Martin McDonagh: A kripli - Centrál színház

Hadd játsszon el velünk valami, ami egyszerre s legteljesebben, és a legkevésbé sem játék – írtam anno A sziget szellemeit faggató bejegyzés végére – s lám most csaknem ugyanott vagyunk. Csaknem ugyanott, és ugyanakkor. Inisherin szigetén, ahol a Banshee sikolt, Hollywood-i produkciót forgat a nagy stúdiók korszakában az épp iparivá növő szórakoztatás siserehada – és a szomszédos Inishmaan szigetén pár nyomorult gyakorlatba rakná a meddő álmodozást. Köztük a kripli: Billy, a  végtagbénulás nyomoronca. Aki behazudja magát Helen és Bartley, a kócos sorsú testvérpár mellé Bobby-baba, a halász rozoga csónakjába.

Hadd játsszon el veletek megint Martin McDonagh – ennél többet nem nagyon szeretnék elárulni erről a darabról, amivel megörvendeztettek bennünket a szereplők, a rendezés a Centrál színházban. Így, a darab által való üstökön ragadtatás, az elragadtatás másnapján csaknem azt mondom: ez eddig a legoptimistább darab, amit az ír fenegyerektől láttunk. Még ha aztán, vagy annak ellenére... Lehet játszani a vége sugallta tartalmakkal, megint, lehet ízt érezni bele - nekem e szájíz ebben a mesében volt talán (eddig) a legkevésbé keserű. A Hóhérok eszelős lekoppanása, A koponya végén tapintható nézőtéri, elszorult torkú csend viszonylatában szinte felüdülés. Bár nem ugyanaz a liga, mint A párnaember, amely ebből az sziklapart-erős életműből úgy emelkedik ki, mint egy borzalmakkal összefröcskölt világítótorony. Ahogy Timi fogalmazott: bármelyiket újranézné, a Párnaember kivételével. Az a legjobb. De egyszer. Soha többé.

A kripli esetében lehet játszani az értelmezésekkel, végén és vége után – az a nyílt lehetőség lakik benne, az elmesélt értelmezésének szabadsága, amit amúgy McDonagh-ban messze a legtöbbre becsülök. Meghagyja neked, hogy a sorsfordító tudomások meséi közül mit tekintesz igaznak. Az elsuttogott pletykák igazságtartalmait a befogadásod teremti. Érdekes ez amúgy, hogy ez az egymással annyira szókimondó, nem finomkodó, nyers környezet hogyan rejtegeti a valószerű-valószínűtlen, létformáló titkokat. Érdekes tükör, hogy ebben a (látszatra egymásra annyira kevés tekintettel levő) viszonyrendszerben hogyan fér ennyi hazugság, mentő és önmentő – hogy mennyire életformáló a hírelt, a pletyka, és mennyire általános az indiszkréció. A hallgatózás...

Keserű és határhelyzeti, de nagyon sokat nevettünk rajta. Holott valójában nem víg e játék. A  legkevésbé az, és a legteljesebben az. Annyi tükröt tart, hogy győzhetsz belenézni, ha arra alkalmas öniróniával rendelkezel. Rácsodálkozhatsz a szeretet önzésére, Elieen és Kate, a két „nagynéni” által. Básti Juli zseni, de mi most Pálfi Katára csodálkoztunk nagyon – vagy inkább másodszor nagyon, a Nem félünk a farkastól vele (apropó Básti Juli: velük) átélt teljese után. Rácsodálkozhatsz a jámborság erőszakára Bobby-baba, Mészáros András jelenléte által; és az erőszak naiv jámborságára - Hermányi Mariann Helenje tartja ezt a tükröt. Mucsi Zoltán Mamusa, az alkoholhalálra ítélt túlélő, minden elzárt közösség beton-bázisa – amikor a színész formálta életet látom megint és nem az idült idolt. És ott van a fia, a hír hozója-vivője, az esszencia-szintű sajtómunkás kíméletlen paródiája Johnnypatennmike személyében, amit Magyar Attila tett életbe nekünk – akinek játszók, igazgató és közönség a végén együtt ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Boldog születésnapot, innen is, Fater! A darabot a többiek vállán állva, Billy szerepében Szécsi Bence viszi a hátán. És ami a legtöbb: elbír vele.

Vágyak és remények, filmsztárság és kripliség, borsó és krumpli, borsó és krumpli – meg olykor némi amerikai cukorka. Kis, zárt közösség az egykor volt múltban, aminek a keretét felbontotta azóta az idő, de a reflexeit nem – a kis, zárt közösségek buborékjaiban a mai szereplők a mai napig így gravitálnak, ön-pörögnek a maguk keltette gravitációs csomópontok (közös hit, konteó, értésfélreértés) virtuális mezőin. Ez a darab egy szeletke ír múlt látlelete – is. De sokkal inkább a saját révült, félreértésekből formált, egymásról és magunkról gondolt hiteink kíméletlen paródiája. Az életünké. Amely színesebb, szagosabb, tárgygazdagabb, mint a parádésan átrendeződő színeken – de lényegében ugyanezekkel a tehetetlenségekkel terhes. És ugyanúgy nem tudja a maga (életének értelmet adó) „megmenekülésének” valódi körülményeit, mint Billy, a kripli.

Fordította: Varró Dániel

Rendezte: Puskás Dávid

Sandman: Az álmok fejedelme (sorozat 2. évad)

Ez a világ és benne Álom tényleg szinte a saját mitológiámmá vált az idők folyamán – a mesébe foglalt felismerések átformálták a szemléletem. Megváltoztam tőle, ahogy a főhős a mesében – azt hiszem ez tényleg akármelyik mese valódi értelme, a Rilke-i „változtasd meg élted” követelése a művészet provokációjára. Vicces, és tanulságos, hogy nekem egy képregény az „archaikus Apolló-torzóm”, és tényleg rámutat, mekkora bravúr, mekkora bukfenc volt ez a széria anno a rajzolt mesék birodalmában. Úgyhogy hatalmas örömmel láttam a nyitó évadban, hogy a ma sokkal erősebben ható médium, a sorozat hogyan idézi meg a képregény elképesztően életszerű gazdagságát. Az első évad sportnyelven szólva elkapott labda volt, a rétegolvasmányt tényleg kivitte a mainstreambe. Ezért fáj, különösen ezért a késleltetett kasza, hogy egy lezáró évadot kapott csak másodikra ez a (minimum négy, inkább ötévadnyi tartalmat bőven kiadó) irdatlanul réteg-gazdag történet. Ezt így csak elrontani lehet, gondoltam, hogyha egy évadba akarják szűkíteni az egészet – s ha sikerülne is a bukfenc, a rétegzettsége, s ez által a megragadó valóság-ízének java óhatatlanul odavész. Arról álmodoztam, hogy elénk raknak egy rendes „második évadot”, csak és kizárólag a következő füzetekből. És így fejezik be: folytatjuk, ha megbocsátottunk. Nem ez történt, és meg tudtak lepni: jó, hogy így történt, ahogy. A David S. Goyer és Allan Heimberg vezette kreatívok (rajongóhoz méltó alázattal) megugrották ezt a nem akármekkora szaltót.

Mert a második évad az olykor elég olcsó megoldások, az elnagyolt CGI és kamarai jelleg ellenére, de legfőképp a kompromisszum mivolt ellenére gyönyörű. Ahogy Uzseka Norbi fogalmazott egy beszélgetésünkben: kiegyenesített, oldalhajtásoktól megfosztott sztori, de ebben a formában is megrázó. Tényleg csak a legfontosabb rétegek kerültek be, Lucifer Hajnalcsillag felmondása és sanda búcsúajándéka, a kiürített Pokol tulajdonjogának rendezése, (nem kis feladat, hiszen a legértékesebb a teljes teremtett világ összes pszichikus ingatlanja közül); Orpheusz története és (a képregény zseniális húzásaként teremtett) viszonya Morpheusszal, az elbitangolt bárány, a feladatát odahagyó Végtelen: Pusztítás utáni kutatás, és végül Lyta Hall bosszúhadjárata az Álmok Ura ellen. Tényleg elveszett egy halom fontos magyarázó réteg, tényleg bot faragódott az organikus, növényi módon mítosz-gyökérzetből kihajtó látomásból – csak a göcsörtök szintjén megéreztetve a markoltat körülvevő, azt ezer színnel éltető ág-bogot, levélzetet.

Hiszen Timinek például „nem tetszett a befejezés”, és egy azon melegében megejtett beszélgetésre volt szükség (a Jóakarók szerepéről, hogy ők valójában kin és mit bosszultak); az isten-mivolt és végtelen-koncepció közti különbségekről (az egyik az éhes és az étel viszonya, prédaviszony: az Istenek minket zabálnak; a másik a szolgálaté és felelősségvállalásé, amivel lehet azért saját ízű viszonya egy-egy emanációnak). És még nagyon sok mindenről, ami kimaradt a vizuális megidézésből. Ő nem olvasta még végig a képregényt (megvan a maga restancia-kupaca), így jól lehetett tesztelni rajta, hogy a fogékony, de alapanyagot nem ismerő kíváncsiság hogyan reagál az így megvalósult, adaptált, töredékes teljességre. A reakciója alapján szerintem elmondható, hogy ez a feldolgozás rajongóknak szóló engesztelés lett - ami nem törődik azzal, hogy elejti közben a többi nézőjét. Valójában nem bánom, rajongóként főleg nem. Ez egy amúgy is (a saját jelnyelve és szabályrendszere, a befogadói rászoktatások által) súlyosan korlátozott médiumba adaptált zanza lett, valamilyen szinten tényleg az alkotók teremte csoda, hogy ennyit is sikerült belebűvölni. Csak így az a várt hatás, hogy jóval többekhez, szélesebb közönséghez jut el a látomás csaknem-teljese, sajnos elmarad. Nem biztos, hogy tömegeket olvasásra provokál. Ami baj, hiszen néhány igazán szerencsés kivételtől eltekintve az adaptációk nem váltják ki, nem helyettesítik az eredetit – pont azért nem, mert van egy szokott mesemódjuk, amibe beletördelődik az eredeti színgazdagság és valóság-érzet. 

Kiszálazva Timi ellenszenveit, kiderült, hogy valójában neki a bosszú hiányzott a legjobban, bosszú Lytán, és a többi veszejtőn. Ennyire erős mítosz a bosszú (egyfelől) és ennyire nem érthette meg az adaptációból a párom (aki amúgy nálam érzékenyebb antenna-rendszerrel áldott-vert befogadó), hogy mit jelent a Végtelen Álom engesztelődése - mint egy változás kiteljesedése (másfelől). Olykor elfog az érzés: valójában Gaiman sem érti, mekkorát markolt. Mert álmodozott róla a műben, de életbe ő se volt képes rakni ezt a másforma létet, amiben a hatalmi játszmák (a bosszút is beleértve) jó érzéssel nem élhetők, bűnös élvezetként pláne nem. Így viszont maga a mű is egyfajta mentségkeresés - az összes gyönyörű tartalma alatt, jóformán előre, talán tényleg korábban megfogalmazva, mint mikor a tételes (kiderült) bűnök estek. Nem tudta életbe tenni ezt a változást, amikor valaki önmagát cseréli le – s amely amúgy egy gyönyörű felismerésen alapul: mindenki arra vágyik, aminek a hiányát éli. A halandó a végetlenségre, a Végtelen a végre. Méltóságteljes elköszönésre a levethetetlen terhektől, lelkiismeret-furdalásoktól, rendbe hozhatatlan, hurcolt bűneinktől, amelyek nem csitulnak az örökkévalóban, nem enyhülnek a végtelenben – csak a végben. Nehéz Istennek lenni, Végtelennek még nehezebb.

