2017. augusztus 21., hétfő

Hamvas Béla: A babérligetkönyv - Hexakümion

A ​déli napfény, a tenger felől jövő puha szél, a fűszeres levegő inkább volt álom, mint amit álmodni tudtam volna. Egyszerre arra gondoltam, hogy nincs nálam könyv. Olyan könyv, amit most jól esne olvasni. A gondolat lassan támadt bennem, egészen lassan, ahogy a cigarettafüst lebegett a zöld árnyékban, sietség nélkül és megbékélten. Mi az, amit magammal hoztam? Vándorkönyv, hajófedélzetkönyv, alkonyati könyv. Egyetlenegy babérligetkönyv sincs. Tűnődtem, ugyan melyik lehetett volna, ha elhoztam volna: kínai? francia? görög? angol? Akkor elhatároztam, hogy hasonló alkalomra, nem is másnak, csak magamnak, vagy nem is magamnak, csak másnak, egyszer, ha időm engedi és a Múzsák, könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Ujra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat. Két korty bor között és feketekávé után. Két lapot vacsora előtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni…

Ilyen hosszan érdemes idézni – mert ez így maga A babérligetkönyv, a  szerzője által megadott összes paraméterrel. És akkor most jöjjön egy másik, szintén sajátosan hosszú idézet:

A klasszikus filológia, bár a XIV. század óta megszakítás nélkül a tudomány lényeges fejezete volt, központi tényezővé sohasem vált, és általában mindig csak azt a helyet foglalhatta el, amit az általános korszellem számára kijelölt. Mindig más diktált. Egyszer a filozófia, Descartes, Kant, Hegel esetében, máskor a matematika, ismét máskor a fizika, az asztronómia vagy a biológia. Többször a történelem, az irodalom, a zene.
Diktáló szellem alatt kettőt kell érteni: először, hogy ez az, ami a szellem alaphangját megadja. Az alaphang rendesen érzület, mint amilyen a pietizmus, a romantika, vagy a pozitivizmus. Másodszor: a szellem minden esetben napszerűen a középpontban áll, és minden egyéb megnyilatkozás alapvető ihletét belőle nyeri. Onnan veszi irányát, módszerét, céljait, eszményeit, szóval azt, amit általában szellemiségnek neveznek…

Ez pedig Hamvas Hexakümionjának legeleje, ahol valami hallatlan szigorral megkísérli rendezni a viszonyát Nietzsche görögség-felfogásával, benne a Dionüszosz-mítosszal, amelynek egy időben sajátos, értő rajongója volt – kertelés nélkül áttekintve eközben a maga érintettségét is: a Kerényi-féle Sziget-körben csiszolt gondolatokat is ízekre szedve. Szóval jó ideig nem értettem, mit keres egy bőrben ez a két könyv – az iróniával és malíciával bőven áztatott, könnyed esszégyűjtemény (nyaralókönyv bölcsészeknek…) és egy súlyos leszámolás egy illúzióval és/vagy rajongással. Teljes egészében még most sem vagyok róla meggyőződve, hogy értem, miért kívánkozott bárki szemében egymás mellé ez a két íz (az egyik fűszeres, mint a mélyre szívott tengeri levegő, a másik enyhén könyvtári-porszagú…), rosszabb napjaimon még most is úgy gondolom, pusztán terjedelmi oka volt: a kettő együtt kiad egy megfelelően vastag kötetet…

Persze több rétegében kapcsolódik a kettő. Az esszégyűjtemény a dél szellemiségével játszik, délen (mondjuk így: szabadságon) olvasható játékos írások, és ugyanilyen köntösbe bújtatott szembesítő erejű szövegek, leplezetlen ólomsúlyokkal az irónia vékony leple alatt – egy északi ember déli történetei. A nagyesszé a maga szigorúbb hangvételével elmeséli, mit gondoltunk, mi gondolattal vertek a délről, annak szellemiségéről, mi, északiak a délről. A gyűjtemény eljátszik a gondolattal, hogyan élnénk (ha tudnánk) ezt a lassúbb létezést, ahol nem gondolkodsz, hanem eszedbe jutnak a dolgok – ahol …az etruszkok asszonyaik sírkövére virágot faragtak, se nevet, se mást, se kort, se rangot. Mit mond a sírkő? Aki itt fekszik, virág volt, élni tudta azt, amit a bölcsek csak gondolni… ahol …mindig az győz, aki fel tudja adni énjét. A nagyesszé ennek szellemtörténeti vonatkozásait tekinti át, alapjában keserűbben – nem a derű lehetőségével van elfoglalva, hanem az eszmetörténetével.

Valójában persze az esszégyűjtemény, A babérligetkönyv is mélyebbről merít a maga délszaki kútjából. Igen, ott van A virágszedés lélektana, A reggeli feljegyzés, Az ízek, A konyhakert, vagy például Olbrin Joachim csodálatos utazása (az nagyon ott van…), ahol az aprólékos örömek mestere jó példával elöl járva a pillanatba oldódni, élni tanít. De ott van a Túlvilági kalauz vagy az Imaginárius könyvek szelíd taslinak - és a Kierkegaard Szicíliában komoly pofonnak -, hogy érezd, a féreg nem igaz: ez a hős másik oldala. A hős sem igaz: ez a féreg másik oldala. Összetartoznak. Nincs Én; ez a világ másik oldala… és ott van a Fák, amiből talán a legtöbbet tanultam eddig, hogyan tekintsek a magam bőréből egy ennyire másképp földbe és fénybe lüktető létezésre.

És valójában a nagyesszé: a Hexakümion is telides teli van ironikus felhangokkal árnyalt felismerésekkel – öntetszelgés és önvád nélkül jut el annak felméréséig: a görögségképünk olyannyira kultúrafüggő, hogy Nietzsche (bekezdéseken át dédelgetett) szemléleti reformja sem beszél egy kumma szót sem az egykori görög szellemiségről. Annál inkább a modern ember sajátos vallástalanná válása közben megejtett mítoszmarkolászásáról: ha Dionüszosz lélekisten, akkor már holtbiztos, hogy nem ókori, hanem modern. Hogy a görögségnek milyen létkérdései voltak, azt nem tudjuk. De azt bizonyosan tudjuk, hogy a mai ember létkérdése éppen ez: a természet és szellem által közösen elnyomott és homályban tartott lélek, s a léleknek ebből az elnyomatásból való elementáris feltörése. Nem lényegtelen tudás ez, a tudományos ismeretterjesztés kudarcának és a propagandák mítosz-szinten való tömeg-markolászásának korában főleg nem.

A séta a legjobb, ha az ember meg se gondolja, csak úgy elmegy kalap és kabát nélkül, este jön vissza, vagy éjszaka… a sok kedves Hamvas-szöveg közül nekem e gyűjtemény legtöbb darabja a leginkább séta. Olyan igazán belefeledkező, kíváncsiságát létében tartó, ami a sokszor járt helyekből is a meglepetés idegen birodalmát formálja ki. Séta, amit nem szakít félbe egy-egy meredek kaptató sem – miközben olvasom, nem legyőzni akarom, hanem átélni. Nem az igaza érdekel (a meggyőződései vagy a meggyőzhetőségem), hanem ahogyan a kiáradása közben levegőt vesz. Mert egyre inkább úgy érzem, ezt lehet és kell Hamvas Bélától a leginkább eltanulni. 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...