2010. június 15., kedd

Egy lányról

Lynn Barber újságírónő 2003-ban a Granta magazin számára írta meg önéletrajzi ihletésű novelláját An Education címmel, melyre felfigyelt Nick Hornby és producer felesége, akik sikerfilmet készítettek a történetből. Barber pedig az eredeti novellát kiegészítve hét másikkal, megjelentette önéletrajzi kötetét. Az már az előszóból kiderül, hogy kivételes humorú és stílusú szerzővel van dolgunk. Barber egy percre sem esik ki a cinikus riporter szerepéből, saját magáról is épp úgy ír, ahogy az őt méltató és bíráló írások alapján az ember a cikkeit elképzeli: kíméletlen őszinteséggel, olykor a rosszindulat határát feszegető cinizmussal, egyfajta távolságtartással. Nem lehet véletlen, hogy kiérdemelte a „démon Barber” nevet (utalás a Fleet Street démoni borbélya című musicalre), ha magával szemben ennyire kritikus, hát én sem szívesen lennék a riportalanya. Más kérdés, hogy olvasni viszont pont az ilyen kritikus és kíméletlen újságírók munkáit szeretem.

Azonban veszélyes dolog ezt a szikár riporteri stílust irodalmi műbe átvinni, mert azok, akik szépirodalmi igénnyel megírt, drámai csúcspontokban bővelkedő, tanulságokat felvonultató regényes életrajzot várnak, óhatatlanul csalódni fognak. Barber dokumentarista stílusú önéletrajzi novellákat ír, amiket a szerző kritikus, ironikus hangvétele és a hatvanas évektől kezdődően az ezredfordulóig terjedő időszak brit sajtójának, a kor változásainak, hangulatának leírása és egy női „sajtómunkás” karrierjének fordulatai tesznek a maguk műfajában egészen kiemelkedővé.

Barber alsó-középosztálybeli családból származik, ahogy ő írja, sem híres ősök, sem vidéki Barber-birtok nem tarkították a családfát, szülei „első generációs bevándorlók a középosztályban”, anyja beszédtanár, apja hivatalnok. A fiatal lány előtt az egyetlen út a kiemelkedésre a tanulás, a szülők által belétáplált cél pedig mi más lehetne, mint Oxford. Egészen addig, amíg be nem lép az életébe a jóval idősebb Simon, és a tizenéves, környezetéhez képest kiemelkedően okos és céltudatos lány előtt felmerül egy másik, egy könnyebb, csillogóbb élet lehetősége. Igazán az teszi érdekessé a történetet, hogy a hatvanas évek legelején játszódik, tíz évvel korábban nem is lett volna kérdéses, hogy a lánynak férjhez kell menni, gyerekeket kell szülni, és meg kell állapodni, tíz évvel később, a feminista mozgalmak térnyerése után viszont fel sem merült volna hogy egy tizenéves lány Oxford helyett a házasságot válassza. Azonban akkor, a hatvanas évek átmeneti időszakában a szülők még jótevőként tekintenek Simonra, aki megadja a létbiztonságot a lányuknak, és készek lemondani az oxfordi álomról.

A novella eredeti címe An Education, ami rendkívül találó, igazi életre szóló leckét kap a tizenéves Barber az élettől és Simontól, ami nem csak a tanulás és a házasság közti választást dönti el, hanem egy életre kiépít bizonyos meggyőződéseket, gátakat, és ettől válik valóban „drámaivá” ez a Barber által a filmhez képest közel sem olyan drámaian megírt történet. (Nem nagyon tudok szó nélkül elmenni a magyar címadás mellett. Nyilván Nick Hornby Egy fiúról című könyvére reflektál az ő nevével reklámozott film címe, a könyv kiadója pedig érthető okokból a film címét vette át, nem baj, láttunk már ilyet korábban is. Csak sajnos  a címadó novella így, az eredeti cím megváltoztatásával eléggé kilóg a többi közül, és ez már elég zavaró.)

Lynn Barber
A film miatt ez a tinédzserkori történet lett a kötet „húzónovellája”, ám ami ez után következik, az szerintem fokozottan érdekesebb. Az oxfordi évek, számtalan (tényleg!) szerelmi kaland és a későbbi férjjel való megismerkedés után Barber részletekbe menően ír saját újságírói karrierjének alakulásáról. A brit újságírás „démonának” pályája az akkor induló Penthouse magazinnál kezdődött, amit Barber kicsit cinikusan, ám nagy nosztalgiával úgy ír le, hogy akkor ott ő nem pornográfiát látott benne, vagy a nők kizsákmányolását, hanem a szexuális forradalomhoz való hozzájárulást, és annak ellenére, amit manapság gondolunk az ilyen sajtótermékekről, akkoriban úgy érezték, fontos és előremutató dolgot csinálnak. Hasonlóan előremutató volt Barber könyve, az évtizedek óta a világ számos országában forgalmazott Hogyan javítsunk a pasink teljesítményén az ágyban? című „útmutató”.