Tényleg köszönöm az alkotóknak, hogy a jelenlegi filmes kötelezők (jellemfejlődés, szerelmi muszáj hogy legyen benne badarságok, konfliktuskényszerek, legyőzendő fő-gonosz, és a többi) a legkevésbé zavaró módon pöttyözték csak össze konzummal ezt a handmade csodát – ami amúgy a mítoszaink konzumált katalógusa, tehát duplaszaltó e tekintetben. Teljesen megértem, ha valakit elejtett, megértem, ha megoszt. Ha hiányérzeteket hagy, kérlek, járj utána. Ott a forrásirodalom. És most nem csak a képregényekre gondolok... A siker mértéke egy ilyen vén bűnös (rajongó) esetében, mint én, tényleg ez: lecserélődnek-e az új formától a fejemben az egykor, a képregény lapozásakor beégett képek. Ami azt illeti, a folytatásban is lett, ahol igen. Viszem ezt a teljes látomást magammal, egybefonódhatott az összképpel, amit eddig dédelgettem. Nagyon szeretném, ha sokan szeretnétek. Nem pusztán ezt az adaptációt, hanem azt a mítoszokról szóló fantasztikus gyorstalpalót, amely a Sandman világának valódi veleje. Volna vele tennivalónk.

Kicsoda Linda Boström Knausgård?

„Rajtam kívül senki nem tudta, mi hangzott el apám és köztem néhány nappal azelőtt, hogy szilveszter éjjelén meghalt egyedül az új lakásban:
Talán az én szavaim végeztek vele?”
 
Linda Boström Knausgård a nő, aki hozzáment a világ legindiszkrétebb emberéhez. Karl Ove Knausgård Harcának kísérője, az irodalmi valóságshow akaratlan szereplője, a depressziós, kényszergyógykezelt feleség, aki alkalmatlan az anyaszerepre, aki gátolta volna a halhatatlan irodalmi tehetség kibontakozását, aki miatt a világirodalom aktuálisan legnagyobb szupersztárja azt írta a Harcom utolsó kötetének végére: nem vagyok író többé (persze nem tartotta be). Másrészről, Linda az, aki megjelent és felkelt a nap, aztán végül ott állt életem egének közepén, és ragyogott, ragyogott, ragyogott. De Linda elsősorban egy nő, egy író, egy élő, lélegző ember, akinek megvan a saját története, és megvan a hangja, hogy elmesélje. Nem a világhíres férj ellenében – az lenne a könnyebbik út. Instant világsiker. De Linda ennél okosabb és traumatizáltabb. Úgy küzd a saját hangért, azért, hogy ne csak valaki más életének mellékszereplője legyen, hogy egy percig sem tagadja: mindaz, ami ott elhangzott, igaz. Sőt, volt még rosszabb is. Felfejti a traumát, mesébe csomagolja az elmondhatatlant, felmenti a férjet minden képzelt vád alól, és közben küzd az életéért – a szó szoros értelmében is, a pszichiátrián, az elektrosokk-terápia közepette. Szikrázó tehetség, aki folyvást a démonai ellenében ír, és aki a legkevésbé sincs rászorulva a világhíres névre – ezzel együtt abban, hogy a volt férje nevén publikál, van egyfajta basszátok meg jelleg: úgyis tudom, hogy mind az irodalmi valóságshow folytatását várjátok, hát nesztek. De vajon tudunk-e mit kezdeni azzal, amit kapunk?
 
„Talán mindvégig bennem lakozott a csend.”
 
Magyarul először az Isten hozott Amerikában című kisregénye jelent meg, a kiskamasz Ellen története, aki apja halála után némaságba burkolózik, mert retteg, ha megszólal, kitudódik, hogy imáival ő ölte meg apját. A nyomokban önéletrajzi elemeket tartalmazó történet csapongó és hektikus, egy szorongó gyermek lázálma, aki képtelen szembenézni az őt ért traumák valódi mélységeivel, ezért álmokba menekül. Álmában istenhez imádkozik, hogy vigye el az apját – annak halála után pedig a saját halálát kérné, mert nem bír a bűntudatával. Hogy miért akart annyira szabadulni az apától, nem kerül kimondásra – de az apa nélkül maradt család diszfunkcionalitása szétfeszíti a lapokat. A ragyogó színésznő anya, aki nem győzi szajkózni hogy „mi a fény családja vagyunk” és képtelen szembenézni gyerekei problémáival; a szobájába zárkózó, erőszakos, húgát terror alatt tartó báty; a némaságba fordult kislány. Izzik a lapokon a feszültség, mégis: a felszínen ez egy tökéletes család. Nincs feloldás, nincs cél, ami felé haladunk, nincs hagyományos értelemben vett cselekmény – csak egy dermedt, sokkos állapot, aminek láttán torkunkon akad a szó.
 

„A hiánya olyan volt, mint egy hullám, amely hirtelen átcsap a fejem fölött, én meg a felszín alatt hánykolódtam az örvényeiben.”
 
Torkunkon akad, hogy aztán összefüggéstelen áradatban törjön ki, mint Anna száján, a teljes összeomlás szélén a pályaindító A Helios katasztrófában. Ami egy kiskamasz lány „születésével” indul, aki apja fejéből pattan ki, arany vértben, mint a mítoszbeli Athéné – a jeges Svédországban. Aki meztelenül, aranysisakban kóborolva a hóban előbb a szociális szolgálat, majd egy vallási fanatikus befogadó család meleg ölelésében találja magát. Aki már épp beleszokna valami furcsa normalitásba, ha nem csinálnának belőle vásári mutatványt a templomban, mikor kiderül, „nyelveken szól” – persze amit a gyülekezet a teremtő ajándékának lát, az valójában a mániás depresszió jele, Anna pedig egyre csak csúszik az összeomlás felé. A mítoszi erősségű kép az apa fejéből kipattanó lánnyal nem más, mint az apa bipoláris depressziójának átörökítése – a kapocs, amelynél erősebb az egész életműben nincs, ami végigkíséri Ellent, Annát és Lindát is: úgy lehetek egy az apámmal, ha újrajátszom a sorsát. Anna elmegyógyintézetbe juttatja saját magát, hogy ott találkozzon a teremtő-apával, akitől megfosztották. A vágy, hogy ha egymásra találnak, tán begyógyítják a másik hiánya által ütött sebet, szinte csorog le a lapokról, és hiába tudjuk, katasztrófa lesz a vége, mégis próbáljuk Annával betűzni a remény szót a kórterem hervasztó falai közt.
 
„Akkoriban író voltam. Vacak egy mesterség. Semmi megkönnyebbülés. Semmi enyhülés. Semmi pihenés. Semmi öröm. Csak élénk emlékek a helyről, amiről írtam, képzelgések és olykor célba találó szavak.”
 

A remény hiánya vezet át minket a legutóbbi, immáron vállaltan önéletrajzi kötethez, a Napfénykórhoz. Itt már nincs mese, ami beburkolna, nincs mítoszi kipattanás az isteni apa fejéből, nincs fény és nincs remény, csak a módszeres önfeladás. Itt már magát Lindát látjuk, aki már huszonévesen több idegösszeroppanáson esett át; akit a Harcom sorozat utolsó kötetének írásakor, 2011-ben úgy engedtünk el, hogy épp egy sokadik pszichiátriai kezelés után lépett a gyógyulás útjára; akit 2013 és 2017 között ismét pszichiátrián kezeltek és többször vetettek alá elektrosokk-terápiának. Azt a Lindát, aki sosem tudott megküzdeni a démonjaival, és aki, miután mindent felszámolt maga körül, családot, férjet, gyerekeket, a terápia közben szembe kell nézzen azzal: az elektrosokk károsíthatja a memóriáját és jó eséllyel megfosztja emlékei nagy részétől. És mire megy egy író az emlékei nélkül? Mire megy egy anya a gyermekeiről szóló emlékei nélkül? Mire megy a folyvást az apja után vágyódó traumatizált kislány az apáról szóló emlékei nélkül?
 
Linda írni kezd. Szép emlékeket és kevésbé szépeket, szerelmi vallomásokat férjhez és gyerekekhez, és a beismerést: alkalmatlan volt anyának. Lefesti az idillt és az összeomlást, olyan mélyen feltépi a sebeit, ahogy még a világ legindiszkrétebb férje sem merte megtenni, elénk dobja a legrosszabbat, amit tett, hogy ítéljük el, mintha azt várná, hogy mondjuk a szemébe: megérdemli, hogy megfosszák az emlékeitől. Rászolgált az elektrosokkra. Nem érdemli meg a gyerekeit. Csíkokban hántja le a saját bőrét, hogy ha meg akarnánk ölelni, még az is csak jobban fájjon. Közben meg esedezne a megbocsátásért, de akinek a megbocsátására igazán vágyik, nincs többé. És csak görgeti tovább a traumákat, melyek szülőről gyermekre szállnak – komolyan sajnálom Linda és Karl Ove gyerekeit, két ilyen sérült és a saját sérüléseibe szerelmes ember mellett felnőni nem lehetett egyszerű menet. Persze melyikünknek az?
 

Fájt olvasni Linda Boström Knausgård műveit, de korántsem annyira, mint a volt férjéét. Mindketten a nagybetűs APATRAUMA feldolgozására tették fel életművüket – de míg az egyik élveboncolta a kedvünkért saját magát és mellesleg minket is, hogy aztán eljusson a legfontosabb felismerésre: az apám is traumatizált volt, és jó eséllyel én is traumatizálom majd a saját gyerekeimet, és ez így megy, amióta világ a világ, és nem tehetünk mást, ennek ellenére megyünk tovább; addig a másik beledermedt a betegségbe. A betegségbe, amiből nagyon sok esetben nincs kiút, és ami valóban lehetetlenné teszi a továbblépést. Ahol az apával való azonosulás egész mást jelent…
 
„Mégis csak jól sakkoznék? Ez egy vadonatúj gondolat volt, de még a végére sem értem, a győzelem máris vereséggé változott. Sakkozom a zárt osztályon, ahogy annak idején az apám.”
 
Vérzik a szívem Lindáért. És közben groteszk módon örülök annak, hogy a saját traumáim feldolgozásával eljutottam oda, hogy közelebb érzem magamhoz azt az egomán, indiszkrét pozőrt, aki 3500 oldalon át sajnáltatta magát a világgal, és ezzel beharcolta magát a világirodalomba, mint ezt a borzasztóan tehetséges, elveszett nőt, aki beleőrült abba, hogy egész életében annak az embernek a szeretetére és elismerésére vágyott a legjobban, aki tönkretette a gyerekkorát.

A könyveket kiadja: Jaffa

Fordító: Papolczy Péter

Alessandro Baricco: Harag-várak

Most nem köti az orrunkra a szerző, hogy ez egy történet (nem regény, nem elbeszélés), és azt sem szögezi le, hogy ez egy fekete történet, koromfekete, mozdonyszínű. Rail úrról, aki a maga kedvére olykor vonatra száll és elutazik, ki tudja hova – otthagyva Junt, gyönyörű feleségét. A Rail Üvegipari Művek tulajdonosa, aki olykor képes hónapokig elmaradni, se levél, se semmi. És Jun, aki nem pazarolja ilyenkor arra az idejét, hogy várja. Jun arca. Jun ajka. Amit minden nő irigyel Quinnipakban, amire minden férfi vágyik Quinnipakban. Az ajak, ami akkor sem biggyed szép képtelenségéből közönségesbe, mikor Rail úr egyszer hazaérkezve elé állítja a mulatt kisfiút ezzel: ő Mormy. Az én fiam. Egy történetben, amit (fokozatosan ébredsz erre rá) úgy kell olvasni, hogy fekete történet. Amit ha elmesélsz, mintha egy könyvből olvasná fel az, akire rábízták egykor. Egy szépséges, fiatal futár olvassa fel, ha ráébredsz. Ha elmeséled.

Először becsuktam félúton, immár évekkel ezelőtt – elraktam magamban és nem a többi közé. Nem a Tengeróceán kegyetlenségében is szépséges tekintete, nem a Vértelenül valódi bosszút valódi szavakkal mesélő kegyelme, nem Mr. Gwyn portréja mellé, bár a polcon ott látszott – a szerző többi könyve közt. A szerző könyvei elvarázsoltak, és először nem akartam befogadni ezt, itt – akkor tettem le, amikor rájöttem: cseréptörést tartok a kezemben. Az üres lappá lett olvasó, a befogadás kedvéért lepucolt, ünnepre nyíló kíváncsiság sértve érezte magát bennem. Sokkal jobban gyötört az olvasása, mint az Emmaus szembesülésének lapozásakor, mert itt az otthonos, finoman vers-szerűvé elemelt íróvarázslat, a leginkább Baricco-i, tündérség-megidézés szenvedett teljes vereséget, irtózatos vereséget a szemem láttára.

Érni kellett hozzá – vagy ami ritkán, de ugyanazt jelenti: hozzá kellett öregedni. Hogy megszeressem Pehnt-et, és a zakót, amibe majd belenő; Pekisch zenevízióit, a humanofont, a kakofóniát; hogy megszeressem Andersont, aki érti és teremti az üveget; Hector Horeaut, aki mindőnket álmodná bele a tehetség varázslatául, hazugságaink ellen át-világuló üvegpalotába – és a többi törékeny, veszésre ítélt szereplőt, Junnal és Dan Rail úrral az élen. A kés élén, ami a szerelem történetét egy nap úgyis kettévágja. Nem az elhivatottság nevében, ami útra csábít (ami eljuthatna a távoli Vágyig, amit a helybéliek Csalásnak, vagy Csalatásnak is neveznek). Hiszen tudjuk, valaki majd elindul egy nap ebben a fekete történetben Morivarba, búcsúval és gyásszal a szívében – pedig még él majd, akitől búcsúzik, és akit meggyászol. És nem Elisabeth viszi majd, az elhamarkodottan megvásárolt álom (névvel keresztelt) koromfekete mozdonya, az elé fektetett, nevetségesen rövid, méregdrága, életet fosztó pályán.

Meg kellett érkezni ehhez a könyvhöz, vagy pontosabban az észrevételhez, hogy ez a történet a Selyem tökéletes komplementere – az írótól legkedvesebb irodalmi varázslat tudatos, pontos felszámolása. Egy fekete történet által, ahol az elhívód túl korán elhal, ahol a hős-mivoltod elemészti a csalás és megcsalatás, ahol a statisztéria kisszerű bűneink áldozatául esik. Borzongtam bele, amikor felismertem, hogy ez egy fekete selyemlepellel letakart tükör. S a tükör által homályosan mindaz, amit nem veszítettünk el. Sőt, letehetetlenül ott van a kezünkben, még ha menekülnénk is előle: hogy amíg úton vagyunk, ne kelhessen útra, aki szeret, ha menekülnénk előre bolondokházába, vagy az ismeretlenbe, amit Amerikának neveztek a regény felfoghatatlan, varázslatos akkoriban-jában. Abban a korban, amikor a ráció rádöbben: áltatta magát azzal, hogy a világa teljesen megérthető.

Meg kellett érni hozzá, ahogy egy másik varázslatom, a Berlin felett az ég mellé kellett elfogadni a Távol és mégis közel keserű kiegészítését. Hogy a Selyem és a Harag-várak is együtt egész, együtt adják ki ama rejtélyes állandóság látomását. Ami a szerelem, egy férfi keze, egy asszony ajka, az illatok, a zene, a világ ékessége apró, jelentő jelek dekódolható ketrecvilágába tördelve. Hiszen ez a történet erről szól: mi mindent nem tudunk elveszíteni, mégsem, s hogyan viseljük emelt fejjel, mégis. Hogy olyan, mintha a mindenség súlya nehezedne ránk. Olvassátok el.

Kiadó: Helikon
Fordító: Székely Éva