Ananász expressz

Idézet következik: „Ezt az agyament amerikai blődlit csak azoknak szabadna ajánlani, akik valamilyen formában már kapcsolatba kerültek a marihuánával, de mivel ez a kábítószer nálunk is illegális, csak azt írhatjuk, amit a mozi után a legtöbben mondani fognak: van benne néhány mókás jelenet, de ez a baromság tényleg csak fűfejűeknek való.” Nos, az idézet  a pénzért kapható kategória legnagyobb példányszámban fogyó agyhalasztó-újságsalátájából, a Blikkből származik. Nyilvánvaló, hogy a témát a kötelező távolságtartással kezelő, populáré-sztereotíp, bekezdésnyi „nemajánló” hangvételét alapból meghatározza a szövegkörnyezet, jobbról egy ostoba kép, balról egy ostoba cikk. Egy kicsit jobbat érdemelt volna ez a film, amely ha nem is klasszikus, de valamiféle szub-kult státuszra igényt tarthat majd.  

 

Bár több kritikus szerint igen gyakori a mozikban a könnyű-drogos film –avagy ezzel játszó szcénák- a legtöbb momentum, amire emlékszem, teljesen sztereotíp –magyarán velejéig hamis– volt. A sztereotípiákat itt sem sikerült elkerülni, de legalább nagyjából elkapódott a szétesettség egy-egy momentum erejéig. (Közbevetőleg jegyzem meg, a kemény ügyekről illik drámát csinálni, a fű ezzel szemben klasszikusan vígjátéki…) A Ravasz, az Agy… termesztői hozták hasonlóan agyamenten a lassulós, szétesős játszódást, amit persze ott is, meg itt is túlzásba visznek kicsit, de tán nem annyira, mint egyebütt. Azért (is) jut eszembe az a film ehelyt, mert hasonlóképp az akciózsánert csavarja ki, helyezi idézőjelbe. Persze mint film sokkal jobb, mint ez, itt mintha minden bűnöző a két „füstölgő puskacső” tompa agyával bírna, ők aztán valóban karikatúrák –a „drogbáró” ugyanúgy, mint az ázsiaiak-, nincs köztük igazán emlékezetes figura. Az akciók koreográfiája is az apatowi humor jegyében alakul, amit viszont annyira nem bántam, mivel a „három lúzer szétveri-szerencsétlenkedi az egyik lakását és egymást”, és az „autós üldözés a szélvédőn kidugott lábbal” két telitalálat, már ezért érdemes volt beülni a moziba.

 

Szóval nem hibátlan, de szerethető film ez, néhány igen jól elkapott pillanattal. Nem ismerem igazán „Apatowot és bandáját”, Timi több filmjüket látta. Az feltűnt azért, hogy közelebb áll a kvázi-független filmes godolkodáshoz, akár például Kevin Smith-hez az a filmes nyelv, amit e kör használ, mint a valóban igen fáradt „fősodor” vígjátékaihoz. Talán –ezt nem tudhatom, de- közelebb áll az amerikai hétköznapokhoz, azaz legalább a hősei hétköznapi figurák. Hogy aztán milyen filmeket csinálna ez a filmes bagázs, ha nem függne a filmes finanszírozás struktúrájának köldökzsinórján, ha valóban „szerzői” módon csinálnának közönségfilmet – azt nem tudhatni. Lehet, hogy a kétségtelen jelen lévő apróbb logikai hibák és filmes pongyolaságok száma is csökkenne kicsit, tán a valót enyhítő túlzásoké is. Hiszen ezt a filmet is „az” a filmipar és filmpiac hozatta létre.

  
Egy vígjáték igazi értékmérője lehet, ha a késő esti –óbudai- vetítés után nagy vihogtukban a csajok leballagnak a férfivécéhez mintegy véletlenül, majd hangosan röhögve –magukon- vissza, és az amúgy néptelen végállomáson szomorkodó egyes villamost csupa vidoran vigyorgó, fel-felkacarászó felszálló népesíti be. Ezért víg játék. És egyvalamiért külön is hálás vagyok még: hogy láthattam egyik kedvenc ifjúkori B-filmes főgonoszom, Gary Busey-t egy cameo erejéig a „vadászpuskás apuka” szerepében. Hajrá, mindenki, menjetek nevetni!


Korábbi kommentek: