Egészen kicsi gyerekkorom óta
rajongok a cirkuszért – természetesen ez sokáig a Fővárosi Nagycirkusz csíkos
ponyvája alatti, állatszámokkal és szomorú bohócokkal tarkított műsorokra
korlátozódott, majd jött néhány jégcirkuszi előadás, és a Cirque du Soleil – no meg a cirkuszban játszódó könyvek, filmek,
sorozatok. Ugyan rajongok érte, mégsem követem figyelemmel naprakészen, mi
történik a cirkusz világában – mostanság inkább olvasok róla. Épp ezért
érhetett igazi meglepetésként, amikor hírét vettem a Recirquel társulatnak, és produkcióiknak.
A 2012-es Sziget Fesztiválon
debütált társulat az új cirkusz egy olyan ágát képviseli, ami valahol félúton
helyezkedhet el a „hagyományos” cirkusz és a Cirque du Soleil-féle,
agyontechnikázott, látványközpontú show-műsorok között. Cirkusz ez a javából,
artistaszámokkal, bohóccal, porondmesterrel, kötélen kerekezéssel – ám mégis
kicsit más, hisz színházi közegben „játszódik”, aláfestő zenével, hangulatkeltő
díszletekkel és jelmezekkel, elmesélt történettel. Tán ez a legfontosabb
különbség (már persze az állatszámok hiánya mellett) – míg a „hagyományos”
cirkusz esetében a számok önmagukban állnak, önmagukért vannak, itt minden alá
van rendelve egy, az egész estén átívelő történetnek. Ami azért korántsem
lineárisan elmesélt „színdarab”, sokkal inkább egy álombeli képekből,
momentumokból, benyomásokból összeálló „történet-érzet”.
Melynek középpontjában a repülés
utáni vágy áll, ami, ahogy a műsorfüzet is fogalmaz, amióta világ a világ, ott
motoszkál az emberekben – e vágynak adja át magát a vállán szárnyakat viselő Éjfiú,
akinek földtől való „elrugaszkodását” kísérhetjük végig az est folyamán. Ő a
tulajdonképpeni főszereplő – ám noha szerepe markáns, valójában itt mindenki
főszereplőnek tekinthető: a porondmester-dizőz, aki saját „repülési kudarcai”
okán törné le Éjfiú szárnyait, a bohócok, akik mintegy gúnyolják repülési
kísérleteit a maguk esetlennek tűnő (valójában iszonyú technikás) számaikkal, az
artisták, akik a földtől való elrugaszkodás legkülönbözőbb válfajait mutatják
be.
Amit mi újra meg újra tátott
szájjal nézünk. És valahol tán ez a cirkusz lényege, legyen bár hagyományos,
kísérleti jellegű, színházi közegbe álmodott, vagy showműsor: a varázslat, az
elkápráztatás. Ezért nézzük gyermekként csillogó szemmel a karikán átugró
oroszlánt, ezért hagyjuk magunkat megbűvölni a magasban pörgő-forgó akrobaták
által, ezért borzongunk a „békebeli” freak show-kat bemutató könyveken,
filmeken. Mert valami olyat mutatnak, amitől bennünk akad a lélegzet, és egy
pillanatra elfelejtjük, mi van a színpadon-porondon-ketrecen túl. Ezen az estén
a Recirquel artistái ezt maradéktalanul elérték.
Persze a koncepció sem akármilyen
– Vági Bence, a Liverpool Institute for Performing Arts koreográfus-rendezői
szakán végzett művészeti vezető, a darab rendezője visszafogott díszletekkel, részben
élőzenei kísérettel, énekes „narrátorral” álmodott színpadra egy szürreális
álmot. Az előadás elején Éjfiú álomport szórt egy néző tenyerébe – erősítve ezzel
az amúgy is könnyen „belegondolható” Sandman-párhuzamot, és a folyamatos játék
a fényekkel-árnyékokkal, az éjszakai díszletekkel, a szárnyaló „képzeletét”
sötétben gubbasztva figyelő főszereplővel csak ráerősít az álomszerűségre. A
zene, a díszlet, a jelmezek, az ének mind-mind a helyén van, mégis: a
legfontosabbak az artisták.
Akik – eljutottam abba a korba,
hogy leírhatom – szemtelenül fiatalok (a Baross Imre Artistaképző
Szakközépiskola végzős növendékei), tehetségesek, elképesztően koncentráltak és
láthatóan nagyon lelkesek – megérdemlik a sikert, és csak remélni tudom, hogy a
Cirkusz az éjszakában csupán egy
hosszú sorozat kezdete lesz. Félelmetes (szó szerint félelmetes…) számokat
adtak elő trapézon, lengődróton, óriáskeréken, állórúdon és kötélen. Volt olyan
szám, ahol a szereplők könnyedsége késztetett szájtátásra, de bizony olyan is,
ahol a tapintható veszély – mert azt azért le kell szögezni, hogy ezek az
artisták mindenféle biztosítás nélkül, csupán a saját erejükre, rutinjukra és
adott esetben egymásra utalva kockáztatják a testi épségüket azért, hogy minket
elkápráztassanak. Döbbenetesek. Ráadásul sikerült egy bakit úgy lereagálniuk,
hogy az teljesen belesimult az előadás szövetébe – kifelé jövet a párommal nem
is tudtunk megegyezni abban, hogy vajon az előadás része volt-e vagy sem.
Örülök, hogy láthattam ezt az előadást,
örülök, hogy van egy ilyen fiatal magyar társulat, ilyen elkötelezett,
tehetséges emberekkel, és örülök, hogy a Művészetek Palotája teret ad egy ilyen
érdekes „határműfajnak”. Mert hogy pontosan mi is ez az új cirkusz, azt nehéz lenne
megfogalmazni – cirkusz, színház, mozgásművészet? Száz százalékig egyik sem, és
mindez egyszerre. Más szóval: varázslat.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése