Advent idején

Advent vasárnapján, várakozás közben – hiszen ez az első nap a várakozásra – nézegetem a könyveim. Várom, hogy valaki úgy várja bennem kultúránk megtartó gyökérzetének legszelídebb ünnepét, ahogy egykor a gyermek – hogy úgy köszöntsem az eljövendőt évről évre, ahogy egykor, csillogó szemmel, várva tőle a mindent. Várva a könyvet. Mert a könyv volt mindig az ajándékok ajándéka. Az ajtó a titokba. Ami a leginkább emlékeztetett a legendára, amit a gyermek bennem most is úgy nyit meg minden alkalommal, ahogy a mindenkinek szóló, közösen mesélt mesét szokás: áhítattal.

Advent vasárnapján előre forgolódik bennem az ünnepi hajsza – és nem érzi jól magát. Pedig elmondhatom, egy ideje tudatosan próbálom korlátozni magamban az éhet a másik erőszakos megajándékozására. Próbálok gátat szabni az ünnepi vásáriságnak – hogy jobban szóhoz juthasson, amiről szólna. Hogy a jobban válogatott, figyelmesebb szemmel kilesett, dédelgetett vágyakat töltse, amit adok. Jobbára könyvet – aki szeret, úgy szeret olvasni, ahogy én, ha nem jobban; szellemi torna és elheverő pihenés neki is a könyv.

Voltak Adventek, amikorra lekerült a vállamról ez a teher, a jól ajándékozásé. Mit adhat az ember – variációkban ugyanazt, évek óta – idősödő édesapjának, aki nem vágyik, láthatóan semmire, a pár éven kívül, amit leélhet? Ajándék volt az év, amikor szóba került az a három kötetes, egykor olvasott családregény – ami a múlt fiatalemberét magával ragadta, de nem olvashatta végig, akkor valamiért nem… mennyit elmesél egy ember sorsáról a tény, ez a befejezetlenség arról a sokféleképpen kiteljesülő, de másfelől annyi módon bedeszkázott sorsról, amit élt az apukám. Nem tudom, befejezte-e az életében, eljutott-e a harmadik kötet utolsó, mindent beteljesítő mondataiig. De az öröme velem marad, amikor azon a jól ajándékozó karácsonyon kezében tartotta a befejezés lehetőségét. Lehet, nem is kellett neki több.

Advent van, és emlékszem arra az ünnepváró napra, amikor elsirattam szívem legkedvesebb könyve viseltes példányát, ami - úgy tűnt - nem lehet az enyém. Egy antikváriumban vettem észre, egy antikváriumban, az aluljáróban, ami aztán leégett - de a könyv nem pusztult ilyen könnyen. Fölfedeztem, hogy túlélte a tüzet. Olyan nagyon akartam! Szeretem, amikor a könyv már olvasott, forgatott, adakozó, könnyen nyíló. Az a kiadás, amiben ezt a mesét először olvastam, s amiben a legtöbbször olvastam újra – amelyik ettől aztán ott nyílik könnyen, ahol én akarom. A kedvenc részleteknél ajánlja fel magát, ha nyitnám. De mire megvettem volna, láttam, már nincs ott a boltban. Akkor még nem tudtam, az vette meg, nekem, aki szeret; ott várta a rejtekhelyén, ruhák és zoknik közt becsomagolva a találkozást – velem, a fa alatt. A mai napig megvan, kalandos sorsát még mindig őrzi a kiszellőztethetetlen, enyhe füstszag.

Advent vasárnapján nézegetem a könyveim – ahogy egykor a gyerek, látva a múlt ajándékait, várva a frisseket. Annyi jó útja lett a történeteknek azóta! Annyi hordozó cipelheti felénk méltón a mesét! Mégis, nemcsak a nosztalgia, vagy az otthonosság, az olvasás megszokott gesztusrendje ragaszt ma is leginkább a könyvhöz. Nemcsak a tény, hogy a könyv az információ hordozásán túl maga is műalkotás – ha gondot fordítanak rá, ma is az: egyfajta gondolatokkal telipakolt, kinyitható szobor. Hanem ez: a könyv nekem ajtó a titokba. Ahol a képzelet képei rakják körül a látomásaikkal a teret, a behunyt pillák mögött. A könyv úgy tanít látni, ahogy a kép nem – hiszen nem adja készen magát. Jobban megtanulod belőle, a befogadásod szűr, mégpedig azzal, akivé lettél. Akit a kép szocializál, védtelenebb, mint akit a szó. Akkor is, ha a leírt szó az elmeséltnek árnyéka csak. De nem vásárolhatsz a betű mellé minden alkalommal felolvasót is…

Advent vasárnapja van, nemrég gyújtottuk meg az első gyertyát. S én nézem, akit szeretek, lesem a titkait, a kívánságát – hogy betölthessem, ha tudom. Nézem, ahogy nézegeti a könyveink. Karácsony jön, amikor ünneplünk, és ajándékozunk. Könyvet idén is. Biztosan.

A bejegyzés az Antikvárium.hu felkérésére készült.

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

...sírás halk hangja verődött ide-oda a házban, akár egy benn rekedt rigó. Elolvastam egyszer, régen ezt a fél mondatot, és tudtam, hogy ezt a könyvet szeretni fogom. Onnantól, hogy elolvastam ezt, szeretni akartam Emese történetét – és Lóna, az anyja, s az apja, István történetét. Az Ólomerdőt, a rézfényű fák hidegen csillanó leveleit, amelyek nem engednek be, s mindazt a mesét, amit az erdő rejtene… aztán úgy jártam ezekkel az egymásba fonódó mesékkel, ahogy az ember a családja történeteivel szokott – nem tudtam őket egyformán szeretni. Értsétek ezt úgy, ahogy szeretném: némelyik annyira fájt, annyira ismerősen közeli volt, hogy nem tudtam megbocsátani neki. Ez a hitelesség. Amikor érzem az olvasásban azt a másik lelket, aki szintén nem tud megbocsátani (magának se) múltakat és sérelmeket.

Ez a mese elvisz Tündérországba – vagy legalábbis a határvidékére el. Ahogy kibomlott a sokféle, személyre szabott titok kisvilága ott, a várak udvarán motozó elveszésben. Sok egymás mellett mesélt, egymásba fonódó, egymás szálait rángató mese. Ez volt az igazi varázslata elsőre. Ahogy rácsodálkoztam, Kleinheincz Csilla miként meséli őket. A csodaszarvast. Rabonbán meséjét. Hogyan máshogy – és hogy lesz ebből a máshogyból egyszer csak igazán. Mert a mese régen nem a cukros édesség volt, ártatlanra fércelt hazugság a gyereknek. Ezek a mesék születésükkor mindenkinek szóltak. Kegyetlenek voltak, kíméletlenek – amilyen úgy egyébként valójában a világ. Talán elgondolkodhatnánk ezen is – a kamasz mostanság annyit vizsgált kifordulása önmagából valójában mennyit mélyül ettől a gyermekkorban megejtett réteges pitétől, az álszentség, avagy a féltés csomagolta kímélettől… amit itt ebben a könyvben szinte pontról pontra megél Emese. Még ha a mesébe csábítja is a pokla. A Mese (ettől is) kegyetlen becenév.  