Miközben a Penthouse-nak írt, gyerekeket szült és további könyveken dolgozott, Barber komolyabb újságírói munkára és ismertségre vágyott, amit aztán meg is kapott, előbb a Sunday Express-nél, majd az Independent on Sunday-nál, a Sunday Times-nál, a Telegraph Magazine-nál és az Observernél. Miközben bezsebelt jó néhány brit sajtódíjat, rövid időre kitérőt tett az amerikai Vanity Fair-hez, ám az igazi hangját saját bevallása szerint az Observernél találta meg. Nagyon érdekesek az újságírás kulisszatitkai mögé bevezető írásai, szívem szerint még sok-sok oldalon át olvastam volna ezeket a fejezeteket.

A kötet végére Barber visszaevez a magánéletére, és bevallom, kissé elszorult a torkom az utolsó fejezetet olvasva. Amikor a férje betegségéről ír, küzdelméről a rákkal, saját bűntudatával amiatt, hogy nem elég gondoskodó, nem elég aggódó feleség, Barber levetkőzi az addigi gunyoros, távolságtartó stílusát, és hirtelen nagyon is személyessé válik az írása. És ez, hogy az addig csak távoli, cinikus elbeszélőként jelen lévő vérbeli profi újságíró hirtelen beenged minket a legszemélyesebb érzéseibe, ad egy pluszt a könyvhöz. (Persze ha olyan cinikus lennék, amilyen néhol Barber, mondhatnám, hogy ezt is csak a profizmusa íratta vele, de ezúttal elhittem, hogy valóban őszinte ez a kitárulkozás.)

Barber jól ír, sajnálom, hogy a cikkeit nem olvastam, de ha kicsit megerőltetem az angolom, talán rákeresek a neten. Egy kivételes nő portréja rajzolódik ki a novellákból, aki volt olyan szerencsés, hogy olyan foglalkozást űzött egy olyan korban, ami tényleg nagyon érdekessé tette az életét. Az pedig külön öröm, hogy egy őszinte, önkritikus, cseppet sem szépítgetős önéletrajzot olvashatunk.


A Nick Hornby által írt film azért több ponton eltér ettől. Barber novellája alig huszonöt oldalas, alaposan fel lett duzzasztva ahhoz, hogy egészestés film legyen belőle, de Hornby javára kell írni, hogy minden, amit és ahogyan beleírt, az illeszkedik Barber eredeti stílusához. Noha a film története nagyrészt nem szerepel a könyvben, nem éreztem azt, hogy ne lehetne méltó kiegészítője annak. A film legnagyobb erénye a kor, a környezet, a hangulat megelevenítése. Ott vagyunk a hatvanas évek Angliájának lepusztult, poros, unalmas külvárosában, a virágos tapéták és porcelánedények között, a szigorú lányiskolában, ahol a lázadozó kamaszlányok az első cigarettákat szívják és Párizsról meg az egzisztencialistákról álmodoznak, és aztán ott vagyunk Párizsban is, a Szajna-part giccsbe hajló romantikus naplementéjében.

A film a szerelmi dráma mellett a novellánál nagyobb hangsúlyt fektet a tanulás vagy házasság problémakörre, aminek számomra legszimpatikusabb megtestesítője Jenny tanárnője, aki miután látszólag sikertelenül próbálja lebeszélni tanítványát az elsietett házasságtól, a „lecke” után mégis a segítségére lesz, mi több, beengedi őt (és a nézőket) az otthonába, és ebben az egy jelenetben benne van mindaz, ami a fő tanulsága lehetne ennek a filmnek. Hogy bár az aukción megszerzett eredeti Burne-Jones képnél silányabb a másolat, és a polcokon csak puhakötésű könyvek sorakoznak, a tanárnő szerény birodalmából mégis árad a kultúra szeretete és egy független nő világa, aki a saját lábára állt és megtalálta a saját útját. S nem mellesleg, a lányiskola szigorú kosztümjét és kontyát levetve a tanárnő alakja is életre kel.

Barber könyve nagyon jó olvasmány, tanulságos, érdekes, és egészen nagy szerencséje volt, hogy olyan író kezébe került a forgatókönyv, mint Nick Hornby, aki az eredetihez méltó filmet írt belőle. Azon kivételes esettel van dolgunk, amikor film és könyv jól kiegészítik egymást, különböznek, ám mindkettő másért jó.


Kiadó: Partvonal
Fordította: Nitkovszki Stanislaw
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...