Ha
az ember metróval utazik Budapesten, minden második megállóban ráköszön
egy plakátról a Laura D.-t megtestesíteni hivatott durcás lány képe, és
alatta a figyelemfelkeltő felirat: „Éjjel-nappal nyomtam. Drága
diákéveim.” Az Ulpius kiadó jó szokásához híven hatalmas reklámot
csapott ennek a könyvnek is, és minden, a plakátok, a fülszöveg, a
szervezett könyvbemutatók arra akarnak rávenni minket, hogy sajnáljuk
szegény szerencsétlen Laurát és a hozzá hasonlóan alkalmi prostitúcióra
kényszerülő 40000 francia diáklányt. Hát, a könyv elolvasása után ez egy
cseppet sem megy.
A
könyv ugyanis egész egyszerűen bűnrossz. Ha feltételezzük, hogy valóban
a szóbanforgó diáklány írta, akkor legalább adhattak volna mellé egy
szerkesztőt, aki könyv formába önti a leányzó jegyzeteit. Unalmas,
gyerekesen van megfogalmazva, csapongó, összefüggéstelen. De ez még a
kisebbik baj vele. Mert bánnám is én, hogy szarul van megírva, ha együtt
tudnék érezni Laurával, ha egy picit is megérintene az ő szerencsétlen
kis élete, de nem ez történik. Amit kapunk, az egy elképesztően
idegesítő liba, aki mást sem csinál háromszáz oldalon keresztül, csak
sajnáltatja magát.
A
könyv ott kezdődik, hogy a leányzót felveszik az egyetemre, nagy
boldogan beköltözik aktuális fiúja lakásába, úgymond lakótársnak, és áll
a nagybetűs EGYETEM előtt várva a csodát. Szülei átlagos fizetésből
élnek, nem tudják támogatni, szociális ösztöndíjra nem jogosult, munkája
nincs. És akkor elkezd csodálkozni, hogy jé, nincs pénze… Na most,
olyan húsz oldal után már nem értettem, hogy mégis mi a francot várt? Ha
olyan okos, tájékozott, önálló, ahogy lefesti magát, sejthetné –ad
absurdum utánanézhetne- hogy kaphat-e ösztöndíjat, hogy mennyibe kerül
az élet az egyetemi városban, hogy van-e munkalehetőség. De nem, ő csak
áll, és várja, hogy majd valaki –a szülei, az egyetem, a pasija-
gondoskodik róla. Halálosan megsértődik, amikor a pasi –aki egyébként
tényleg elég tetű alak- meg meri említeni, hogy esetleg beszállhatna a
lakbérbe meg a rezsibe, és oldalakon keresztül vergődik azon, hogy a
heti húsz órányi egyetemi elfoglaltsága mellett a tizenöt órás
diákmunkája már mennyire fárasztó. Mélyen átérzem.
Viszonylag
rövid idő alatt eljut a legkézenfekvőbb megoldáshoz, hogy prostituált
lesz. Az konkrétan fel sem merül a kis fejében, hogy esetleg vállalhatna
teljes munkaidős állást, és mellette tanulhatna, akár levelezőn. Nem, ő
képtelen lenne a tanulás mellé beszorítani egy normális munkát. Hát,
úgy gondolom, azért vannak páran ezen a kis világon, akik úgy végezték
el az egyetemet, hogy közben heti negyven órát dolgoztak. Lehet, hogy
nem kiváló eredménnyel, lehet, hogy nem öt év alatt, hanem csúszásokkal,
és sok lemondással, de azért meg lehet csinálni. Higgyétek csak el! De
nem, Laura nem ezt az utat választja.
Na
most, itt egy kicsit el kell térnem a könyvtől. Semmi bajom azzal, ha
valaki prostitúcióval keresi a kenyerét, lelke rajta. Nem tud
megbotránkoztatni a dolog, mert azt gondolom, mindenki azt kezd a saját
testével, amit akar, és ha úgy dönt, hogy pénzt csinál belőle, és talál
olyat, aki fizet érte, tegye. Közhely, de az emberiség történetétől
tényleg elválaszthatatlan a prostitúció, és amíg vannak olyan pasik,
akik fizetnének a szexért olyan nőknek, akiket másképp nem kaphatnak
meg, és vannak olyan nők, akik hajlandóak áruba bocsátani a testüket,
addig az is lesz. Nem tudom elítélni a Laurához hasonló diáklányokat, de
sajnálni sem. Pontosan azért, mert tudom, hogy van más lehetőség. (Természetesen
egészen más tészta, ha valakit prostitúcióra kényszerítenek, az
büntetőjogi kategória, de könyvünkben nem erről van szó.)
Laura
tehát, abszolút saját döntésére, prostituált lesz. És innentől kezdve
megállás nélkül vergődik, hogy ez neki mennyire megalázó, mennyire
undorító, mennyire kihasználva érzi magát. Megint csak azt kell
kérdeznem, mit várt? Azért annyi esze már csak lehetne az ember
lányának, hogy tudja, nem a herceg fehér lovon hirdet a neten készséges
diáklányok után kutatva, és hogy ha belemegy, hogy pénzért lefekszik egy
öreg pasival, az konkrétan azt jelenti, hogy le kell feküdnie egy öreg
pasival. De ő megint csak áll, mint egy elvarázsolt királylány, és
baromira meg van lepődve, hogy ezek a faszik tényleg le akarják
fektetni. Nahát! Legszívesebben ráordítottam volna, hogy ébredj már fel,
kisanyám, ebbe mentél bele, mégis mit vártál? Aztán persze minden egyes
randevú után megfogadja, hogy soha többé, de amikor elfogy a pénze,
megint belevág, mert ez a legegyszerűbb. Nem száll ki, de szenved. Hát
ez valami iszonyat idegesítő volt. Komolyan, ilyen idegesítő könyvet rég
olvastam.
A
rettentő hangzatos „éjjel-nappal nyomtam” szlogen, ami a plakáton
virít, kb. havi egy alkalmat takar, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy
Laura elég mázlista, mert egy undorító szexklubos kalandot leszámítva
olcsón megússza. Nem hozza össze a balsorsa perverzekkel, nem verik
szarrá, nem kerül stricik hálójába, és végül, úgy tűnik, sikerül
kiszállnia.
Mindent
összevetve egy borzalmasan rossz könyvvel van dolgunk, amiben az a
szomorú, hogy a téma tényleg megérdemelne egy jobbat. Ha hihetünk a
könyv végén található –egyébként eléggé mértéktartó- tanulmánynak, a
diákprostitúció tényleg kortünet, és bár sajnálni nem muszáj őket,
megvetni még kevésbé, foglalkozni érdemes vele. Csak valami értelmesebb
formában, nem egy ilyen félresikerült könyvben.
Korábbi kommentek a tovább után...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése