2010. március 28., vasárnap

Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt

Most, hogy már a harmadik kötet, a Megszentelt életek is megjelent, épp ideje, hogy bejegyzést kanyarítsak az Egy pohárral a háború előtt című Dennis Lehane regényről. Kicsit vicces, ahogy elkerültem a könyvet a megjelenés környékén; a Titokzatos folyó tehet róla, miért. Az annyira tetszett, hogy sokáig nem akartam felülírni a lassan leülepedő érzeteket valami egyfenekű detektív-izével. Most már látom, kár volt halogatni az olvasást, ha másféle (mondjuk úgy: műfaji) hitelesség szintjén is, de az Egy pohárral… ugyanúgy működik.

Patrick Kenzie-t és Angela Gennaro-t, a két szabadúszó magánnyomozót egy eltűnt fekete takarítónő felkutatásával bízza meg néhány magasrangú politikus; pontosabban nem is őt, hanem az általa esetleg eltulajdonított titokzatos dokumentumokat kellene általa megtalálniuk. A feladat nem bonyolult, de a megoldása a faji villongások légkörétől terhes Bostonban vérfürdőt indít el, s hőseink e vérfürdő fókuszában, célpontokként próbálnak életben maradni, és rájönni, hogyan menthetnék meg a bőrüket. Többet nem is árulnék el, a cselekmény feszesen pergő, erős ritmusa mellett is többrétegű – igazi csemege minden krimirajongónak.

Lehane egyszerre két feladatot old meg, mégpedig példaszerűen. A főhősök által megteremtődő légkör, a magánnyomozói szál (vállaltan Chandler nyomdokain) igazi harmincas évekbeli noir, annak minden műfaji kellékével – mint ahogy Pat Kenzie számára Angie igazi végzet asszonya, annak közelségétől még kínzóbb elérhetetlenségével. A kettejük kapcsolata, a kapcsolat elénktárása Philip Marlowe szerelmeire rímel, odabeszél a műfajba, igazából műfaj-hiteles. Akárcsak a Devlin-Oscar nyomozópáros viszonya hőseinkkel, vagy a leleplező riportokban utazó újságíró-barát; ez a noir-mitológia menazsériája, az a szereplőgárda mozog ezeken a lapokon is, és úgy ahogyan azt a noirban kell. Viszont ezt a (mondjuk úgy) műfaji „burokvilágot” a huszadik század végi Boston veszi körül, és az író megint képes kíméletlen élességgel, szinte szocio-írói szemmel látni és láttatni faji terrort és ellen-terrort, politika és bűn házasságát, hitelesen elénk skiccelt figurákkal felépíteni azt a kínosan megoldhatatlan helyzetet, amit a kortárs irodalom legjobbjai próbáltak nem egyszer – és nemcsak Amerikában – ábrázolni. Valóságszagú közegbe ágyazódik hát a noir-mese, és itt jön az igazi írói bravúr: egyetlen, erős szövegvilágú regénnyé olvad.

Főleg azért, persze, mert Lehane a történetlassító epizódokban, a kis betéttörténeteiben igazi realista. Kenzie apafigurájának befűzött története, vagy Angie házasságának morbid humorú „leütése” önálló novellaként is működne, avagy az Oscarral spékelt kocsmajelenet – sorolhatnám. Az igazi hatása e „kisrealizmusnak”, hogy a noir-figurák hús-vér alakokká lesznek. S a hús-vér alakok, a külvilág szörnyetegei viselkedésükben noir-szereplőkké, ha érintkeznek a főhősökkel. Így hihető el az egymás hátának feszülő és el mégse dördülő pisztolyok morbid köre például. Vagy Bubba egész figurája. Aki naná, hogy a kedvencem a maga agyelhagyott módján.

Én szeretek „könnyű műfajokkal” pihenni két fajsúlyos cucc között, Lehane általában a kettő egyben. Nekem bejön.


Korábbi kommentek:

2010. március 27., szombat

Libba Bray: Lázadó angyalok

A Rettentő gyönyörűség után megérkezett Libba Bray trilógiájának második része, a Lázadó angyalok, ami mélységes megelégedésemre nem hogy eléri az első rész színvonalát, hanem bizonyos tekintetben túl is szárnyalja azt. Más tekintetben meg nem, de még így is azt kell mondanom, nagyon kellemes meglepetés volt, hogy ennyire jól sikerült. Az első rész kapcsán írtam, hogy egy komoly hiányérzetem volt, kissé kidolgozatlannak éreztem a Birodalmakat, a varázslat mibenlétét, a Rend történetét, és reméltem, a folytatás kitér ezekre. Kívánságom teljesült, a második részben még hosszabban időzünk a Birodalmakban, Gemmával és barátnőivel együtt még többet megtudunk a Rendről, a Raksanáról, velük együtt fedezzük fel a varázslat kápráztató és ijesztő hatalmát. Még több a misztikum, még boszorkányosabbak a főszereplők, és mégis sikerül megőrizni az egyensúlyt a kint és bent, a Birodalmak és a való világ között. Na, ezt nem hittem volna, biztos voltam benne, hogy elmegy valamelyik irányba, ennek köszönhető hát a kellemes meglepetés.

Pippa tragikus halála és a Spence-ben töltött első ősz után Gemma lelkesen készül a karácsonyi szünetre, első londoni báli szezonjára, a családjával töltendő ünnepekre. Végre átélheti azt, amiért annak idején annyira elvágyódott Indiából a nyüzsgő Londonba, a báli forgatagot, a gyönyörű ruhákat, a flörtöket, a csillogást. Nem számít rá, hogy a Spence-t maga mögött hagyva is rátalálnak a látomások, hogy Londonban sem hagyja nyugodni a varázslat, és hogy levakarhatatlanul nyomába szegődik a Raksana. Amellett, hogy új, minden eddiginél vészjóslóbb látomások gyötrik három fehér ruhás lányról, akikkel valami szörnyűség történt, hétköznapi életében is minden eddiginél súlyosabb megpróbáltatással kell szembenéznie, édesapja kábítószerfüggésével, családja megállíthatatlannak tűnő széthullásával.

Mindezek ellenére Gemma azért mégis csak tizenhat éves lányzó, beleveti hát magát a londoni társasági élet sűrűjébe, komoly rajongóra lel az előkelő Simon személyében, Felicity és a kis csalással az előkelő társaságba csempészett Ann társaságában pedig meghódítani készül a bálok közönségét. S mindezek közben, újra meg újra visszatérnek a Birodalmakba, ahol viszontlátják szeretett Pippájukat, ám tanúivá kell váljanak a varázslat elszabadulásának, a hervadásnak, a gonosz lelkek kiszabadulásának is. Miután Gemma az első részben összetörte a varázst megkötő Rúnákat, az most szabadon árad a Birodalmakban, jó és gonosz egyaránt kihasíthatja belőle a maga részét, ezzel felborítva a Birodalmak egyensúlyát. Gemmára vár a feladat, hogy megkösse a varázslatot és új egyensúlyt teremtsen. A feladat nagy, a felelősség óriási, a legnagyobb kérdés pedig az, hogy kinek kösse meg a varázslatot, a Rendnek, hogy uralkodjon felette mindenki mást kizárva, a Raksanának, hogy saját céljaira használja, saját magának, és legyen új Mindenható, vagy teremtsen új egyensúlyt és ossza szét a varázslatot? Gemmának meg kell hoznia a legnagyobb döntést, noha nem tudja, képes-e rá, vagy magával rántja a feladat, és persze elkövet számtalan hibát, mire eljut oda, hogy megtalálja a saját útját.

