A nyomozó

Amióta Gigor Attila első filmjét bemutatták a Szemlén, ahol fődíjat nyert, majd díjazták Karlovy Vary-ban, végül bemutatták a mozikban is, úton-útfélen, filmes oldalakon, újságokban, szakmai és kevésbé szakmai berkekben is újra felerősödött a vita arról, miért nem képesek a magyar filmkészítők megtalálni az átmenetet a lila ködös művész(ieskedő) film és az altesti poénokra épülő gagyi populáris vígjátékok között. Mert hát itt az élő, mozgó, működő példa arra, hogy van átmenet, lehet jó közönségfilmet csinálni, ami nem buta, nem idétlen, nincs tele undorító poénokkal, értelmes, épkézláb története van, és mégis élvezi a jónép. Mert jó film. Szerintem az utóbbi évek egyik legjobb magyar alkotása.

Nem vagyok profi filmkritikus, sem filmesztéta, csak egy lelkes amatőr, nem akarok hát belefolyni az arról szóló vitákba, hogy miért működik ez a film, és miért nem csinálnak több ilyet. Számomra a jó film legfontosabb ismérve a jó forgatókönyv. Ez egyrészt működő, fordulatos történetet jelent, másrészt jól megírt, hiteles párbeszédeket. Ennek a filmnek is ez a legnagyobb erőssége. Hihetetlenül jók a párbeszédei, pörgők, életszagúak, nincsenek túlírva, pont annyit mondanak és úgy, hogy az hiteles legyen. Évek óta először láttam magyar filmben olyan hétköznapiságukban hiteles szereplőket, akik végre el tudtak szakadni a „lepukkant, atlétatrikós, sört vedelő lakótelepi bunkó” kelet-európai sztereotípiájától, végre egy alkotó, akinek a hitelesség és az életszagúság nem azt jelenti, hogy a „nagy magyar rögvalóság” vesztes lúzereit mutatja be, hanem egyszerűen hétköznapi, furcsaságaikban is szerethető szereplőket alkot meg, akik valóban hasonlítanak hozzánk.

Filmünk főhőse egy kommunikációképtelen kórboncnok, aki csak a halottak társaságában érzi jól magát, az élőkkel bajban van. Az ő végtelenül sarkított figurája nagyon jól példázza korunk egyik legnagyobb népbetegségét, azt, hogy az emberek képtelenek egymással kapcsolatot teremteni, képtelenek beengedni másokat, nem tudják, vagy nem akarják megismerni a másik embert, és gyakran saját magukat sem. A film egyik legjobb jelenete, amikor a főhősbe rendíthetetlenül szerelmes pincérnő, aki mintha szent küldetésként vállalná magára, hogy kibillenti őt magányából, kórboncnokunk fejéhez vágja, hogy vajon mivé kéne válnia ahhoz, hogy megismerje? Az élők kiismerhetetlensége és a holtak szédszedhető, megmérhető, megfogható megismerhetősége közti ellentét folyamatosan ott van a filmben, és igazán ez adja meg a gondolati mélységét.

A történet maga a klasszikus film noirokat idézi. A főhős egy napon visszautasíthatatlan ajánlatot kap, csak meg kell ölnie egy idegent, hogy az érte kapott pénzből megmentse rákos édesanyját. Mivel a kórboncnoknak a halál közelsége mindennapos, különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül öl, hogy aztán másnap egy levélből kiderüljön számára, hogy az áldozat az ő ismeretlen féltestvére volt. Ezután kezdetét veszi a nyomozás, melynek során főhősünk kideríti, ki és miért rángatta bele ebbe az egészbe. Szerepet kap egy furcsa nyomozópáros, egy meglehetősen gyanús özvegy, egy újabb ismeretlen féltestvér, és a szálak egyre jobban összekuszálódnak. Az egyszerű, hétköznapi kisember meglepő módon nem szerencsétlenkedi el az egészet, hanem felszívja magát, és csakazértis folytatja a nyomozást. Okos, fordulatos, meglepő krimit látunk.

A történet végére hősünk is keresztülmegy a kötelező fejlődésen, megtanul nyitni az emberek felé, és ez őt lepi meg a legjobban. Furcsa kis kapcsolata a lelkes pincérnővel az egyik legemberibb egymásratalálás, amit filmen láttam. A fergeteges záróképsor pedig már önmagában megérne egy külön fejezetet bármilyen filmes tankönyvben. Nagyon jó kis film ez, igazi nézőbarát, intelligens szórakozás, azoknak, akik úgy szeretnek kikapcsolódni, hogy azért nem kell eldobniuk minden agysejtjüket. És mivel tényleg ritka az ilyen jó magyar film, mindenki menjen, és nézze meg!

Korábbi kommentek: