2013. szeptember 25., szerda

Vachter Ákos: Rémálompor

Attól tartok, nehezen ágyaz majd magának ez a könyv az úgynevezett irodalomban, hogy aztán jóízűeket rém-álmodhasson általa a kedves olvasó – s erről nem feltétlenül az írója tehet. Vachter Ákos igazi, éretlenül érett nyelv-vajákos, elszemtelenkedik csínytevő kamasz módjára az irodalom felidézhető egészével, gonoszkodik a kincseinkkel – de miért ne tenné. A jó része mára úgyis halott – ami a hatását illeti. S hátha a versek felkeltett zombijaira inkább lesz vevő az adott pillanat szertehulló kísértetkastélyában. A költő ezt a hozzáállást veszi komolyan – középiskolás szintű düheitől az igazán eltalált fordításaiig. Nem kitalálni akarja elölről az irodalmat – mint ahogyan felületes pillantással látszana, eljutva a viktoriánus rémmese hangulataiig és ott megállva – hanem legalább amolyan Frankenstein-varrottasként feléleszteni. Ha már nem hat. Tehát ha már amúgy is hulla.

Azért nem lesz könnyű dolga, mert a modort, amit nagyra becsülve használ, nálunk soha nem vették túlságosan komolyan, nincs igazán hagyománya. A mi kis nyelvi pocsolyánk nem őrizget a fenéken annyi cuppogós költészeti vizihullát, mint az angol, például – nem alakult ki egy korokon át megbecsült szubkultúra a rémtörténetek körül, amelyet szellemjárta verseken és indokolatlan éhségű chulthu-meséken át egészen az urban fantasy-ig életben tarthatott volna az újba csomagolt régire – mondjuk így: a szépen felöltöztetett zombira – éhes közönség. Itthon néhány Galaktikába száműzött versen túl nemigen jelentek meg komolyan vehető költők tollából rém-álommesék, maga a cím sugallta tartalom: a Rémálompor gazdája, Sandman, a Homokember sem ismert és kultúrába rétegzett figura itthon – kis túlzással csaknem akkora egzotikum, mint a Busidó szellemisége és a kendo - Vachter Ákos másik szenvedélye.

Alakulhatott volna másképp, hiszen Arany János balladáira nagyban hatott a kortársi angol „rémhagyomány” is, az a valőr, amely Coleridge, Wordsworth és Tennyson költészetében még el nem különülő egységben szól a „valóságos versekkel”. Csak aztán nekünk nem jutott se Poe, sem Byron, s a történelem méregerős szelei inkább dagasztották a realizmus vitorláit, mint a határeseti „költészeti fantasztikumét”. Sokat számított, talán, hogy a költőink Párizsra vetették inkább a szemüket – s ez a vonal a franciáknál se hajde’ túl erős. Így jártunk – ennyiben üresbe érkezik a költő maradéktalanul komolyan vehető fordítás- és félkomolyan veendő saját ihletésű világa. 

Mit értek félkomolyságon? Adott esetben remek, könnyed komolyságok, mint a Skizofrén:

Amikor este végtére hazaér
lopva benéz, hogy szabad-e a pálya,
de sajnos megint látja: megelőzte,
vacsoráját is előtte főzte
s falta fel előle a paranoiája… 

tőszomszédságában szinte ott lakik a kötetben József Attila: Mama-cú-ja, ami egy cke variáció(cka):

Már hete, hogy a mamacu-ra gondola,
hogy mindig ugyanaz a csuda pongyola,
és kosara rezege az a két kezén… 

ami afféle diákos félkomolyság – volna, ha nem lenne annyira jó. Van egyébként horrorba fordított Altató is („egy zombi messze sírkertet gyaláz/s a jó kisgyerek alszik, nem paráz), de a tavaszi szél se vizet áraszt („kirágom, kirágom”)… Némileg Romhányi József Szamárfülére emlékeztető hangulatok gótba csavarva – s e megközelítéshez abszolút méltó saját ötletek, mint az Iszony úr. És ugyanezen a könnyeden olvasható, játékos nyelven a saját, jól markolt, valódi fájdalom: a Te kinek hiszel például. Felénk nem sokra becsült költői valőr kapja itt a maga mélységeit. 

A kötet mögött ott áll a Shirokuma kiadó, mégis, tapintható a magánkiadás-jelleg. Pozitívuma, hogy a könyv kivitele gyönyörű, Pataki Gábor „atryl” illusztrációi maradéktalanul illenek bele, s jókat kuncogtam a versekhez fűzött szerzői megjegyzéseken. Viszont a „saját magam szerkesztem” jellegéből fakadó tágra nyitott lukú szűrőn sok oda nem való zsenge is a kötetbe potyogott - a II. felvonás egy részét (ha gyásszal telt szívvel is, de) át lehetett volna engedni a feledés enyészetének. Nem mindig szerencsés az utolsó morzsáig megtisztelnünk minden leírt sorunkat – hiszen gyengíti az összefércelt Frankenstein-kötet immunrendszerét, beengedi a kritikusbacilust, és a többi... 

A fordításokért viszont köszönet. Nem olvastam még magyarul ilyen gyönyörűen gördülő Shalott kisasszonya fordítást, szerintem magának Tennysonnak is tetszene. Aki ilyeneket tud, az igenis nyúljon hozzá imádott műfaja kortársaihoz, és mutassa meg, hogyan kell például a többi Gaiman versbe életet lehelni magyarul. Viszont illett volna befejezni azokat a Lovecraftokat - saját töredék még csak-csak kötetbe eshet, de a magam részéről nemigen szeretem a részlet fordítását – hacsak nem eposzi terjedelmek részletéről van szó. A költő nyilván érezte, a csaknem legerősebb dolgairól van szó, amibe a lelkét is beleadta – mégis, meg kellett volna hagyni őket a következő kötetbe. 

Attól tartok, nehezen ágyaz majd magának ez a könyv az irodalmunkban – de ne legyen igazam. Azt se bánnám, ha kultusza lenne, ha akadna elég gót tini, fantázia- és rémmeseszerető felnőtt, amennyi a sikerhez kell. Mert minden fésületlensége ellenére ez a kötet megérdemelné a figyelmet.


Kiadó: Shirokuma

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...