2008. november 16., vasárnap

A nyomozó

Amióta Gigor Attila első filmjét bemutatták a Szemlén, ahol fődíjat nyert, majd díjazták Karlovy Vary-ban, végül bemutatták a mozikban is, úton-útfélen, filmes oldalakon, újságokban, szakmai és kevésbé szakmai berkekben is újra felerősödött a vita arról, miért nem képesek a magyar filmkészítők megtalálni az átmenetet a lila ködös művész(ieskedő) film és az altesti poénokra épülő gagyi populáris vígjátékok között. Mert hát itt az élő, mozgó, működő példa arra, hogy van átmenet, lehet jó közönségfilmet csinálni, ami nem buta, nem idétlen, nincs tele undorító poénokkal, értelmes, épkézláb története van, és mégis élvezi a jónép. Mert jó film. Szerintem az utóbbi évek egyik legjobb magyar alkotása.

Nem vagyok profi filmkritikus, sem filmesztéta, csak egy lelkes amatőr, nem akarok hát belefolyni az arról szóló vitákba, hogy miért működik ez a film, és miért nem csinálnak több ilyet. Számomra a jó film legfontosabb ismérve a jó forgatókönyv. Ez egyrészt működő, fordulatos történetet jelent, másrészt jól megírt, hiteles párbeszédeket. Ennek a filmnek is ez a legnagyobb erőssége. Hihetetlenül jók a párbeszédei, pörgők, életszagúak, nincsenek túlírva, pont annyit mondanak és úgy, hogy az hiteles legyen. Évek óta először láttam magyar filmben olyan hétköznapiságukban hiteles szereplőket, akik végre el tudtak szakadni a „lepukkant, atlétatrikós, sört vedelő lakótelepi bunkó” kelet-európai sztereotípiájától, végre egy alkotó, akinek a hitelesség és az életszagúság nem azt jelenti, hogy a „nagy magyar rögvalóság” vesztes lúzereit mutatja be, hanem egyszerűen hétköznapi, furcsaságaikban is szerethető szereplőket alkot meg, akik valóban hasonlítanak hozzánk.


Filmünk főhőse egy kommunikációképtelen kórboncnok, aki csak a halottak társaságában érzi jól magát, az élőkkel bajban van. Az ő végtelenül sarkított figurája nagyon jól példázza korunk egyik legnagyobb népbetegségét, azt, hogy az emberek képtelenek egymással kapcsolatot teremteni, képtelenek beengedni másokat, nem tudják, vagy nem akarják megismerni a másik embert, és gyakran saját magukat sem. A film egyik legjobb jelenete, amikor a főhősbe rendíthetetlenül szerelmes pincérnő, aki mintha szent küldetésként vállalná magára, hogy kibillenti őt magányából, kórboncnokunk fejéhez vágja, hogy vajon mivé kéne válnia ahhoz, hogy megismerje? Az élők kiismerhetetlensége és a holtak szédszedhető, megmérhető, megfogható megismerhetősége közti ellentét folyamatosan ott van a filmben, és igazán ez adja meg a gondolati mélységét.

A történet maga a klasszikus film noirokat idézi. A főhős egy napon visszautasíthatatlan ajánlatot kap, csak meg kell ölnie egy idegent, hogy az érte kapott pénzből megmentse rákos édesanyját. Mivel a kórboncnoknak a halál közelsége mindennapos, különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül öl, hogy aztán másnap egy levélből kiderüljön számára, hogy az áldozat az ő ismeretlen féltestvére volt. Ezután kezdetét veszi a nyomozás, melynek során főhősünk kideríti, ki és miért rángatta bele ebbe az egészbe. Szerepet kap egy furcsa nyomozópáros, egy meglehetősen gyanús özvegy, egy újabb ismeretlen féltestvér, és a szálak egyre jobban összekuszálódnak. Az egyszerű, hétköznapi kisember meglepő módon nem szerencsétlenkedi el az egészet, hanem felszívja magát, és csakazértis folytatja a nyomozást. Okos, fordulatos, meglepő krimit látunk.

A történet végére hősünk is keresztülmegy a kötelező fejlődésen, megtanul nyitni az emberek felé, és ez őt lepi meg a legjobban. Furcsa kis kapcsolata a lelkes pincérnővel az egyik legemberibb egymásratalálás, amit filmen láttam. A fergeteges záróképsor pedig már önmagában megérne egy külön fejezetet bármilyen filmes tankönyvben. Nagyon jó kis film ez, igazi nézőbarát, intelligens szórakozás, azoknak, akik úgy szeretnek kikapcsolódni, hogy azért nem kell eldobniuk minden agysejtjüket. És mivel tényleg ritka az ilyen jó magyar film, mindenki menjen, és nézze meg!


Korábbi kommentek:

2008. november 2., vasárnap

John Updike: Párok

A Gyere hozzám feleségül kritikájában azt írtam, Updike után úgy tűnik, a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában a félrelépés magától értetődő volt. A Párok című könyve után már nem csak úgy tűnik, hanem biztos. Tarboxban járunk, egy jólfésült kisvárosban Bostontól egyórányira, megint csak csupa jólszituált középosztálybeli házaspárt látunk, a férfiaknak jól menő munkájuk van, a feleségek otthon ülnek a tökéletes házaikban a két-három gyerekükkel, és halálra unják magukat. Unaloműzőként állandóan (de tényleg állandóan!) koktélpartikra, teniszpartikra, kosárlabdapartikra, vacsorákra, hajókázásokra járnak át egymáshoz. Olyan, hogy magán- vagy családi élet, szinte nincs is, alig látjuk a családokat saját otthonukban, magukban, ahogy mondjuk esténként vacsiznak, főznek, leckét írnak a gyerekekkel, van helyette egy nagy közösségi élet, hét-nyolc házaspár és a kapcsolódó gyerekek.Gondolom, van valami pszichológiai alapja annak, hogy ha ennyi ember mindig mindent együtt csinál, és ennyire elveszik a magánélet, akkor elkerülhetetlenül felborulnak a szerepek, eltolódnak a határok. Hőseink a legnagyobb természetességgel kacsintanak ki-be mindenféle házasságból. Gyakorlatilag kivétel nélkül, hol a házastárs tudtával, hol anélkül. Teljesen megszokott, hétköznapi dolog a félrelépés, mindenki csinálja, mindenki beszél róla, mindenki tudni véli, hogy ki kivel éppen mit és hogyan. A könyv megírása idején, a hatvanas években biztos nagyon botrányosnak számított, néha még mai szemmel is megdöbbentő volt, nem is a keresztbe-kasul kufircolások ténye, hanem az, hogy mennyire gátlástalanul, szabadon, szókimondóan beszéltek róla.

A történet 1963-ban játszódik, Kennedy halálának évében, és korrajzként még jobban teljesít, mint a Gyere hozzám feleségül. A végeérhetetlen koktélpartikon és vacsorákon a szereplők megállás nélkül csacsognak mindenről, ezek a párbeszédek rendkívül erősek, szereplők, jellemek, világnézetek bontakoznak ki belőlük. Nagyon jól elkapta a hatvanas évek elejének pezsgő társadalmi életét, amikor valahogy minden új volt, a világ folyamatosan változott, de nem volt még minden szobában TV, sem internet, az emberek beszéltek egymással, megbeszélték a világ dolgait. Updike hősei teljesen életszerűen beszélgetnek külpolitikáról, tudományos vívmányokról, épp divatos irányzatokról, új felfedezésekről, pszichológiáról. Ők még rácsodálkoztak a tudomány új eredményeire, izgatottan fogadták a híreket, lelkesedtek, csodálkoztak, szörnyülködtek, nem úgy, mint a ma embere, aki már annyira túl van adagolva hírekkel, hogy semmire sem tud rácsodálkozni, semmin sem tud igazán elborzadni. Valahogy sokkal emberibb, sokkal élhetőbb légkört mutat nekünk Updike, ami persze egy lufi, hisz a felszín alatt ott a rothadás, az unalom, az emberi kapcsolatok működésképtelensége.

Persze csak idő kérdése, hogy a pattanásig feszített határok mikor szakadnak át, hogy mikor borul fel a kis közösség közösen építgetett látszatélete. Teljesen esetleges, hogy ki adja meg a kezdőrúgást, itt éppen az új jövevény, a frissen odaköltözött, városi házaspár nőtagja, aki nem tudja vagy nem akarja betartani a mindenki által elfogadott kereteket, és beleszeret nős szeretőjébe. Innentől kezdve elindul a lavina. Egy lelepleződés maga után vonja a többit, mint  dominók, dőlnek fel egymás után a gondosan építgetett hazugságok. Mintha valami kimondatlan egyezményt rúgtak volna fel, a válással felbomlik a közösség, a többi házaspár éli tovább látszólag normális életét, de immár külön-külön.

Bár kiemelődik a határokat átlépő pár, a könyvnek mégsincs főszereplője, Updike nagyon sok egyenrangú szereplőt mozgat, és ennek egyik sem látja kárát. A nyolc házaspár minden tagja ugyanakkora figyelmet kap, ugyanúgy főszereplői a játéknak. Mindegyiküket utáljuk és szeretjük egyszerre. Nincs jó vagy rossz hős, egytől-egyig részesei a nagy közös képmutatásnak, ami, így a két Updike könyv után úgy tűnik, a legrosszabb, amit az ember magával és a környezetével tehet. Nagyon jó, gondolatébresztő könyv, nem könnyű olvasni, de megéri végigrágni. Viszont vigyázzatok vele, elég erotikus, és kifejezetten szabadszájú, ha valakit ez zavar, hát én szóltam…


Korábbi kommentek:

Ananász expressz

Idézet következik: „Ezt az agyament amerikai blődlit csak azoknak szabadna ajánlani, akik valamilyen formában már kapcsolatba kerültek a marihuánával, de mivel ez a kábítószer nálunk is illegális, csak azt írhatjuk, amit a mozi után a legtöbben mondani fognak: van benne néhány mókás jelenet, de ez a baromság tényleg csak fűfejűeknek való.” Nos, az idézet  a pénzért kapható kategória legnagyobb példányszámban fogyó agyhalasztó-újságsalátájából, a Blikkből származik. Nyilvánvaló, hogy a témát a kötelező távolságtartással kezelő, populáré-sztereotíp, bekezdésnyi „nemajánló” hangvételét alapból meghatározza a szövegkörnyezet, jobbról egy ostoba kép, balról egy ostoba cikk. Egy kicsit jobbat érdemelt volna ez a film, amely ha nem is klasszikus, de valamiféle szub-kult státuszra igényt tarthat majd.  
 
Bár több kritikus szerint igen gyakori a mozikban a könnyű-drogos film –avagy ezzel játszó szcénák- a legtöbb momentum, amire emlékszem, teljesen sztereotíp –magyarán velejéig hamis– volt. A sztereotípiákat itt sem sikerült elkerülni, de legalább nagyjából elkapódott a szétesettség egy-egy momentum erejéig. (Közbevetőleg jegyzem meg, a kemény ügyekről illik drámát csinálni, a fű ezzel szemben klasszikusan vígjátéki…) A Ravasz, az Agy… termesztői hozták hasonlóan agyamenten a lassulós, szétesős játszódást, amit persze ott is, meg itt is túlzásba visznek kicsit, de tán nem annyira, mint egyebütt. Azért (is) jut eszembe az a film ehelyt, mert hasonlóképp az akciózsánert csavarja ki, helyezi idézőjelbe. Persze mint film sokkal jobb, mint ez, itt mintha minden bűnöző a két „füstölgő puskacső” tompa agyával bírna, ők aztán valóban karikatúrák –a „drogbáró” ugyanúgy, mint az ázsiaiak-, nincs köztük igazán emlékezetes figura. Az akciók koreográfiája is az apatowi humor jegyében alakul, amit viszont annyira nem bántam, mivel a „három lúzer szétveri-szerencsétlenkedi az egyik lakását és egymást”, és az „autós üldözés a szélvédőn kidugott lábbal” két telitalálat, már ezért érdemes volt beülni a moziba.
 