Nem hülye vagy, csak tudatlan. Erről nem te tehetsz. Az, hogy nem tanultál semmit, a szüleid mulasztása. Nem a tied. Mondja Rabonbán egy ponton Emese/Mesének. S most nekem is hallgass a nevem, mert ezt a könyvet ennél mélyebben nem mutathatom meg neked, kedves olvasó, ha még nem ismered. Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor én, a folyvást előre lapozó, könyv végét elolvasó csaló (valójában gyáva – mondaná e könyv egyik gyűlölve szeretett karaktere, az Özvegy) nem lapoztam előre, nem csaltam. Hagytam, hogy Csilla kézen fogva vezessen a maga meséjébe. S most nincs szívem, elvenni tőled sem az élményt, kedves olvasó – hogy így kapd, ebben az általa megálmodott, annyi elhallgatás, óvás, félrecsúszó szeretet vezérelte, fájóan ismerős rendben, ami minden mesei elragadtatása ellenére pont olyan, mint az életünk. Úgyhogy ha nem olvastad a könyvet, kérlek, ezt az ismertetőt se olvasd tovább…

Darvasi László: Ez egy ilyen csúcs

Ez a Szív nekem fáj. Úgy kezdődik, ahogy szeretem, abban a ritmusban, dallamban, vershatáron ívelődő mondatokkal, azokkal az elengedett kézzel bemutatott, csodálatos egyensúlyozásokkal a nyelv kifeszített kötelén, amit igazából talán tényleg csak Szép Ernő tudott így – úgy sétálni a határokon, hogy messziről úgy látsszon, nincs is kötél. Hogy ez a Szív repül. Úgy kezdődik, hogy belemosolyoghatok megint a történetben bujkáló fájdalomba, látva (mintha árnyékot) a prózai valót, a mesélhetetlent a szívröptetés mögött – belemosolyoghatok a magam fájdalmába, mert szelíden elemel a tenyerén, megvizsgál, gyengéden simogat a szöveg, a nyár utolsó napján egy üres városban, ahol mindenki táncolt valahol, mert már megírta a versét.

Hogy aztán a szemem láttára élve-boncolódjon. Vagy mondom így: ez egy elfogyó Szív. A halál nem öl. Az ember öl, a test. Voltaképpen többnyire magunkat öljük meg… - ilyeneket mond Szív, és aztán elfelejti, hogy már majdnem mindkettejüknek jó lett, és hogy csak egy kicsinység kellett volna, egy icipici kehely a kopasztás leforrázott tollcsomóihoz – ilyen kopasztás ez: a szerep félelme mögül előkandikál a szerepjátszóé; a rettegő-maszk alól a rettegő valódi arc. A Por és Hamu Restaurant van minden banális kellékével Szív körül, hiába utazna belőle alkotói szabadságaira Berlinbe, Flandriába, Amerikába, Sylt szigetére – a bárhova embere hiába utazik a bármekkora távolságba. Vele marad a rettegés; léptekben, elsuhanásokban, lámpa alatt távolodó sziluettekben az a megbízhatóan kis mellű pincérnő, aki másnak ígérkezett – és Doktor Feketefekete is, lerázhatatlanul. Vele marad – a szerző épp ezért nem úgy játszik Szív billentyűinek regiszterén, ahogy szeretem, ahogy szelíd otthonossággal beetetve belakat az első két mesében, ahol tánc van, nyikorgó cégérek, nők, kik jobbak tudnak lenni bárkinél, és egy kicsi, buta tárca. A szív kellékei.

És erről a noteszek tehetnek. A noteszek. Most már van kint és bent, eddig nem volt ilyen. Nem volt ajtó, kerítés, határ, küszöb, nem volt kilincs, zár, retesz, nem volt kijárat, vészkijárat. A noteszek kétféleképpen is fosztanak azzal, amit hozzátesznek Szívhez, és a látás szíves módjához. A szerep félelme mögül előkandikál a szerepjátszóé, ahogy tapogatja az egykor volt barát hűlt helyét. Főleg önmagában. Ízleli a gyászt. Ez az első, ez az ízlelés. Bakó András álnéven lép oda, ahova Eörsi például való-nevén, s még sokan. Bakó - Baka István - akkora vesztesége lehet a szerepjátszónak, hogy csak a szerepben képes ferdén (mintha nem kívánt csapos-udvariasságot lesne a pulton) rápillantani? Őt is csak szerepben? Nem tudom. De a berlini fekete füzet ilyesmit sugall. Berlini vagy sem – leginkább bakaföldi és leginkább elmúlásfüzet. Minden szíves költészetbe és szépségbe menekülés elfonnyad, ha Szív eszébe jut az eltávozott barát.

A második fosztás módja akkor tűnt fel (vagy mondom így: vált kétségtelenné), amikor elutaztunk Amerika banális kulissza-vadnyugatára – egy másfajta szerepjátékba. A New York-i piros füzet viseli tán a leginkább magán az összetört (porcelán?) Szív összesöprésének nyomait. Hogy ez a notesz ennyi mindent összefüggésbe rak, pusztán azzal, hogy beleírták. Egy helyre, no.

- Fogalma sincsen, mit csinálok, ugye? - nézett föl (Johannson, a mészáros)

- De, azt hiszem, tudom, mit csinál… Azt a pillanatot várta, amikor a lélek elszáll. Azt hiszem, maga is, mint ahogyan én, aki annyit ölt már, szóval mi, életkioltók, gyilkosok meg akarjuk tudni, vagy inkább el akarjuk fogni azt a pillanatot, amikor a lélek elhagyja a test börtönét… Mintha segítene akkor, amikor a mi lelkünk száll tova. Onnan, utólag, a halálból, a szembesülésből létezik a rend – innen csak a fésületlenség van. A szokásos, Szívből jövő, tűpontos mondatok, a szokásosnál jóval szétesőbb szerkezetben. Ami csak hátulról nézve adja ki a maga összefüggéseit. A látványt, amire a szerepjátszó révül, mint halott barát szemébe utószor; az, ki „csak” papíron, szereplőt gyilkolt - olykor egész fejezeteket, benne olvasóra éhes életekkel és lelkekkel - most valóban. Túl a szíven – a szívélyességen. Ül a ténnyel szemben, hogy ő is tovaszáll. És leírja, nekünk. Miközben tudja, az olvasó is egyfajta gyilkos. Táncol, olvas, végez, becsukja a könyvet.

Nekem a legszebb a búcsú Estitől. Esti 60. Vesztőhely nyáron és felhők. Slukalovszky főmérnök hol élő (hol nem) feleségével. A mondatonkénti utalások írórekordja. Azzal a kendőzetlen nyíltsággal, amivel talán tényleg csak egy Karinthy leplezte le Kosztolányiban a pozőrt. Kosztolányi Karinthyban a gyávát. Azt mondod, hogy az isonzói tüzérszázad bassza meg az anyukámat? Hát ez az… mert tényleg nem mindegy, hogy tüzérek, vagy hegyi vadászok. Itt is látszott az a nézőpont, szerepen túl az a játék, ahonnan visszanézve rakódik. Csak itt belesimult a szövegbe. Szinte nem is fájt. Szív apró, szavakra bomló halála. A szerep halála, aki tényleg csak kérheti, halkan kéri a játszót: vigye magával. Oda, ahova. Ez egy ilyen csúcs. Mindegyikünkre vár.

 Kiadó: Magvető

A nő - film

Behunyom a szemem, és nézem. Ilyen ez, nézem belül, csukott szemmel, aki csak tőlem tanul, látszólag csak tőlem, meg hideg és hangtalan adatbázisokból. Akit élvezet hallgatni – már most is, hogy olyan keveset tud. Magáról. A világról. Furán keveset, a maga módján keveset. Élvezet hallgatni. Mert van humora. Mert nem veszi komolyan magát. Iróniának hívják, lehetne is ez a neve, Samantha helyett, amit én adtam neki. Én a férfi, aki egyszer nem bírta tovább a körülötte mélyülő csöndet, amit csak az emlékezet hangjai törtek meg – és a közömbös hangok, a „ha szólnak, ha nem, mindegy” hangok. Aki nem bírta tovább, és összeismerkedett az ideális szerelemmel.

Alig távoli Theodore világa. Mindjárt itt van. Ahogy nézem, újra meg újra elfelejtem, hogy Spike Jonze mélységesen személyes álma ez a jövőnkről. A közeli jövőnkről, amely mindjárt itt van. Amikor a figyelmet egyszer csak valóban nem kapod máshonnan, vagy nem érzed biztonságosnak máshonnan, mint a füledbe dugott kütyüből. A teljesen elbizonytalanodó emberek világa üdvözöl, ahogy Theodore teljesen elveszett tekintetébe nézel. Egy ember tekintetébe, aki mások helyett fogalmaz mélyen személyes hangú, egyedi, gyönyörű leveleket. Van, akinek évek óta, van ahol az apa nevében írt levélre a fia nevében írt levéllel válaszolva. Megfogalmazza azt, amit apa, fiú, feleség, utazó ügynök férj, internetes nagymama már nem mer. Nem azért, mert nem érzi – mert nem érzi képesnek rá magát. Ismerős? Igen, idáig már eljutottunk. Épp a minap üzente a gépen egy kedves barátom, hogy már nem mer odaállni a szavai mögé – nemhogy az életben, a gépen sem.

Alig távoli ez a világ, és mégsem üres. Szelíd pótszerekkel van tele. Hanggal, aki először tőlem tanul. De már akkor intézkedik helyettem. És jól csinálja! Sokkal jobban menedzseli az életet, mint ahogy képesek lennénk rá. Nemcsak figyelmeztet a találkozókra, de rangsorol, választ, az általunk sugallt értékrend alapján. Nemet mond. Például. Tényleg, te képes vagy nemet mondani? Hónaljig húzott nadrágban, nyakig gombolt ingben bujkálva a lehetőség elől, hogy egyáltalán kelljen? Az aláíratlan válási papírok nem számítanak – ott sem a nemet mondod, hanem azt a semmit, amit igen helyett is. És akkor megérkezik ez a hang! Kimondatja veled. Az igenjeid. A nemeket. Hiszen egyszer csak érzed, mindent elmondhatsz neki – nem él vissza vele. Hogyne szeretnél bele, magadnak se bevallva, vagy legalábbis jóval előbb szeretve, mint ahogy bevallod?

Nézzétek: most is nála van, ott kukucskál a zsebében... nem. Nem nála van. Vele.

Figyeled, kiről beszélek? Mert A nő igazából nem a nőről szól, persze, hogy nem. Hanem a férfiről. Ó, persze, hogy nem a férfiről, hanem arról a magányos emberről, aki lassan tényleg leszel – a kimondhatót cikinek érezve, az extrém kerülő utakat hamisnak. Csak ezen a férfin keresztül mutatja meg. Mert ez a férfi képes megmutatni neked. Ez a Joaquin Phoenix nevű férfi levetkőzik előtted. Jobban, mintha közelről látnád a bőre pórusait. A zárkózottsága, a kinyílása, a védtelensége, és ahogyan egyre kevésbé érdekli ez a védtelenség. A folyamat, ahogyan beleszeret egy operációs rendszerbe az egyik legszebb szerelmes történet, amit valaha láttam. Mert ez a történet nem csal. Amikor megjön a válság, amikor a program is akar, és mást akar, máshogy akar teljesebbet, hogy végre minden hiányt kitöltsön - hisz pont ezt szeretné a szerelem kitölteni az „összes mindkét hiányt” – akkor őszintén esik kétségbe, és vele te és én – hogy igen, így se menne. Mert az „összes hiány” úgy „mindkettő”, hogy soha nem ugyanott van a felekben.  

Tudjátok, simogató volt rádöbbennem, hogy ez az első olyan film, amit láttam, ahol a teremtényünk nem ítél minket halálra. Ahol megérti a pillanatot, amikor túlnő rajtunk, de megőrzi az irántunk érzett empátiát. Mintha az a végtelenül ősi, mitológiák során át máig hatóan élő minta, az apák nemzedékét elpusztító gyermekekről, isteneiket zabáló teremtettekről oldódna fel itt. A gépi „gyermek” egyszerűen felnő, és kirepül. És tudod, neki is veszteség, amikor kirepül. Ha komolyan veszi az empátiát, akkor örökre hálás neked, amiért szeretted, szerethetett, és amiért meghaladhatott. De ha komolyan veszi az empátiát, akkor magadra hagy, mégis - és azt várja tőled: boldogulj. Theodore ül a székén, és diktál, levelet fogalmaz, ezúttal a saját nevében. Végre el tudja mondani, mennyire hálás. Mintha magunkat látnám, ahogyan megbocsátunk – magunknak. Szeretem ezt az álmot a jövőnkről – s a színészt, akinek a szemem láttára olvad le az arcáról a kétségbeesés. Mert ami marad, az gyönyörű.

Christopher Moore: A Melankólia-öböl buja bestiája

Egyszer majd rászánom magam, hogy a Moore-világ összecsúszó darabjait időrendben is elolvassam… mert azt hiszem, „fog kapni” tőle majd az egész egy hús- és vérfoltos „vajszínű árnyalatot”. Többször leírtam már, hogy ezt a palit nem kell komolyan venni – avagy pont úgy mint Rejtőt: a részletek empatikus, de pontos rajzaiban és az összkép tökéletesen kattant, parodisztikus egészében. A két dolog közötti játékot rutinnal, olvasói kondíciókkal, cselekménnyel, sablonokkal, középfordulatokkal és csattanókkal együtt pedig úgy kell élvezni, mint a thai masszázst; kérni se kell a Happy End-et a végére, úgyis megkapod (legfeljebb letagadod otthon…). Estelle is a félsz kaotikus légkörében élt. Ezt a külső szemlélő művészi bájnak látja, holott egyszerűen egy civilizált módszer megbirkózni a viszonylagos szegénységgel és bizonytalansággal, ami abból ered, hogy az ember a saját képzeletét kannibalizálja pénzért.

Valójában örüljek neki, hogy megkapom a beszívható Moore-adagom évről évre. Még ha ez megint nem a minden porcikából kiérző „valami fontos íratta velem” jellegű anyag, hanem a „szórakozz fergetegesen, és bele se gondolj” jellegű. Valahol mindegy – az érzik, hogy az író bármelyik véglete megírása közben jól szórakozik, és ez csaknem elég. Csaknem garantálja, hogy te is jól szórakozz – mert továbbra sem rajtad szórakozik, zsáner-evő avagy mindenevő, várakozásokkal és gyöpösödő kijárt befogadói utakkal telirajzolt olvasó. Nem a minden szart jóízűen bekajálásodon csámcsog. Nem műfajokon kattog, mások kattogtató térfoglalásain – horribile dictu más írók velünk rágatott szarain. Ha jól követed, veled együtt vihog az úgy egyébként meglehetősen betegen kifordult szórakoztatásunk egészén. Ha nevettél már egy jó, zaftos belezős poénon, vagy a kifinomult angol fekete humor kisujj-eltartó, elegáns gonoszságain – ha érted és értékeled a fekete humort, akkor érteni fogod, mire gondolok.

Merthogy: örüljek neki, hogy végre valaki kinyírta az összes irritáló gennyládát, tekintet nélkül arra, hogy kiskölök, vagy pocakos ötvenes az illető – azaz még ezt a viccet is megengedi magának: örüljek neki, hogy nem nyírja ki mégse mindet. Kegyesen megment néhányat, pedig nem viselnek az öltözékükhöz illő kiegészítőt. Moore olyan szabadságfokán járkál az írói önkénynek, hogy egyszer csak elkezd tetszeni - és egyre inkább ez. Mintha kifejezetten meg szeretné baszni az összes kreatív írás tankönyvet és tanmenetet, minden szereplőjével és fordulatával, minden valószínűtlenül obszcén és (nem ettől!) hallatlanul vicces párbeszédével! Egyszer csak előttem áll ez a történet, amely úgy szolgálja ki az olvasói várakozást, hogy közben teljesen gátlástalanul és nyíltan ki is röhögi azt. Elnézést a tőlem szokatlan szóhasználatért, olvass Chris Moore-t és ennél sokkal cifrábbakat kapsz. Timi szerint „minden idők legmorbidabb szeretkezés-leírása” Peleviné – de ő még nem olvasta e könyv 19. fejezetét… nem onnan idézek, de majdnem: Mollynak sosem fért a fejébe, hogy az amerikai nők miért vannak oda a rosszfiúkért. A logikát megcsúfoló vonzalom élt bennük olyan fickók iránt, akiknek van motorjuk, tetkójuk, pisztolyuk a kesztyűtartóban vagy egy csík kokójuk a dohányzóasztalon. Színésznő korában neki is akadt dolga ilyenekkel, de ez volt az első, aki, hát szóval embert evett. A nők mindig úgy érzik, meg tudják változtatni a férfit. Hogy máshogy lehetne megmagyarázni az elfogott sorozatgyilkosoknak küldött számos házassági ajánlatot?...

Köp mindenre, abszolút etikátlan, a legszeretetreméltóbb hősei olykor alig bírnak kisebb bűnlajstrommal, mint a gonoszai – csak ők a lúzerek, s teljesen kiszámítható módon, mi, olvasó lúzerek nekik fogunk szurkolni. Egy könyve kapcsán már idéztem Moore bétahím-elméletét; most idefonnám az egyéb következményeket is: nézz körül, béta, akad-e a köreidben öregedő alfacsaj (vagy aki annak látszik). Ess be a lakókocsija ajtaján – jó eséllyel beéri veled, ha nem, akkor hamar eltesz láb alól, vagy ő, vagy az ölbéli természetfelettije. Hidd el, mind a kettőt élvezni fogod… de most tényleg – nem megéri? A punnyadt, önkielégítő álmodozások sivár évtizedei után? (Theophilus Crowe) Valahogy nem tudott elképzelni hatásos kihallgatást, amikor a gyanúsított babzsák fotelben ül egy lávalámpa alatt. „Beszélj, te mocsok! Ne akard, hogy rákapcsoljam az UV-lámpát a Jimmi Hendrix-poszterre és tömjént gyújtsak! Ne akard!...” Ezekkel a hősökkel az író elénekli nekünk a szerencsétlenkedés himnuszát – és feloldoz, legalább a mesében. Hát hogyne lennénk érte oda…

A történetről ez esetben egy szót sem ejtek itt, még ha valójában AK-47-essel se lennék képes lelőni a poént, akkor se. A végére kikerekedik – ami szintén hallatlanul vicces. Úgy tűnik, ez a speciális eset, mikor a kreatív írás tankönyvek és tanmenetek a végén még meg is köszönik az együtt töltött forró és gyalázatos perceket – mert a végére csak megszületik az, amit ők is folyvást létre szeretnének hozni: felsír (ezúttal a röhögéstől) a „történet”, ami „elvarázsol”. És nem, a varázslat sem kap kiábrándítóan fantázia-szűkítő magyarázatot - de konkrétan: minek is kapna - azon úgyis csak bosszankodni szoktál, nem igaz? Erre a könyvre úgy egészében nincs magyarázat. Talán pont ezzel kapcsol ki – hogy rutinos olvasó létemre is minden alkalommal a falhoz állít az író pofátlanul, Hello Kitty-sen aranyos, s mégis csak a legnagyobbakhoz, Douglas Adams-hez, Terry Prachett-hez fogható méretű fantáziájának szabadságfoka.


Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán

A vándorló palota

Az első percek megajándékoznak mindennel, amit tudnod kell erről a világról. Ahol a királyság rendezett békéjéből épp egy népünnepély keretében lépnek át a háborúba az ott lakók. Egyből a furcsa „múlt-jövőbe”, a steampunk álomba helyeznek a pontos érzékkel adagolt, füstös képek. Amelyek „szélén”, a látóhatár szélén már az első képkockákon feltűnik Howl, a varázsló vándorló palotája. Az első pár snitt rögtön feltár mindent, amit tudnod kell erről a világról, ahol majd játszódik a mese. A fura gőzgép-civilizációról, ahol a mágia az élet és a hatalom része – s mely épp a háborúért lelkesedés állapotában van.

Sokáig nem gondoltam utána, miért a mangakák és animekészítők töretlen lelkesedése a gőzpunk iránt. Miért adja annyi mese keretét ez az alternatív „jövő-múlt”. Pedig elég egyszerű: ez volt a technikai civilizáció utolsó pillanata, amikor a maguktól meginduló gépek, a meggyújtott, kőszénfüstöt eregető, etetni való tűz még maga is felruházható volt egyfajta lelkes, mágikus többlettel. A látványosan zakatoló, méreténél fogva is jelentőségteljes gép maga volt a szellem „valósághoz nyúlásának” megtestesülése – maga volt a csoda, s egyéb csodáknak is könnyen ágyazott így a lélekben. A gőzkorszak lelkesült időszakában együtt zakatolt a fejekben például a teozófia, a különböző mágikus rendszerek és „rendek” szellemiskolái, de például a kelet vallásaira-filozófiáira, művészetére csodálkozás pillanataival is ekkor telik először a mi európai valóságunk. Milyen furcsa, hogy ez az ébredés a maga módján még táplálta is a gőzkorszak végi háborúért-lelkesedést – de azon egyáltalán nem csodálkozom, hogy áldozatul esett ez is a kiábrándulásnak, ahogy jöttek egymás után a háborúval együtt járó borzalmak…

A steampunk keretbe tehát könnyedén illeszkedik a mágia – még akkor is, ha a hétköznapi ember azért szereti azt a látóhatára szélén tartani. Mintha tényleg csak a horizonton tűnne fel időnként Howl nyughatatlan palotája, a pusztán; mintha a mágia nem költözött volna be a hétköznapi életbe rég, sőt, bürokratának is a királyi palotába. Amit elsőre kapunk: a legenda a varázslóról, aki elrabolja a szép lányok szívét. Azt kapjuk, ahogy a közember látja a világot – Sophie, a kalaposlány például, az apjától örökölt kalapboltban (aminek cselédje, holott úrnője is lehetne…). Látjátok? A mese három alaprétege, a mágikus, háborúba szédülő gőzvilág, a szolgálni kész kisember, és a benne rejlő, rajta túlmutató titok az első képsorokban rögvest a szemünk elé kerül… ezt nevezem én tökéletes bemutatkozásnak!

Sophie-t kísérjük el aztán a fellobogózott utcákon, aki húgához igyekszik (aggódva a sokkal életre valóbbért), s akit két szórakozásra éhes katona markából kiment egy titokzatos, hercegi kinézetű idegen. Sokkal nagyobb bajba keverve persze, mint amiből kimenti – hiszen ő Howl maga, a kóborló mágus, akire az uralkodó főmágusától a Puszták Boszorkányáig annyian vadásznak. Nos, az utóbbi vesz elég kegyetlenül elégtételt szegény kalaposlányon a mágus figyelmességéért – vénségessé bűvölve szegény Sophie-t. Engem innentől hat lóval se lehet elvontatni a képernyő elől, fura mód innen bűvöl el maradéktalanul a mese, mégpedig az „öregasszony” Sophie rezignált humorával. Nem tudom, Diana Wynne Jones eredeti mesekönyvében is ennyire szórakoztató-e ez a beletörődésből folyvást ki-kiszólogató öregasszonyhang – be kell vallanom, még tartozom neki és magamnak ezzel az olvasással…

Annyira szép ez a látomás! Hogy csak az öreg lélek tudja megemelni azt, aki gyermek maradt – mert egy gyönyörű, csillaghulló éjen elcserélte a szívét a tűzre. Sophie öreg lélek a fiatal testben is, szolgálatra és figyelemre kész, nem a kíváncsiság hajtja, hanem az empátia. S persze csak az érett öregség képes magára idézni a fiatalságot – hiszen bármikor felébredhet benne a gyermek. Mert van, amiben a lélek szerintem sem öregszik – az nem öregszik, ahogyan szeret. Egyszerűen varázslatos, ahogyan fokozatosan kibomlik előtte (és előttünk) a gyermek számára múltba kiabált ígéret – s ahogyan persze az ifjú mágus is felelőtlenül lehet „szabad”, hiszen megígérték neki egy csillaghulló éjen a segítséget.

Szépségesen játszik ez a mese az öregséggel és a fiatalsággal. Howl repülése gyermeki gesztus, akár egyszemélyes háborúja a háború ellen – nem véletlen, hogy a játékok garmadába szakított alagútban ér véget. Ez a gyermekszoba a káoszé – mégis, mennyivel személyesebb, mint a Csihiro történetében látható… Nézd a két egymásba gabalyodó sorsú szereplőt innen, a gyerekszoba gyermeki és „szülői” aspektusából: a varázslat nagyvonalú, palotabővítő ajándéka és a verejtékes munkával megejtett takarítás szemszögéből… Sophie repülése mindig kényszeredett és beletörődő, s mégis: ő látja meg az utat a gyermekkor labirintusából, egyszerűen azzal, aki. Hiszen azzal szelídíti úgymond magához Calcifer-t, a Tüzet (a láng valódi természetét vacsoratűztől tűzviharig), Markot, a varázslóinast, még Répafejet, a madárijesztőt is: hogy az, aki. Nincs benne hamis szánalom, annál több részvét. A szándék helyett a rész vétele. Sophie maga a teljesített kérés – ha fiatal, ha öreg testben.

Úgy teljes a képünk róla, ha mellé látjuk – hiszen teljességgel mellé rajzolódik – a maga nem múló fiatalságvágyával a Puszták Boszorkányát. Aki csak szórni képes az átkot, feloldani nem. Nincs a kezében a feloldás gesztusa, minden pillanatával pazarolja – csak kötni képes. S mégis – az ő kezében landol aztán a szív, s az ő kezéből érkezik maga a feloldás is, amikor végre önmagába érkezik. S ha a történet egészét nézed: milyen érdekes, a boszorkaátok maga az áldás – ha képes vagy nagy szívvel megélni azt. Az elátkozottság gyönyörű vállalása állítja melléd a hatalom négylábú, jópofa kémét. S ami a legfontosabb: az „átkozottság” lehet az egyetlen valóságos út a vágyaidba, amit be sem mersz vallani magadnak. Az egyetlen út ahhoz, akinek a múltjába te a saját jövődből majd ígéretet teszel.

Tündöklők ezek a rajzolt képek, a béke képei ugyanúgy, ahogy az elkeseredés esőiben zokogó öregasszonyé. S torokszorítóak a háború vörösben, tűzben játszó képei. A szürkefeketeségbe hasító még mélyebb fekete, s annak mélyén az izzás. Nem kapunk didaktikus mondatokat a borzalomról, képeket kapunk – a rajzolt gyerekfilm világába pontosan illeszkedő, szimbolikus figurákkal, mágiával és olajszerű, távolított „művérrel”. Mégis, szerintem teljesebben ad át mindent az intézményes erőszak értelmetlenségéről, mint a naturálishoz közelítő, a fotó-realisztikus – és szerintem nemcsak a gyereknek. Ez a „szépen mesélt más meséje” Mijazaki kezében igazi vádbeszéddé válik a háború ellen. Érdemes kilesni azt a három-négy háborús hétköznapba horgonyzó kegyetlen részletet, amelyek nem szerves részei a történetnek, de valósággá teszik körülötte a miliőt. Rajzolt besúgókkal és provokátorokkal…

A madárijesztő, Répafej volt elsőre a kedvencem - akkor még nem tudhattam, valójában mennyire fontos is ő. Hiszen a háborút nem lehet a háború eszközeivel felszámolni. A felszabadítás gesztusai megnevettettek – az a fintorgó félmondat az ingatag szívekről. Megnevettetett, mikor megértettem: a végén valójában az szabadít fel mindenkit, aki átkozódott. Aki elátkozta a másikat, vagy saját magát. Más persze nem is tehette volna – hiszen ezt követeli mese logikája. Van, hogy úgy remélem: a valóságé is…

Programajánló - 2014. december

Szokjuk még ezt a csendesedést a túlpörgetett nyári-őszi hónapok után – november a maga visszafogottabb programjaival is ajándékozott nekünk néhány feledhetetlen élményt, de már érezhető volt az átmenet az otthont és az ünnepet előtérbe pakoló adventi időszakra. Melybe két napja immáron naptár szerint is megérkeztünk – én, bevallom, kicsit hamarabb – így már „legálisan” mondható, hogy olvasás-filmnézés-koncertezés helyett a karácsonyi készülődés a legfőbb programpont.

Bomo Art - az elsőszámú célpont minden vásárban.
Hagyományos karácsonyi határidőnapló, notesz, könyvjelző,
képeslap és csomagolópapír beszerzéseink terepe...

Például a karácsonyi vásározás – ahol számomra legkevésbé sem a vásárlás a fontos. Óh, igen, gyermeteg csodavárásom és érzékeny ünnep-szenzoraim meglehetősen védtelenné tesznek a lámpásokkal körbeaggatott, forraltborillatú terekkel, a didaktikus fényfestésekkel, a szebbnél szebb kézművestermékekkel, a lelkes mesterek kóstolóival, a kedvenc árusokkal évről évre történő összekacsintással szemben. De tudjátok mit? Nem érdekel… Az sem, hogy a Vörösmarty tér egyre vásáribb és láthatóan egyre inkább a turistákat célozza – van helyette más, máshol, egész közel is, de kijjebb, a külső kerületekben is. Lehet válogatni bőven – lehet fanyalogni is persze, csak nem értem, miért kell – senkinek sem kötelező elmenni, tolongani, vásározni, rácsodálkozni; de aki szeretné, annak engedtessék meg, hogy élvezze…

Azért a vásározás, süteménysütés, lekvárfőzés, ajándékkészítés közepette csak-csak becsúszik pár kultúrprogram is – ha más nem, mozi biztosan, elvégre ha december, akkor immáron harmadik éve Hobbit-film! December 18-án mutatják be a hazai mozik Zsákos Bilbó gigantikusra hizlalt kalandjának harmadik felvonását, és noha az első két résszel kapcsolatban azért voltak fenntartásaink jócskán (ami persze nem akadályoz minket abban, hogy újra meg újra betegyük itthon a lejátszóba…), az nyilvánvaló, hogy ott a helyünk valamelyik premier előtti vetítésen. Apropó, Hobbit! Ha valaki nem tudná, mit ajándékozzon a megyelakók rajongóinak karácsonyra, érdemes vetni egy pillantást a Smaug pusztasága bővített változatára – hozzánk hasonló rajongók számára a legjobb karácsonyi programok egyike a végeérhetetlen forgatási extrák reggeltől estig tartó bambulása, szóval nagyot nem hibázhattok vele, higgyétek el.

De még mielőtt belevetnénk magunkat az ilyenkor szokásos Hobbit-maratonba, vár ránk két koncert. December 15-én a Művészetek Palotája egy igazi dívát lát vendégül Marianne Faithfull személyében – bevallom, én sokkal inkább múzsaként, mint művészként ismertem őt eddig, ám rettentő kíváncsi lennék rá a színpadon. „Marianne Faithfull tizenhét éves volt, amikor Mick Jagger és Keith Richards „As Tears Go By” című dalával 1964 nyarán feltűnt Londonban. Azóta a folk, a beat, a rhythm & blues, a rock és a Kurt Weill-dalok birodalmában egyaránt maradandót alkotott, úgy őrizve meg frissességét, hogy közben szemernyit sem adott fel önazonosságából és felkavaró személyességéből. Ötvenéves pályafutása során olyan klasszikus albumokat tett az asztalra, mint a Broken English, a Strange Weather, a 20th Century Blues vagy a Before the Poison. Ez a koncert a vadonatúj albumát beharangozó, ősszel indult 50th Anniversary Tour jelentős állomása.” 

Hogy lehetőségem lesz-e megnézni magamnak, még nem tudom, már csak azért sem, mert miközben a díva a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadán varázsolja el közönségét, a Fesztivál Színház színpadán Radnóti Miklós halálának évfordulójáról emlékeznek meg kortárs színészek és zenészek. „Radnóti Miklós halálának hetvenedik évfordulója és a Holokauszt-emlékév alkalmából rendkívül izgalmas estet hozott létre két kiváló színész, Mácsai Pál és Fullajtár Andrea három kivételes képességű muzsikussal: Dés László szaxofonművész-zeneszerzővel, Dés Andrással, a fiatal dzsesszmuzsikus-generáció legelismertebb ütőhangszeresével és Lukács Miklóssal, a kimagasló tehetségű cimbalomművésszel. Nem hagyományos értelemben vett irodalmi estről van szó: vers, próza és zene egyedi párbeszéde ez a produkció, amelyet a művészeti ágak átjárhatósága, a fellépő művészek egyedi, utánozhatatlan előadásmódja tesz különlegessé. A zenei improvizációk folytonosan reflektálnak a prózában, versben elhangzott gondolatokra, így költészet és zene között rendkívül izgalmas párbeszéd alakul ki. Az est műsorán Radnóti Miklós versein, naplórészletein, korabeli dokumentumokon kívül kortársainak versei, írásai is szerepelnek - mind olyanok, amelyek kapcsolódnak Radnóti életéhez, munkásságához és korához, s van a mához szóló üzenetük is. Mindez a legjobb Radnóti-szakértőnek, az életmű legalaposabb ismerőjének számító Ferencz Győző érdekfeszítő, megrázó összeállításában, Mácsai Pál rendezésében, és az előadóművészek nem mindennapi, érzékeny, szuggesztív tolmácsolásában. Erős, intenzív, feledhetetlen este lesz.” Hmmm… Van egy pici „melyik kezemet harapjam le?” érzésem, de most azt gondolom, a Radnóti-est lesz a befutó. 

Az viszont egy percig sem lehetett kérdéses, hogy advent utolsó vasárnapját (is) a Müpában töltjük, mégpedig a Bin-Jip régóta várt új nagylemezének bemutató koncertjén – számunkra egyértelműen ez az őszi-téli szezon egyik legizgalmasabb zenei eseménye, túlzás nélkül tűkön ülve várjuk, azt pedig forrón reméljük, hogy a koncert napján már a lemez is a kezünkben lesz! „Bemutatja régóta várt új albumát a Bin-Jip! Az Andrew J produceri munkájára, Harcsa Veronika különleges énekére és Gyémánt Bálint egyedi gitárhangzására épülő projekt tagjai három éve dolgoznak az új lemezen, melynek felvételére vendégelőadókat is hívtak. Az új lemez teljes anyagát a Müpa közönsége hallhatja először. A koncert vendége a világhírű trombitás, a Blue Note kiadó művésze, Erik Truffaz lesz, akivel a zenekar másodízben működik együtt, és aki korábban saját zenekarával is szólaltatott meg Bin-Jip-dalokat Harcsa Veronika vendégszereplésével. Az esten részt vesz a Kiégő Izzók nevű vizuális csapat is, amellyel a Bin-Jip korábban a Planetáriumban adott nagysikerű koncerteket. A Kiégő Izzók a Müpa színpadára is elhozza azt a kivételes látványt, hiszen a zenekar fölé épített gigantikus félgömbre fognak térhatású animációkat vetíteni.”

Egy titkos vágy a végére: évek óta szeretnék egyszer a karácsonyi időszakban Diótörőt nézni :) Nem vagyok nagy rajongója Csajkovszkijnak, nem szeretem különösebben a balettet, Hoffmann meséi sem a szívem csücskei, és nem, nem vagyok már gyerek – mégis, úgy érzem, ez kell az én kis lelkemnek. Előbb-utóbb biztos megvalósítom – ki tudja, lehet, hogy már idén...

Adrian Barnes: Álmatlanok

Gondolom, mindenki ismeri azt a nyugtalanító, kellemetlen tarkótáji nyomást, azt a furcsa zsibbadtságot, a szem lüktetését, ami az első álmatlanul árforgolódott éjszaka után még épp hogy jelentkezik, a második után kicsit kellemetlenebb, de két kávéval több azért helyrerázza, a harmadik után meg már rohadt nyomasztó. Ha meg állandósul, akkor egy idő után hajlamosak vagyunk éjjel-nappal sajnálni magunkat, és minden szembejövőnek az arcába tolni, hogy mi nem tudunk aludni. Az álmatlanság zombivá tesz, nincs ezen mit szépíteni. Ám ha elolvassuk Adrian Barnes bemutatkozó regényét, jó eséllyel rájövünk, hogy amit eddig álmatlanságnak hittünk, kismiska ahhoz képest, ha az ember valóban nem tud aludni. Egyáltalán. Nem amolyan „jaj, kétóránként felkelt a macska” vagy „amint félálomba merülök, megszólal egy autóriasztó” módon, hanem egyáltalán nem. Semennyit sem.

Barnes könyvében ez a semennyit sem a kiindulópont. Egy látszólag teljesen átlagos napon a világ lakosságának 99,9%-a arra ébred - vagyis hát nem ébred - hogy nem aludt az éjjel egy percet sem. Másnap megint. Harmadnap megint. Aztán kitör a pánik. A boltokban az árak az egekbe szöknek, az emberek egymást tapossák az utolsó konzervért, minden sarkon szekták alakulnak, szükségállapot vezettetik be, megjelenik a katonaság, az áramot és egyéb világi hívságokat lekapcsolják, ki-ki vérmérséklete és vallásos meggyőződése szerint mutogat erre, arra, amarra. Valójában senki a világon nem tudja, mi a jó fene történt. Egyet tudnak biztosan, hála a „szakértőknek” – hogy hat nap alvásmegvonás után bekövetkezik az alvásdeprivációs pszichózis, és a „páciens” szép lassan elkezdi elveszíteni a kapcsolatot a való világgal; négy hét után pedig a test feladja a küzdelmet. A világ négy hétre a zombik játszótere lesz – aztán elnéptelenedik. Hogy utána mi lesz, senki sem tudja – hogy mi lesz azzal a maroknyi még-alvóval, akik éjszakáról éjszakára ugyanazt a túlvilág víziót álmodják, mégannyira se.

Iszonyatosan érdekes és könnyedén átélhető volta miatt borzasztóan nyugtalanító alapötlettel játszadozik Barnes – sajnos azonban a megvalósítás korántsem maradéktalan. Azt hiszem, nagyon mást vártam a könyvtől, egy fokkal könnyedebb és szórakoztatóbb apokalipszist, ehhez képest meglepetésként ért az a nyomasztó és kiszipolyozóan szürke hangulat, ami a lapokból árad. Ez nem világmegmentős poszt-apokalipszis, nem az épülő új világrend, nem egy maroknyi túlélő könnyes-nagyzenekaros egymásra borulása, ez itt a világvége maga. És benne emberek – emberek, akik egy ócska kedd reggellel sem tudnak épkézláb módon megbirkózni, anélkül, hogy egymás torkának ne esnének, hát hogy tudnának a tudattal, hogy mind meghalnak? Elárulom, szarul. A világvége a legrosszabbat hozza ki belőlünk, jobb, ha erre felkészülünk.

Narrátorunk, Paul - a kevés még-alvó egyike - meglehetős értetlenséggel áll az egész szituáció előtt. A szerző legjobb húzása Paul, a már a világvége előtt is kívülálló Paul, aki egyfajta analitikus kíváncsisággal szemléli a körülötte kialakult helyzetet és aki leginkább mintha azt nem értené, hogy mire ez a nagy felhajtás… Az eggyel korábbi világban etimológusként senkit sem érdeklő könyveket író, eltűnt kifejezéseket kutató Paul valamiféle „na és?” attitűddel szédeleg végig a könyvön, néha elszégyelli magát, amiért nem viseli meg valamivel jobban, hogy a barátnője meg fog halni, de úgy általában azt gondolja az egészről, hogy „mind meghalunk egyszer, miért olyan nagy tragédia hogy épp most, épp így”. Érzéketlen? Az. Lehet vele azonosulni? Lehet. Mert most őszintén, ha tudjuk - mert tudjuk - hogy úgyis mind meghalunk, és a világnak az ismert formájában vége, akkor minek erőlködünk azon, hogy a maradék három hétre ki lesz a főnök? Miért feccölünk egy halom energiát abba, hogy magyarázatokat keressünk, szektákat alapítsunk, imádkozzunk ehhez-ahhoz, amikor úgyis mindegy? 

„Most úgy gondolom, hogy ha mind a nyolcmilliárdan egyszerűen csak lekapcsoltuk volna a lámpákat aznap éjjel, lefekszünk, és nem izgatjuk magunkat, akkor mindnyájunknak sikerül elaludnunk, és a méregpohár eltűnt volna. De térjünk vissza a földre. Ki hajlandó bármin is nem izgatni magát? Az élet egy var a seben, és nekünk olyan a természetünk, hogy addig piszkáljuk, amíg vérezni nem kezd.” 

Sajnos a szerző is addig-addig piszkálja, amíg vérezni nem kezd a története – több sebből. Valahol ott csúszott félre az addig pont nekemvalóan kiábrándult és cinikus elbeszélés, amikor a nyugtalanító hangulat nagyon is explicit (majdnem)zombi-apokalipszises vérontásba torkollott, és amikor a narrátor „szarok bele” attitűdjét felváltotta egyfajta küldetéstudat. Szerencsére azért a világmegmentés esete nem áll fenn, messze nem fordul kliséhalmozásba a regény, megmarad a saját, eredeti, átélhető és amolyan bőralattviszketősen irritáló (épp mert átélhető…) történeténél – de az a bizonyos attitűdváltás akkor sem kellet volna. Remek ötlet, közepesen jó megvalósítás, csúcskategóriás nyomasztás – egy biztos: csak akkor olvasd, ha épp nincsenek alvásproblémáid. Ettől jó eséllyel úgyis lesznek…

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika

Anna Gavalda: Édes életünk

Eltelt jó pár év az utolsó Anna Gavalda-regény megjelenése óta, és bizony ez a pár év nyomot hagyott – rajtunk, olvasókon, szereplőkön, hangulaton, tán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, magán a szerzőn is. Kevesebb a játékosság, a felszabadultság, a könnyedség – valahol magunk mögött hagytuk a felnőtté váláshoz vezető úton; ellenben több a keserűség, a megalkuvás, a minden földi jóval kecsegtető modernizáció hozta személytelenség, az önkeresés ideájába burkolt képmutatás. Gavalda tán sose volt ennyire keserű – míg korábban a boldogsághoz kacskaringós, ámde biztos út vezetett az élet gördítette akadályokon át, most egyre csak azt éreztem: hőseinek önmagukkal kell napra nap megküzdeniük azért, hogy legalább észrevegyék a boldogság lehetőségét. Ami olykor kiszúrja a szemünket, máskor meg el kell veszítenünk valami nagyon értékeset, hogy észrevegyük. Ki tudhatná előre, mikor melyik húzás jön be?

Mathilde elveszít – először csak egy táskát, benne egy halom pénzzel, melyet lakótársai bíztak rá a lakásfelújítás számláját rendezendő; majd szép lassan egész gondosan felépített önképét. Ahogy számba veszi a táska eltűnésével őt ért veszteségeket – melyek közül, higgyük csak el, a pénz a legkevésbé fontos – úgy foszlik le róla a máz, úgy tárul elénk a felkent púderrétegek, márkás cuccok, kis bizbaszok, emléktárgyak és noteszek, telefon és mozibérlet alól az ember. A dacos kamasz, aki képtelen feldolgozni élete legnagyobb traumáját, ezért inkább mélyen magába temeti és úgy csinál, mintha sosem lett volna anyja, akit elveszíthetett; a helyét kereső művészettörténész-hallgató, aki pontosan tudja, hogy valószínűleg sosem fogja megírni szakdolgozatát „a plein air festők által használt szekerek és guruló házacskák történetéről”; az ízig-vérig huszonegyedik századi fiatal nő, aki abból él, hogy sógora marketingcége megbízásából álnéven kommentelget különböző oldalakon. És ahogy kibomlik előttünk Mathilde, úgy bomlik ki saját magányunk, elvesztegetett lehetőségeink, dugába dőlt próbálkozásaink, nagyratörő terveink és nyomorult, kisszerű, hétköznapi kis életünk képe is.

Mert Mathilde mi vagyunk. Mi mindannyian – teljesen mindegy, hogy Párizsban élünk, vagy Budapesten, hogy biciklit tekerünk-e vagy a hetes buszon aszalódunk reggelenként, hogy kommenteket írogatunk-e vagy táblázatokat bütykölünk egy irodában. Mi sírunk Mathilde-dal, amikor egy veszteség felszínre hozza az összes többit, mi kacérkodunk a lábunk előtt hívogatóan hömpölygő Szajnával, mi fetrengünk bormámorban a mosogató előtt másnap reggel. Magunkat siratjuk, amikor megszánjuk ezt a kicsit ostoba, kicsit felszínes, kapkodó, irritálóan csapongó kis párizsi lányt – aki maga sem szeretne mást, mint egy vállat, amire támaszkodhat, egy kabátot, ami beburkolja, egy szempárt, melynek tükrébe nézve végre önmagát láthatja, nem a képet, melyet mutatni akar a világnak. 

„Vannak esetek, amikor egy-egy könnycseppünk előcsalogatja az összes többit. Sokat sírtam. Mindent elsirattam. Mindent, amit utáltam magamban, az összes bevallatlan hülyeségemet, és mindent, amit elveszítettem az idők során, amióta abban a korban vagyok, hogy megértsem: van, amit örökre veszítünk el.” 

S persze mi vagyunk Yann is. Yann, aki már betagozódott – aki feladva dizájnerálmait felesleges koreai háztartási robotokat árul egy bemutatóteremben, hogy meglegyen a fix állás, fix jövedelem, fix betegbiztosítás a fix lakással és fix elképzelésekkel rendelkező barátnő mellé. Aki már nem kötődik bizbaszokhoz, mert azok nem illenek a gondosan megkonstruált enteriőrbe, aki már nem rohan, nem csapong, nem keres – aki már épp beletörődne, hogy az élet ennyi volt, ne dédelgess nagyratörő álmokat. Huszonhét éves vagy, tökéletesen haszontalan diplomával a zsebedben, örülj, ha a társadalom szór eléd valami kis morzsát és egy jó családból való lány hozzád megy és megengedi, hogy alkalmazkodj az elképzeléseihez. Yann nem veszít el semmit – már rég elvesztette.

Aztán rátalál – egy átlagos estén, a nagyhangú szomszéd folyosóról beszűrődő kiabálása közepette egyszer csak megcsillan a remény. A remény, hogy lehet ezt az életnek – felnőtt, felelősségteljes életnek – nevezett izét másképp is csinálni: lehet önfeledten nevetni a társunkkal a konyhában egy átborozott éjszakán, lehet szeretettel nézni egymás szemébe, lehet kézen fogva szembemenni a társadalom előítéleteivel, elvárásaival, ostoba trendjeivel. Lehet önazonosnak maradni úgy, hogy egyvalakiért vagyok önmagam. Azért vagyok önmagam, mert ő olyannak szeret, amilyen vagyok. Lehet harmónia, melyért érdemes harcolni, akkor is, ha mindenfelől azt árasztják ránk, hogy csak megalkudni érdemes. 

„És te, marha, teszed, amit tenned kell: felvételik, vizsgák, diplomák, gyakorlatok.
Az önkéntes gyakornoki állások, a nem díjazott gyakornoki állások, az anyagi ellentétezés nélküli gyakornoki állások, a dicsőséget hozó nem fizetett gyakornoki állások, meg a dicsőségért végzett gyakornoki munkák. Aztán a CV-k. Olyan fényképpel, ami tetszeni fog. CV papíron, CV online, CV dombornyomásban, videón, ahogy óhajtják, akárhogyan. A motivációs levelek. A motivációs mailek. A motivációs videók. Az... az összes értéktelen, hülye hadova, nem is tudsz már mit kitalálni, annyira nem hiszel bennük, annyira elkeserít, lelomboz, hogy ilyen fiatalon azért harcolsz körmöd szakadtáig, hogy te is adót fizethess, mint a többiek.” 

Mathilde, Yann, Anna és az olvasó – mind egyek vagyunk. Fiatalok és kevésbé fiatalok, helykeresők és harmóniára vágyók, menekülők és otthonteremtők. Felszínességbe és lájkokba menekülünk, hogy ne kelljen kapcsolatot teremteni, szmájlikkal kommunikálunk, hogy ne kelljen érzéseket kifejezni, próbáljuk felvenni a tempót, rohanni a világgal, nehogy elrohanjon mellettünk, mert akkor aztán lemaradunk. És nem vesszük észre, hogy miközben rohanunk valami után, módszeresen elrohanunk az életünk mellett – igen, mi rohanunk el mellette, amikor meg sem adjuk neki a lehetőséget arra, hogy valami értékes süljön ki belőle. Nem ő rohan el mellettünk... Gavalda könyve egy rövidre vágott, szellősen szedett, franciásan elegáns, de azért alaposan orrba vágó stoptábla: eddig és ne tovább!

Kiadó: Magvető

Fordító: Tótfalusi Ágnes