2013. szeptember 11., szerda

Recirquel – Cirkusz az éjszakában, Művészetek Palotája, 2013. szeptember 4.



Egészen kicsi gyerekkorom óta rajongok a cirkuszért – természetesen ez sokáig a Fővárosi Nagycirkusz csíkos ponyvája alatti, állatszámokkal és szomorú bohócokkal tarkított műsorokra korlátozódott, majd jött néhány jégcirkuszi előadás, és a Cirque du Soleil – no meg a cirkuszban játszódó könyvek, filmek, sorozatok. Ugyan rajongok érte, mégsem követem figyelemmel naprakészen, mi történik a cirkusz világában – mostanság inkább olvasok róla. Épp ezért érhetett igazi meglepetésként, amikor hírét vettem a Recirquel társulatnak, és produkcióiknak.

A 2012-es Sziget Fesztiválon debütált társulat az új cirkusz egy olyan ágát képviseli, ami valahol félúton helyezkedhet el a „hagyományos” cirkusz és a Cirque du Soleil-féle, agyontechnikázott, látványközpontú show-műsorok között. Cirkusz ez a javából, artistaszámokkal, bohóccal, porondmesterrel, kötélen kerekezéssel – ám mégis kicsit más, hisz színházi közegben „játszódik”, aláfestő zenével, hangulatkeltő díszletekkel és jelmezekkel, elmesélt történettel. Tán ez a legfontosabb különbség (már persze az állatszámok hiánya mellett) – míg a „hagyományos” cirkusz esetében a számok önmagukban állnak, önmagukért vannak, itt minden alá van rendelve egy, az egész estén átívelő történetnek. Ami azért korántsem lineárisan elmesélt „színdarab”, sokkal inkább egy álombeli képekből, momentumokból, benyomásokból összeálló „történet-érzet”.

Melynek középpontjában a repülés utáni vágy áll, ami, ahogy a műsorfüzet is fogalmaz, amióta világ a világ, ott motoszkál az emberekben – e vágynak adja át magát a vállán szárnyakat viselő Éjfiú, akinek földtől való „elrugaszkodását” kísérhetjük végig az est folyamán. Ő a tulajdonképpeni főszereplő – ám noha szerepe markáns, valójában itt mindenki főszereplőnek tekinthető: a porondmester-dizőz, aki saját „repülési kudarcai” okán törné le Éjfiú szárnyait, a bohócok, akik mintegy gúnyolják repülési kísérleteit a maguk esetlennek tűnő (valójában iszonyú technikás) számaikkal, az artisták, akik a földtől való elrugaszkodás legkülönbözőbb válfajait mutatják be.

Amit mi újra meg újra tátott szájjal nézünk. És valahol tán ez a cirkusz lényege, legyen bár hagyományos, kísérleti jellegű, színházi közegbe álmodott, vagy showműsor: a varázslat, az elkápráztatás. Ezért nézzük gyermekként csillogó szemmel a karikán átugró oroszlánt, ezért hagyjuk magunkat megbűvölni a magasban pörgő-forgó akrobaták által, ezért borzongunk a „békebeli” freak show-kat bemutató könyveken, filmeken. Mert valami olyat mutatnak, amitől bennünk akad a lélegzet, és egy pillanatra elfelejtjük, mi van a színpadon-porondon-ketrecen túl. Ezen az estén a Recirquel artistái ezt maradéktalanul elérték.

Persze a koncepció sem akármilyen – Vági Bence, a Liverpool Institute for Performing Arts koreográfus-rendezői szakán végzett művészeti vezető, a darab rendezője visszafogott díszletekkel, részben élőzenei kísérettel, énekes „narrátorral” álmodott színpadra egy szürreális álmot. Az előadás elején Éjfiú álomport szórt egy néző tenyerébe – erősítve ezzel az amúgy is könnyen „belegondolható” Sandman-párhuzamot, és a folyamatos játék a fényekkel-árnyékokkal, az éjszakai díszletekkel, a szárnyaló „képzeletét” sötétben gubbasztva figyelő főszereplővel csak ráerősít az álomszerűségre. A zene, a díszlet, a jelmezek, az ének mind-mind a helyén van, mégis: a legfontosabbak az artisták.

Akik – eljutottam abba a korba, hogy leírhatom – szemtelenül fiatalok (a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola végzős növendékei), tehetségesek, elképesztően koncentráltak és láthatóan nagyon lelkesek – megérdemlik a sikert, és csak remélni tudom, hogy a Cirkusz az éjszakában csupán egy hosszú sorozat kezdete lesz. Félelmetes (szó szerint félelmetes…) számokat adtak elő trapézon, lengődróton, óriáskeréken, állórúdon és kötélen. Volt olyan szám, ahol a szereplők könnyedsége késztetett szájtátásra, de bizony olyan is, ahol a tapintható veszély – mert azt azért le kell szögezni, hogy ezek az artisták mindenféle biztosítás nélkül, csupán a saját erejükre, rutinjukra és adott esetben egymásra utalva kockáztatják a testi épségüket azért, hogy minket elkápráztassanak. Döbbenetesek. Ráadásul sikerült egy bakit úgy lereagálniuk, hogy az teljesen belesimult az előadás szövetébe – kifelé jövet a párommal nem is tudtunk megegyezni abban, hogy vajon az előadás része volt-e vagy sem.

Örülök, hogy láthattam ezt az előadást, örülök, hogy van egy ilyen fiatal magyar társulat, ilyen elkötelezett, tehetséges emberekkel, és örülök, hogy a Művészetek Palotája teret ad egy ilyen érdekes „határműfajnak”. Mert hogy pontosan mi is ez az új cirkusz, azt nehéz lenne megfogalmazni – cirkusz, színház, mozgásművészet? Száz százalékig egyik sem, és mindez egyszerre. Más szóval: varázslat.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...