Szóval nem hibátlan, de szerethető film ez, néhány igen jól elkapott pillanattal. Nem ismerem igazán „Apatowot és bandáját”, Timi több filmjüket látta. Az feltűnt azért, hogy közelebb áll a kvázi-független filmes godolkodáshoz, akár például Kevin Smith-hez az a filmes nyelv, amit e kör használ, mint a valóban igen fáradt „fősodor” vígjátékaihoz. Talán –ezt nem tudhatom, de- közelebb áll az amerikai hétköznapokhoz, azaz legalább a hősei hétköznapi figurák. Hogy aztán milyen filmeket csinálna ez a filmes bagázs, ha nem függne a filmes finanszírozás struktúrájának köldökzsinórján, ha valóban „szerzői” módon csinálnának közönségfilmet – azt nem tudhatni. Lehet, hogy a kétségtelen jelen lévő apróbb logikai hibák és filmes pongyolaságok száma is csökkenne kicsit, tán a valót enyhítő túlzásoké is. Hiszen ezt a filmet is „az” a filmipar és filmpiac hozatta létre.
  
Egy vígjáték igazi értékmérője lehet, ha a késő esti –óbudai- vetítés után nagy vihogtukban a csajok leballagnak a férfivécéhez mintegy véletlenül, majd hangosan röhögve –magukon- vissza, és az amúgy néptelen végállomáson szomorkodó egyes villamost csupa vidoran vigyorgó, fel-felkacarászó felszálló népesíti be. Ezért víg játék. És egyvalamiért külön is hálás vagyok még: hogy láthattam egyik kedvenc ifjúkori B-filmes főgonoszom, Gary Busey-t egy cameo erejéig a „vadászpuskás apuka” szerepében. Hajrá, mindenki, menjetek nevetni!


Korábbi kommentek:

Orlando

Az Orlando Virginia Woolf tán leghíresebb és legvitatottabb könyve. A megjelenése óta eltelt nyolcvan évben sokan sokfélét írtak róla, tartják remekműnek, a modern regény tökéletes megtestesítőjének, és totálisan félresikerült próbálkozásnak is. Azt hiszem, az, hogy ennyi idő után is szélsőségesen megosztja az irodalomtudósokat és kritikusokat, csak azt jelzi, hogy a maga nemében valóban jelentős mű, nehéz közömbösnek maradni iránta.

Woolf maga kísérletnek szánta, a regényforma megújítására tett félig komoly, félig saját szórakoztatására írt kísérletnek. Orlando, a főhős századokon átívelő kalandja minden tradicionális elbeszélői szabályt és korlátot ledönt. A saját korában elért viharos siker jócskán meglepte az írónőt. Azóta is az Orlando-t tartják a woolfi stílus legjellegzetesebb képviselőjének, melyben regényformában összegződik az írónő feminizmusa, irodalom- és történelemszemlélete és írói hitvallása. És hogy az életrajzi adalékok se maradjanak ki: Orlando alakját Woolf Vita Sackville-West arisztokrata származású írónőről mintázta, aki jó barátja, rövid időre a szeretője is volt. A Sackville-West család kastélya szolgált Orlando birtokának mintájául, Vita családjának legendás történetei ismétlődnek Orlando életében. Leonard Woolf a világirodalom leghosszabb szerelmes levelének nevezte ezt a Vitához írt regényt.

A cselekmény, ha egyáltalán nevezhető így, az Erzsébet-korban kezdődik, a már agg királynő látogatásával Orlando apjának birtokán. Az uralkodó szeme megakad az ifjún, akit udvaroncává fogad, nemesi rangra emel, kedvencévé tesz, s csak annyit kér tőle, ne öregedjen meg soha. Eme kérés (átok?, áldás?) nyomán Orlando örökké ifjú és szép marad. Telnek az évek, a századok, Orlando megismeri a boldog szerelem gyönyörét és a megcsalatás kínját, sikereket arat a politikában, külföldre utazik diplomáciai küldetésben, mígnem egy reggel arra ébred, hogy nővé vált.