Ami a legjobban tetszett, és amiben ez a rész túltesz az előzőn, az a két világ, a lányok két élete közti folyamatos egyensúlyozás. Szeretem, ha egy ilyen két világ közt játszódó történetben valaki egyenrangúvá tudja tenni a két síkot, ez itt nagyon jól sikerült az írónőnek. Mint ahogy azt is nagyon jól érzékeltette, hogy Gemma nem lehet mindkét világban Mindenható, a varázst ugyan áthozhatja, használhatja a hétköznapokban is, de csak szemfényvesztésként hat, ideiglenes megoldásokat szül, nem ad valódi választ a problémáira. Ami viszont hiányzott, de ez valószínűleg annak köszönhető, hogy kiszabadultunk a Spence-ből, az a borzongató kísértethistória-hangulat, ami az előző könyv minden sorát átitatta. Lehet, hogy pusztán a helyszín, a viktoriánus horrorokat idéző angol kastély hiányzott a körülötte lévő örökké ködös parkkal. Kicsit más volt a hangulata ennek a résznek, kevésbé sötét, baljós, kevésbé borzongató. Viszont a boszorkányság, a misztikum, a varázslat tapinthatóbb, átélhetőbb, kidolgozottabb lett.

Míg az előző rész végén még azt hihettük, a négy barátnőről fog szólni a trilógia, most már egyértelmű, hogy itt a főszereplő Gemma Doyle, az ő karaktere az egyetlen, aki komoly változáson megy keresztül, aki érdekes marad és egyre érdekesebbé válik, ahogy érik, ahogy erősödik a hatalma, ahogy felnő, a többiek csak statiszták mellette, és azt kell mondjam, egyre idegesítőbb statiszták. Míg Gemma egyre érik, Felicity és Ann mintha megrekedtek volna egy ostoba kis lányka-szinten, és gyerekes cselek, hazugságok hálójába bonyolódnak, a Birodalmakba pedig csak saját céljaik vezérlik őket, semmit sem értenek belőle és mintha nem is érdekelné őket Gemma célja, feladata, küzdelme.

S hogy megtudjuk-e, ki Kirké? Ehhez azért el kell olvasni a könyvet… Az első részben felvázolt elvetemült és kegyetlen gonosz képe persze kicsit árnyalódik, kapunk nagyon gyanús és talán valóban nagyon gonosz (tán csak másképp gonosz) új szereplőt, visszatérnek régi szereplők, gyanússá válnak sokan. Persze túl sok újat Libba Bray sem talál ki, ezen a téren az ezerszer látott sémát olvashatjuk újra, de addig is jót izgulunk. És persze a zárás alaposan megágyaz a következő kötetnek, szépen körvonalazódik az újabb nagy konfliktus, és megszületik egy újabb gonosz, akivel Gemmának majd fel kell venni a harcot. Kíváncsian várom a harmadik részt, remélem, tudja tartani a színvonalat, és szép lezárást ír a trilógiának.


Kiadó: Könyvmolyképző
 

2010. március 20., szombat

Hogyan olvassunk Hamvas Bélát

Kedves munkatársammal, Istvánnal ógtunk-mógtunk egy délután Hamvasról, több részletben. Ő alaposan megokolt fenntartásokkal kezeli, bizonyos tekintetben az itt nem látszó érveire válaszul morfondíroznék néhány dologról, mintegy a felvetései határai között; remélem így is élvezhető lesz.

Ha válogatás nélkül, a megírás sorrendjére fittyet hányva olvassuk az esszéit, meghökkenthet, Hamvas Béla mennyire ellentmondó állításokat sulykol szinte szuggeratív hittel, mondatról mondatra görgetve, a maga sajátosan erőszakos stílusában – szinte magamagát győzködve – belénk. Könnyen elfelejtődhet, hogy az „életmű”, egy sokat zaklatott élet műve valóban egy életen át készült, s a fiatalabb, pl. a Magyar Hüperión Hamvasa alapvetései szintjén különbözik a Scientia Sacra, vagy a Karnevál írójának gondolatiságától. A többek között  Kerényi Károlyhoz, a Sziget-körhöz köthető szemlélet képezi az alapját a fiatalabb-kori hamvasi világlátásnak. A kiforrott inkább keresztény-misztikus alapokra helyeződő, pl. Jakob Böhme hatását magán hordó világszemlélet, mégcsak szintézisnek sem tekinthető, annyira mást és máshogyan súlyoz. Szemlélődés helyett részvétel, ismétlődés helyett üdvtörténet, a megvetés közönye helyett részvétteli humor, hogy csak néhány különbséget említsek. Az egyébként tűrhetően alapos és végiggondolt életműsorozat egyik fő hibája szerintem, hogy ez a lényeges különbség nem jelent meg kötetek megjelenési sorrendjében például. Ezt akár magyarázhatnánk üzleti okokkal, de arra végképp nincs bocsánat, hogyan kerülhettek a két különböző alkotói valőr szülte rövidebb írások tematikai okokból többször is egyazon kötetbe.

Nem akarom a szerkesztőket bántani ezzel, hiszen alapvetően az író munkáját végezték – s legalább kellő alázattal. Hiszen a legfontosabb tudnivaló Hamvas Béla hagyatékáról: nem könyveket, hanem kéziratokat tartalmaz. Ez óriási, és igen lényeges különbség! A könyv születésének ugyan a legfontosabb, de csak egyik lépése a kézirat megszületése. Nincs olyan szerző, aki ne szerkesztene, alakítana, írna át a nyomdafesték árnyékában, a megjelenés, kvázi a véglegesülés rémétől hajtva – s nem véletlen, hogy a szerkesztés külön munka, olyan alapvető segítség, amelyet csak a legfanatikusabb szövegmánok utasítanak vissza – de csak azért, mert ilyenkor ők maguk végzik el ezt. Hamvas rengeteg kéziratát nem szerkesztette; miért is tette volna, nem volt reménye a megjelenésre.

Nem azt állítom, hogy ne formálta volna nagy műgonddal minden sorát, de nem ügyelt sem szerkezetre, sem hangsúlyokra, ritkán húzott ki vagy törölt, a publikált esszék kötetbe rendezett sorrendjét nem alkotta meg, nem válogatta őket kötetbe: a véglegesítés gesztusával nem emlékeztette magát a saját írói pária voltára. Tehát – a megjelenések: a Láthatatlan történet, vagy a Forradalom a művészetben, és jó pár esszé kivételével – az életmű hagyatékból előkerült kézirat, amit a szerkesztők munkája ellenére így kell kezelnie az olvasóknak is. Csaknem az egész életműre igaz hát, hogy kötet szintjén íróilag szerkesztetlen – a rövidebb írásokon ez kevésbé észrevehető, és van néhány szövege: A bor filozófiája, a Mágia szútra vagy pl. a Tabula Smaragdina, amelyek kvázi önmagukat szerkesztik kötetté – a borfajok, a tarot nagy arkánuma, vagy Hermész Triszmegisztosz töredéke által.

Nekem először a Scientia Sacra II. kötetének olvastakor tűnt fel, hogy oldalakon át ugyanazt az érvelést olvasom, mintegy hurokszerűen mindig visszatérve egy tézishez, apró módosulásokkal, de lényegi érvi különbségek nélkül. Tudom, hogy ez egyfelől sajátosan hamvasi jellegzetesség, adott esetben szándék (saját fogalmaival szólva) a „horizontális” és „vertikális” gondolkodás helyett egyfajta „tradicionális atmoszféra” megteremtésére, de gyanú kélt bennem, hogy az ismétlődő gondolati hurkok épp annyira szólnak a minél teljesebb megfogalmazás megtalálásának ismétlődő kísérleteiről. Amelyekből (ha ott van is) nem válogatódott ki a gyémántfényű, igazi, a pontosságával szíven ütő megfogalmazás. Ha az író (mint olvastam) valóban „saját meditációs objektumként” tekintett a műveire, miért is látta volna szükségét, hogy kiszűrje az „oda vezető utat” egy-egy teljesre finomított gondolatkörhöz – az a megjelent könyvet terheli csak, a meditációnak szerves része. Így, ilyen értelemben értem a szerkesztetlenséget.

Eddig tart az a pár gondolat, amit meg akartam osztani Istvánnal, meg azokkal, akiket érdekel.


Korábbi kommentek:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...