2017. július 31., hétfő

Levelet hozott a Posta (Lakner Zsuzsa kollázsai)

Levelet hozott a Posta... olyan levelet ahol még a boríték is kidobhatatlan – mert művészi értéket hordoz! Képeslapok és könyvek, finom kézzel ollózott darabka összképek a korból – s egy eredeti kollázs, ahol tapintható is ez a finomság. Lakner Zsuzsától érkezett a levél, ez a gyönyörű rekvizitum, mára szinte anakronizmus, ma, amikor testetlen jelekbe csomagoljuk az üdvözletet. Holott van ereje, ha a szónak megformáljuk a testet. Nem éreztem ennyire erősen egyszer sem a veszteséget, ami bennünket az azonnalisággal ért – és ennyi rétegében sem. Vártam ezt a küldeményt, hiszen Zsuzsa jelezte: jön – és ez a várakozás kiélesített rá. Ez a várakozás Saint-Exupéry rókájáé: ünnepet épített magából. Ez volt az első réteg – várni valamire, ami időbe telik; de ez a várakozási idő a várva várt értékét növeli. A második réteg akkor bomlott, amikor kézbe vehettem a csomagot. A borítékot, amelyen egyedi pecsét, bélyeg, címforma lakik, máshonnan ismerős kártya ragasztja a lehajtást; minden porcikája gondos választás, odafigyelés, ráfordított idő eredménye – szinte sajnáltam felszakítani.

A harmadik réteg a küldemények közül először kézbe ugró levelezőlapoké. Az üdvözlés könnyen elérhető játékai voltak, az „eszembe jutottál a távolban és ezt a tudtodra adom” játékai – lám, nem gondoltam volna, hogy a szemem láttára felnő egy nemzedék, akinek el kell magyarázni, mit is jelent a levelezőlap, a küldés gesztusa, a rövid üzenetek konkrétumokat kerülő banalitása (vagy a bele rejtett kis intim titkok, amit feltárt olvashatóságuk ellenére sem ért meg más…). A lapokon most nem a nevezetes látványok, a turistaság célpontjai láthatók, hanem Zsuzsa kollázsai, különböző korszakaiból és projektjeiből. Kis sorozatban nyomott lapok ezek: akad köztük amelyik kiállítás-megnyitót hirdetett, olyan is akad, amiből nem készült csak alig több, mint egy tucat – a sorozatgyártott üdvözlőlap, egy korszak rövid szöveges üzenetének hordozója lényegül itt át számozott, minden porcikájában gonddal formált műtárggyá. Az egyiket, ha megfordítom, íme, funkciójával is ellátta Zsuzsa – ott az üzenet, a bélyeg (egyedi, saját tervezés…), a Lieb… Cher… Nice…  kollázs egy alkalmazott szerepben tündöklő példánya lám, immár az enyém. Immár az én dolgom megfejteni, az üzenője mit üzen általa.

Nagyon érdekes, hogyan figyeltünk fel egymásra, Zsuzsa, meg én. Ezer alkalmunk lett volna találkozni, hiszen mind a ketten Dunaújvárosban nőttünk fel, néhány év eltéréssel – ugyanabban a közegben, ugyanazon a lépcsős magasparton ülve és álmodozva nyaranta; ugyanabba a (gyerek- és felnőtt) könyvtárba járva. Mégis – elkerültük egymást, s a ma legnyilvánvalóbb ismerkedési formáján át: a világhálón figyeltünk fel a másikra. Egymás blogjait követtük, kommentáltuk – én a képeire igen hamar szövegeket aggattam, amit ő jó néven vett… Elcsodálkozhattunk rajta, milyen élményi közösök és különbségek adódhatnak abból a pár évnyi életkori különbségből – de meg is örülhettünk neki, hogy a másiknak is fontos, magán túlmutató élmény például a japán rajzfilm, az Anime…

A negyedik réteg ez az így alakult távolságtartás – és az ebbe érkező, kézzelfogható közelségek. A The Inside Story-t a közösségi oldalon kedveltem és böngésztem először: országhatárokon könnyedén átmosolygó távolságból. Nincs nekem semmi bajom ezzel – ez a lehetőség is úgy minősül, ahogyan élettel telik, és Zsuzsával ilyetén nincs okunk panaszra. De ez a gesztus, ez a levél a belecsomagolt számos kinccsel valahol mégis más minőség. Egy sokkal személyesebb találkozás, a küldeménybe választás által, s még inkább a másik kézírása által, ahogy a kincsét, szüleményét, gyermekét nekem ajánlja. Lassan megérünk (úgy tűnik, lassan meg) egy valóságos, személyes találkozásra – mondjuk egy hazai kiállítás-megnyitón, ahova Zsuzsa Stuttgartból érkezik (ahol jelenleg él és dolgozik). Eddig mindig ez ellen dolgozott a sors – de talán megérünk rá, hogy ne így legyen. Ez az ötödik réteg – hogy bátran merjem vállalni ezt az éles, vizslató tekintetet, amely most már kézzel foghatóan is (tudom immár… hiszen kézzel fogom) ott lakik a tárgyak mögött.

Három másik könyv is itt várja, hogy teljes figyelmet kapjon – mind a csomagból. A Titkosírás, Turbuly Lilla verseivel és Zsuzsa képeivel;  A Venus & Mars, ahol Zsuzsa kollázsait Bernd Reichert pontozza ellen a szavakkal (magyarul Rakovszky Zsuzsa tolmácsolásában); és Dickens Feljegyzések fiatal párokról-ja, ahol Zsuzsa a borítót s magát a kötetet tervezte. Mindhárom Artemisz-kiadvány; mindhárom formáltsága megdöbbentő. Az igényesség a képeket és szavakat hordozó tárgy felé. A sokadik rétegek ezek – egyfelé mutatnak: amint a virtuális kitöltött kereteiből tárggyá alakítok bármit, ennyire legyek igényes. Mert a könyvet: a hordozót magam teremtem! És amennyire csak lehet, legyek befolyással rá, milyen lesz…

Amit valójában nem tudok megköszönni – így, hogy írok róla: az a kollázs, az eredeti kollázs, amely külön borítékban várta, hogy felfedezzem. Amikor valóban ujjal simíthatom a munkáló olló nyomait, amikor a kivágat helyén tátongó űr határainak finomságáról az ujjbegy bőre győződhet meg, s amikor fokozatosan ráébredek: egy műtárgy érkezett a lakásomba, amit ajándékba kaptam – aminek értelemszerűen a falon a helye. Amit talán úgy köszönök meg mégis, hogy verset írok hozzá (és nem róla) – megkísérlem az egykor egymásra figyelést provokáló gesztussal megköszönni Zsuzsa adakozó figyelmességét. Hogy levelet hozott a Posta, amit (valamit belőle) még hónapokig előveszek majd – aztán évek múlva is. Ellene beszélve a tárgyak romlásának, a képek egymást folyamatosan elfedő áramlásának a virtualitás idővonalán. Mert ez az „ellene beszélés” maga a kultúra.


számon tartjuk egymást –
hiányok Óperenciáján
is túl

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...