Az Orlando-t legtöbbször ezzel az egy momentummal azonosítják. „Igen, ez az a könyv, ahol a főhős váltogatja a nemét.” Valójában az, hogy Orlando egy nap férfiból nővé válik, a regényben a legtermészetesebben zajlik, éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna, telnek tovább az évek, Orlando lényege nem változott. A körülötte lévő világ persze nem engedi oly könnyen a nemváltást, pert indítanak ellene, örökségét kérdőjelezik meg, hisz nőként nem lehet birtoka. Ám a személyisége ugyanaz marad. Woolf feminizmusának abszolút lenyomata ez, nála a feminizmus lényege épp az, hogy nincs jelentős különbség férfi és nő közt, hogy mindkettőben megtalálható a férfi és női princípium egyaránt, hogy a testnek van csak neme, a lélek, a szellem valójában nemtelen.

Ahogy a két nem különbsége eljelentéktelenedik, ugyanúgy válik jelentéktelenné a történelem, mint az egyes korok egymásutánja. Woolfnál az ember mindig ugyanazt az életet éli, függetlenül a díszletektől, a társadalmi berendezkedéstől, a divattól. Az emberi szellem örök és változatlan, sem az évek múló sora, sem a halál, sem az újjászületés nem változtat rajta. Mint ahogy örök a művészet is. Orlando az évszázadok viharain át sem tesz le ifjúkori álmáról, hogy költő legyen, s megannyi elutasítás, kritika után is tovább írja ugyanazt a költeményt, mígnem a jelenben sikert arat vele. Az, hogy századokon át ugyanaz a költemény készül, egyfajta irodalmi hitvallás. Az írók századok óta ugyanazt a művet írják, csak a forma változik, a művészet örök, változtathatatlan.

Woolf műveire általában azt szokás mondani, hogy megfilmesíthetetlenek. Nem is nagyon próbálkoztak vele a filmesek. Az Orlando tán a legnehezebb esetek közé tartozik, hiszen cselekménye alig van, századokat ölel át, főhőse kétnemű, gondolatvilága, mondanivalója képileg megfogalmazhatatlan. Sally Potter adaptációja mégsem vérzik el, nagyon ügyesen emeli ki a történetből azt, ami fontos, bátran hagy el más részeket, és nagyon jól ragadja meg a mű lényegét.

Az, hogy meg sem próbálták az Orlando-t egy az egyben vászonra vinni, az alkotók dícséretére válik. Epizódokat emelnek ki a műből, jól tagolt szerkezetet adnak a filmnek, a főhős folyamatos kiszólásai -kvázi tanúságtételei- pedig itt nem hatnak erőltetettnek, hiszen a regényből tudjuk, hogy Woolf is folyamatosan kiszól az olvasóihoz, mintegy saját írását kommentálja. Persze a filmváltozat a főszereplőn áll vagy bukik. Az, hogy az Orlando végül jó film lett, nagyon nagy részben köszönhető Tilda Swinton minimalista játékának. Ő a tökéletes Orlando, a tökéletes androgün szépség, akiről ha a vásznon látom, elhiszem, hogy nem egy nő játszik férfiszerepet, hanem valóban egy férfit látok. Szerepe már csak azért is nehéz, mert a folyamatos változásban az állandóságot, a tapasztalatot és a változatlan fiatalságot egyszerre kell megmutatnia, de neki ez tökéletesen sikerül.

Ami zavart, az a néhol -főleg a film végén- felbukkanó szürrealizmus, ami szerintem elég távol áll Woolftól, viszont arra jó, hogy elemelje a filmet mind a valóságtól, mind az eredeti műtől. Nem mondanám rá, hogy jó adaptáció, mert igazából nem az, de egy nagyon jó önálló (át)értelmezése a regénynek.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...