Jó
sokan írtak, hivatásosok és bloggerek az új Batman-filmről. Egekbe
emelték – „minden idők legjobb filmje” – a rajongók, ami persze túlzás.
Kevin Smith a képregényfilmek „Keresztapájának” nevezte – tán nem
érdemtelenül. Heath Ledger halála csak fokozta a fogadtatás körüli
médiahisztit. Csak néhány megjegyzésem van így, hetekkel a film után.
Megosztanám veletek, ami leülepedett bennem e pár hét alatt.
Nem
emlékszem, láttam-e valaha, akármelyik filmben ennyire teljesen
motiváció nélküli, ennyire démonian „önmagában való” gonoszt, mint
Ledger Jokere. Semmit nem tudunk meg róla. Háromszor hazudik teljesen
mást, a múltjáról és az okairól, a „játékban” bármikor részt vesz,
bárkivel, spontán és hiteles, mindig „jelen van” a pillanatban.
Félelemtelen – nem féli a halált. Ettől még megfoghatatlanabb. Holott
tervez ő is, sőt szövevényes tervei mozgatják az egész filmet, Batman és
az egész „jó-menazséria” csak válaszol a lépéseire, mint ahogy a
szervezett bűnözés is, hiszen az „érem másik oldala”, a maffia ugyanúgy
hatalmi struktúra és érdekpiramis, mint a társadalom, amin élősködik.
Joker mintha az érem éle volna. Tervei végrehajtásában a segítői
elmebetegek. Ért a nyelvükön, tehát elmebeteg – mondanánk. Pedig csak a
gátlás hiányzik belőle, szakadék van a helyén.
És
ezt a mindenkiben jelenlevő morális töréspontot, ami benne Grand
Kanyon-széles, képes bárkiben irritálni. A legtöbbet a Harvey Dentnek
elmotyogott monológjában árul el magáról, és épp Dent a példa rá, hogyan
nyithat ajtót e töréspontban. Hitelesítő gesztusa: megajándékozza
Dentet a választás lehetőségével, abból az ártatlan játékból a cinkelt
érmével magát Kétarcot formálva ki. Hiszen Dent mindkét oldalán egyforma
érméje a morális választás kötelességét jelenti – ennek az embernek
minden lépését determinálja az előre elhatározás, ő dönt. És miután
ebben kudarcot vall, Joker szembesíti e kudarccal. Azonban itt is
„belemegy a játékba”, a saját életét kockára téve mondja azt: „ember, a
te determináltságod hiteltelen, hiszen döntéseid mentén nem tudtál
hiteles maradni. Belátom, nem tudsz e determináltság nélkül meglenni,
megajándékozlak a sors igazi arcával.” És ő nyer – mint ahogy ő nyerne
akkor is, ha Dent lelőné, és ha Batman megölné ahelyett, hogy elfogja.
Mert megnyitná a morális szakadékot a másikban akkor is. És a film végén
is „ő nyer”, éppen ezért. Hiszen Gotham szemében Batman innentől fogva
gyilkos. Önjelölt igazságosztó, morálisan nem több, mint a film elején
látható paródiái.
A film értékeiről sokféle vélemény hangzott el. Nos, szerintem Christopher Nolan általam látott – eddigi – legjobb filmje A tökéletes trükk.
A második Batman-film szétesőbb, mint az első, a számtalan szálat
láthatóan csak „bűvészmutatvánnyal” sikerült úgyamennyire
kiegyensúlyozni. A képregényes gyökerek értékelésemben nem számítanak,
ugyanúgy nem, mint a kétségtelen zsánerfilm-jelleg. Tipikus „második
film” ez, amit teljes egészében majd csak a harmadik kerekít ki
szerintem. Hacsak nem küldi kényszerpályára az alkotókat Ledger halála.
Mert én a két film alapján határozott film-ívet vizionáltam magamnak,
csakhogy ennek esélye Ledger Jokere nélkül legalábbis „féllábú futó”
benyomását kelti.
A
zsánerfilmség magyarázatául – mintegy az eszközkészlet feltárására –
hadd hozzam fel itt a „két komp robbanóanyaggal megrakva” szcénát. Mert
ezen át szerintem remekül látszik, miért mondom azt, hogy a film
ezköszkészlete gyökeresen a hollywoodi recepten nyugszik -
blockbuster-logika -, de megmutathatom azt is, mit ad ehhez Christopher
Nolan a látásmód, a gondolati épület, a képi hangulat mellett, ami
persze a kisujjában van. Kiemelek néhány részletet, a teljes elemzés az
esztéták dolga.
Már
a robbanóanyagok felfedezésekor látjuk egy pillanatra azt a nagydarab
néger férfit a bűnözők hajóján komoran nézni, mint ahogy a kamera
megpihen egy pillanatra a „tisztes polgáron” is, a másik kompon.
Fokozatosan kerülnek előtérbe, a svenkekben egyre több gesztusukat
látjuk, párhuzamosan. Aztán „előlépnek”, a „tisztes polgár” a szavazás
végén, a gyilkosság felelősségétől béna tömegben cselekvésre szánja el
magát, de visszaretten. A bűnöző hihetetlen szuggesztív képsorokban
szintén megszerzi a kapcsolót. Majd kihajítja az ablakon! Katartikus
pillanat, klasszikus, szinte hitchcocki felvezetés után egy teljesen
váratlan tett! Hiszen filmen szocializálódott agyunk bizony azt várja
el, a jelenetek filmes sztereotípiákra épülő íve azt követeli, hogy
„tisztes polgárunk” rettenjen vissza, ahogy azt meg is teszi, de a
bűnöző az életét gátlástalanul mentse! Az egész börtönhajós jelenet
alatt szegény holtra rémített börtönőrnek szurkolunk, nehogy odaadja
ennek a „gyilkos állatnak narancssárga rabruhában” a másik hajón lévő
„ártatlanok” sorsát, erre szocializált a filmipar, és e filmipar legjobb
szorongáskeltő apparátusával operál a rendező, egészen a végkifejletig,
amely teljes váratlanságával valóban telitalálat. Kifordított klisé ez,
pontosan kivitelezve. Hogy mitől klisé, csak Bergman Szégyen
című filmjére utalnék – megjegyzem az a film némileg több joggal
indulhatna a „minden idők legjobb filmje” banális és értelmetlen címéért
-, ahol bizony a „tisztes polgár” aki éhségében egy tyúkot is gyenge
elpusztítani, a háború és terror morális „leépítő hadjáratának” végén
egy kiskatonával annak a megfelelő méretű csizmájáért végez. Mert
ilyenek vagyunk, ilyen gyengék, és olyanok, mint az a kopaszodó
morálbajnok, vagy a kigyúrt keménytekintetű mackó a másik kompon, csak
szeretnénk lenni. És ettől a „szeretnénk ilyenek lenni” attitűdtől lett
„álomgyárrá” Hollywood. Nolan attól nagy, hogy óriások vállára állva
képes a mestereihez méltót létrehozni. A film ugyanis minden kritikám
ellenére működik, akár most rögtön újranézném.
És
itt a vége az értelmezésemnek. A Tim Burton által megformált Gotham a
képregény „harsány korszakából” is megőrizve valamit, a hagyományos
thrillert „emelte meg” a burtoni sötét alapszínek által – a maga nemében
egyébként korszakosan. Jokere a „rettenetes bohóc”, akivé az ember
válni képes, ha „jól bánt, vagy jól bántják”. Nolan viszont a középkori
moralitásjáték mintájára építkezik. Jokere ördögi, és mint egy
kritikában igen helyesen olvastam, a lelkünket akarja. Talán ezért van
ránk ennyire nagy hatással egy olyan filmben, aminek jó adaptáció
módjára több köze van az adaptált képregény legjobb lapjaihoz, mint az
életünkhöz, és amely film a megvalósulása eszközeiben azért nemigen megy
túl L.A. sztároklakta lankáin.
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése