Először nem olvastam tovább az
első néhány soránál. Zavart az első írás sajátos keresettsége. Zavart a főhős,
akinek a neve Hor. A kifelé hangolt belső monológ. Az ameddig csak vissza tudok emlékezni elszúratása. Úgy éreztem, ebből
nem akarok egy könyvnyi mennyiséget. Pedig kedves, szeretett könyvtáros kolléga
nyomta a kezembe, csillogó tekintettel, mint kincset… Először nem is olvastam
tovább, de aztán a Végtelen történet,
meg főleg a Momo beleszerelmesített
Michael Endébe. S mikor egy könyvtári kiárusításon megláttam, már én is úgy
csaptam le rá, mint egy kincsre.
Bolond egy írói kísérlet amúgy ez
a novellafüzér – szelíden bolond. A fiú
apjaura és mestere utasításai szerint megálmodta, milyen lehet a szárnyalás.
Valahol szinte vershatáron imbolyognak az egymásba szárnyalás közben árnyékot
vető, egymást laza szálakkal kötő, egymással nyíltan birkózó mesék. Gyönyörű,
költői próza hordozza az olykor egyébként keresetlen, nyers tartalmakat is. A tanú azt vallja, hogy éjszaka egy réten
tartózkodott… a különböző történeteket csak ezek a dőlt betűs kezdőmondatok
különítik el – meg Edgar Ende litográfiái és tusrajzai. Nagyon szépen illesztve
a megfelelő helyre – nem takarva el, hogy a fiú meséit nem egyszer az apa képei
inspirálták, élesztették. Ezen az estén
az öreg tengerész már nem bírta elviselni a szüntelen szelet. Azt hiszem,
most mérem csak fel, ahogy a létem formáló olvasmányok közt sorra került, hogy
mennyit köszönhet a saját kötetem szemléletben és képekhez való viszonyban
ennek a tükörnek a tükörben. Mennyire ezt kerestem a saját versekben is –
ezeket az egymással beszélgető, egymást kizáró igazságokat, a tükörkép (valójában)
elszakadását, ahogy a jobbom intésére a baljával int.
A kötet alcíme: labirintus. Látod
a képet, a tükörképet, annak tükörképét, majd a képet, ami belőle tükröződik –
mindegyik kicsit más, ahogy a mozgásban lévő dolgok tükröződése általában.
Valóban labirintus, olykor szándékosan keltve a kellő homályt a látvány szélén,
olykor úgy lebbentve fel ezt a homályt is, akár a színházi drapériát. Merem
állítani: ez Michael Ende legszemélyesebb szövege, ahova minden szereplőbe
bújásakor kétely és hiányok nélkül engedte magát. Mégis: ez egy szemérmes,
szelíd tükörbe nézés. Mégis: az ő tükrébe nézve magadról tudsz meg
elengedhetetlenül sokat. Mintha azt suttogná az író: látod, ennyire nehéz valójában
magunkról beszélni, a honnan jöttünkről,
a hol járunkról, a hova tartunkról (miközben vajon hova szeretnénk tartani…) – ha a mindezt
eltakaró velünk megesések, történetek, drámák feltárása helyett végre arról
beszélünk, ami igazán fontos. Ha nem a fekete
ég alatt lakhatatlan országról beszélünk, ami a történet, hanem a bennünk
lüktető számos nyitva hagyott ösvényről, ami a lét.
Kézen fogva haladnak és nem lehet pontosan tudni; ki vezet kit. Az
a nyilvánvaló, fosztó varázslat, ami olyan ihletetten zabálta a fantáziát a Végtelen történet sokat dédelgetett
lapjain, itt is jelen van, de rejtettebb, intimebb. Ende tisztában van
(tisztában volt) vele, hogy meg fogunk halni. Hogy a gondolataink is meghalnak,
ahogyan meghaltak a szüleink. Mégis, pontosan látja azt a másik varázslatot is,
amihez csak az fér, aki nem szégyelli magát ebben a föld méretű gigantikus
tükörteremben – aki hajlandó a másikban magára ismerni és múlandó létére
vigaszt meríteni ebből. Látja azt a varázslatot, ami az apáé és a fiúé – mindkét
tükröződő végletét. És megkísérli átnyújtani nekünk. Olykor modoros, olykor
felszisszen bennem, olvasóban valaki, hogy nem, ezt nem így – olykor vélem úgy, hogy ez az általam sokat dédelgetett könyv
egy szépséges kudarc. Meg olykor vélem úgy is, hogy az egyik legfontosabb
olvasmányom.
Amit időről időre elfelejtek – de
a hatásai úgy vezérelnek, mintha a sajátjaim volnának. A megélt és az olvasott
összekeveredett az időben, és most már nehezen tudnám újraolvasás nélkül
szétszálazni, mindebből valójában mennyit tapasztaltam. Azt hiszem, nem tudnék
ennél nagyobb dicséretet mondani, minthogy olykor nem tudom eldönteni, az a kaland ott egy lehunyt szemű arc
belsejében velem is megesett-e, vagy csak olvastam annak idején ebben a
kötetben. Amíg élek, addig Michael Ende halhatatlan: ő az én egyik Végtelenem.
Pedig alig tudok róla valamit, ki volt, hogy élt – mégis úgy érzem: ami
tudható, azt tudom róla, mert elnézegettem a tükörképeit ebben a tükörben.
Szeressétek.
Kiadó: Officina Nova
Fordította: Lázár Magda
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése