánust, akinek az eljövetelét megjövendölték, és aki az egyetlen, aki képes lehet végleg legyőzni a nagy hatalmú Morganát.

Hol máshol találná meg a kis kiválasztottat, mint napjaink New Yorkjában? A nagy alma amúgy is csupa fura szerzet gyűjtőhelye, az sem tűnik fel hát senkinek, ha néhány ódivatúan öltözött varázsló kezd el garázdálkodni a városban. A világ megmentése meg természetes, hogy egy lúzer amerikai diák kezébe kell kerüljön, különben nem lenne a film eléggé hollywoodi. A reménybeli nagy varázsló igazi hülyegyerek, elborult agyú fizika szakos egyetemista, akit semmi más nem érdekel, mint a tudomány és a Tesla-spirálokkal folytatott kísérletei. Illetve majdnem semmi, mert egy szőke rádiós szépség azért felkelti az érdeklődését, kár hogy a lány tíz évesen már egyszer tanúja volt, hogyan csinált magából komplett hülyét a két varázsló segítségével. A srác a múltbéli trauma miatt is, meg mert ő a tudomány embere, egyáltalán nem kérne ebből az egész varázslósdiból, de akit egyszer kiválasztottak, az nem szabadul olyan könnyen a feladatától.

Elindul hát a kiképzés, melynek során az átlagosnál is átlagosabb egyetemistából a leghatalmasabb mágus kéne váljon. A műfajban megszokott irtózatos nagy bénázások során át, fél New Yorkot lebontva, többször hülyét csinálva magából, de a srác csak megtanulja, hogyan váljon varázslóvá, és nyilván nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy a végén még a gonosz Morgana is megjárja. Persze azért minden szál nem varródik el, hiszen a folytatásoknak is nyitva kell hagyni az utat, kár, hogy az eredmények fényében nem lesz rájuk szükség.

Abszolút tucatdarabbal van dolgunk, amit egyvalami emeli az átlag fölé, a jókor és jól használt humor. Nagyjából az egész filmet végig lehet röhögni – amolyan térdcsapkodós módon – és csak néha érezzük azt, hogy kínos erőlködést látnánk. Szomorú, de az utóbbi évek ifjúsági fantasy termése alapján ez már eredmény. A poénok fő forrása természetesen a főszereplőt játszó Jay Baruchel, aki itt is hozza a tőle megszokott lúzert, de azt legalább annyira jól csinálja, hogy simán bevesszük és röhögünk rajta. Vele egyenrangú komikus alakítást nyújt a Horvath idióta celebmágus segédjét játszó Toby Kebbell, akinek a feltűnései feledtetik, hogy szegény Alfred Molinát milyen méltatlan szerepbe kényszerítették, mint sötét oldalra átpártolt varázslót. Aki viszont megbocsáthatatlan mellényúlás, és egy személyben képes az egyébként jó filmélményt gyenge közepessé lefokozni, az Nicholas Cage, mint a mentor varázsló, Balthazar Blake. Nem is tudom, mikor láttam Cage-et utoljára értékelhető szerepben, de már évek óta mintha ugyanazzal az egy arckifejezéssel játszaná a bénábbnál bénább sablonszerepeit, ráadásul egyre röhejesebben néz ki a lobogó bőrkabátjával és a zsíros hajával.

Van azonban egy jelenet, ami egy az egyben menti a filmet, és felülírja minden nyafogásomat Nic Cage-ről, feledteti a forgatókönyv gyengeségeit, a szájbarágós tanulságokat és a rémesen iskolás történelemmesélést, ez pedig a Disney-féle Fantázia A varázslóinas című epizódjának megidézése. Gyakorlatilag egy az egyben átemelték a Mickey egeres kisfilmet, ami ez esetben nem baj, ami ennyire jó, azon inkább ne változtassanak, úgyis csak elrontanák. A varázslótanonc és a felmosórongy mágikus összecsapásán könnyesre kacagtam magam a moziban. Azt hiszem mindent elmond a filmről, hogy a legjobb jelenete ennek a hetven évvel ezelőtti kisfilmnek az újrája.

Korábbi kommentek: