2013. szeptember 3., kedd

Boldizsár Ildikó: Mesekalauz úton lévőknek



Nem is olyan régen írtam egy kortárs szépirodalmi mű ajánlójában, hogy mostanában egyre-másra belefutok olyan könyvekbe, filmekbe, melyek valamiképp rímelnek a jelenlegi élethelyzetemre és szembesítenek a saját választásaimmal, feladataimmal, kihívásaimmal – Boldizsár Ildikó legújabb könyvére ez sokszorosan igaz. Na jó, tegyük hozzá, ezúttal ez tudatos volt. Noha a szerző korábbi, Meseterápia című művét nem olvastam, és az azóta megjelent hat mesegyűjteménnyel is csak részletekben találkoztam, a módszer maga nem volt ismeretlen előttem – ami azonban első találkozásra megmelengette a szívem, az a cím. Mesekalauz úton lévőknek – nos, ha oly sok mindenben bizonytalan is vagyok jelenlegi élethelyzetemet illetően, egyet biztosan tudok: úton vagyok. Valahonnan valahová, és egyelőre fogalmam sincs, hol is van az a „valahová”. És nagyon, de nagyon hiányoznak a természetes útmutatók, kapaszkodók – amilyenek például a sok-sok generáció által érlelt népmesék. 

„A mesék megőrizték az emberi létezésnek egy bizonyos rendjét, azt többek között, hogyan tud az ember a folytonos változásban ember maradni. Milyen minőséget kell megőriznie önmagában, hogyan kell viszonyulnia a folyton változó világhoz, a saját változó életkorához, az életszakaszokhoz. Az ember nem arra született, hogy káoszban vergődje végig az életét, hanem arra, hogy valamilyen rendre fűzze föl – és a mesék ezt, az emberi létezés rendjét tudják nagyon pontosan elénk tárni és megmutatni” – fogalmaz a szerző az ekulturának adott interjúban. Éppen ez, az emberi létezésnek eme rendje hiányzik most nagyon. És meggyőződésem, hogy nem csak nekem (és nem csak ebben az élethelyzetben). Borzasztóan kusza, átláthatatlan világban élünk, melyre már a közhellyé vált „felgyorsult” is túl puha jelző. Áthágtunk minden szabályt, minden korlátot, kivívtunk mindenféle szabadságot, hajszolunk mindenféle örömöket, csak épp közben sutba dobtunk egy rakás olyan hagyományt, tudást, bölcsességet, „rendet”, ami nélkül nagyon nehéz (írja ezt egy olyan olvasó, aki a privát életében hajlíthatatlanul ágáll minden hagyomány és szokás ellen – mégis, a saját kárán volt kénytelen belátni, hogy ezek nem csupán a hátunk közepére kívánt ósdi macerák).

S miközben szembesülünk saját életünk megoldhatatlan(nak tűnő) problémáival, kusza létezésünk nehézségeivel, terápiák és önsegítő módszerek garmadájából válogathatunk, hogy kicsit könnyebb legyen – ám a legtöbbel pusztán tovább nehezítjük saját dolgunkat. Pedig ott vannak karnyújtásnyira a legősibb, „kipróbált” segítők, a mesék. Csak épp eszünkbe sem jut hozzájuk fordulni – mert a mesét manapság a gyermeteg rajzfilmekkel azonosítjuk, mert nincs időnk ilyen „butaságra”, mert a népmesék nem „trendik”, de leginkább azért, mert „elfelejtettük a mesékbe kódolt üzenetek értését”. Ezért van szükség közvetítőre mese és mesehallgató között, írja Boldizsár Ildikó, és kénytelen vagyok igazat adni neki. Mert magam is ékes példája vagyok eme felejtésnek, és a könyvet olvasva számtalanszor csodálkoztam rá a mesék értelmezésére – mely értelmezés, ahogy a szerző siet hangsúlyozni, csupán egy a sok lehetséges közül (zavarba ejtő belegondolni, mennyi lehet még).

Tegyük hozzá, voltak esetek, amikor nem azt és nem úgy „olvastam ki” egy meséből, ahogy a hozzá tartozó mesekalauz írta, ám épp ez a meseolvasás és -értelmezés szépsége: hogy magunkon, saját tapasztalatainkon, érzéseinken átszűrve szólnak hozzánk. Már ha engedjük. Mert valljuk be, kell némi nyitottság és főként előítéleteink, hamis berögződéseink levetkőzése ahhoz, hogy úgy istenigazából át tudjuk adni magunkat egy többszáz éves népmesének, aminek a szimbólumaiból jó eséllyel keveset értünk – de megéri. 

Köszönöm Boldizsár Ildikónak, hogy összegyűjtötte ezeket a meséket, köszönöm az értő, érző, kézen fogva vezető, de cseppet sem szájbarágós és minden erőszakos „tanítást” nélkülöző kalauzokat, és legfőképpen azt, hogy fáradhatatlanul dolgozik egy olyan hagyomány életben tartásán, ami valóban hiányzik a mindennapjainkból. Nekem, most, itt ez a könyv segített: picit jobban átlátni saját életfordulómat, tisztábban látni az előttem álló útelágazásokat, lezárni a megtett utat. És bőséggel hagyott maga után gondolkodnivalót: mert ezek a mesék nem egyértelműek, nem csak, hogy minden mesének több értelmezése létezik, de minden élethelyzetben mást adhatnak. Épp ezért inkább lapozgatni-, ízlelgetnivaló könyv ez, nem egy olvasásra bekebelezhető tudást ad. Azt hiszem, jó néhány meséjét újra fogom olvasni – de csak a Meseterápia után, melyre most már fokozottan kíváncsi vagyok.


Kiadó: Magvető

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...