Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

„Ha a vers mentőkötél, a könyv tutaj. Legingatagabb állapotomban egy-egy könyvön egyensúlyoztam, és miután bőrig áztam, összetörtem az áradatban, a könyvek átsiklottak velem az érzelmek vadvizén.” 

Idézet még ilyen pontosan nem írta le az aktuális olvasmányhoz való viszonyomat, mint ez. Nézzétek el nekem, de a szokásosnál kicsit személyesebben kell kezdenem Jeanette Winterson amúgy is roppant személyes könyvének ajánlóját. Én ezt a könyvet sokáig nem akartam. Számtalanszor a látóterembe került, nézegettem, beleolvasgattam, aztán mindig félredobtam azzal, hogy nem olvastam még semmit a szerzőtől, azt se tudom, ki ez, minek olvassam az önéletrajzát, és egyébként is, hogy lehet ilyen címet adni egy regénynek, olyan, mint egy önsegítő könyv, az ijesztő (nem tudom eldönteni, hogy nevet vagy mindjárt sírva fakad) kislányról a borítón nem is beszélve. Szóval mindig továbblapoztam, más olvasnivalók után kutatva. Aztán Amadea úgy írt róla, és pont olyan húrokat pendített meg, hogy egy csapásra „musthave” könyv lett belőle – mire hozzám jutott, már a falat tudtam volna kaparni érte. Utólag nyilvánvaló, mindez nem volt véletlen – épp Winterson világában kóboroltam, mikor olyan tragédiák történtek az életemben, melyek minden (többé-kevésbé) egészséges lelkületű embert megtörnének, és túlzás vagy sem, hatásvadász vagy sem, leírom: nekem ez a regény segített megőrizni a józan eszem azokban a napokban. Mindig nevetünk azon, ha valaki azt írja, az olvasás életet menthet, gyógyíthat, csodát tehet – pedig van benne igazság. Vannak olyan helyzetek, amikor egy megfelelő könyv valóban mentőkötél lehet – akár azzal, hogy reflektál a saját helyzetünkre, és utat mutat, akár azzal, hogy segít kiszakadni a valóságból. Winterson könyve ilyen volt nekem, és ezért azt hiszem, örökre hálás leszek neki - és Amadeának is.

Eme hosszúra nyúlt bevezető után térjünk vissza a könyvre. Ami önéletrajznak szokatlan, regénynek még inkább. Töredékes, csapongó, szertelen – akár a szerzője, aki tíz regénnyel (köztük a magyarul is olvasható Teher, Szenvedély és Gubancrom címűekkel), számtalan publikációval és egy Cannes-ban díjazott forgatókönyvvel a háta mögött egy súlyos depresszió és a múltjába tett utazás közben-után írta meg önéletírását. Vagy tán pontosabb lenne azt mondani, identitáskeresésének krónikáját. Mert végső soron az egész kiszámíthatatlan, egyszerre sziporkázó és mélységesen szomorú történet az egyetlen és legfontosabb kérdés utáni kutatásról szól: „Ki vagyok én?”.

Jeanette Winterson hathetes volt, amikor a lancashire-i Accringtonban élő Winterson házaspár örökbe fogadta – az asszony, Mrs. Winterson bigott vallásossággal megvert, a testiségtől mániásan undorodó, a házat bibliai idézetekkel kitapétázó megszállott, aki gyűlöli férjét, a műveletlen munkást, gyűlöli az életmódjukat (és Royal Albert porcelánokra költi a család minden pénzét, miközben lánya olykor éhezik, mert ebben látja a „társadalmi státusz” egyetlen számára elérhető megnyilvánulását), gyűlöli az életet, mely csupán valami, amit „ki kell bírni a halálig”, és gyűlöli Jeanette-et. Akit egy másik, kiszemelt kisbaba helyett vetett elébük a sors – vagy, az ő felfogásában, az ördög, aki „rossz kiságyhoz vezette őket”.

Ilyen légkörben nő fel az érzékeny Jeanette, akiből a gyermekkori megpróbáltatások után – melyek közt szenespincébe száműzés, küszöbön alvás, éheztetés, ördögűzés, szexuális zaklatás éppúgy szerepel, mint az, hogy amikor a házaspár nyaralni indult, nem adtak neki kulcsot saját otthonához, mondván, nem bíznak benne, és aludjon, ahol akar – csoda, hogy ilyen nő lett, amilyen. S nem is elsősorban a tehetségére, könyveire, sikereire gondolok, hanem arra, hogy meg tudta őrizni humorát, iróniáját, szertelen báját, és ha nem is szeretettel, de megbocsátással tudott visszagondolni a gyerekkorára. Ahogy írja egy helyütt, nem tudta elviselni, ha a vér szerinti anyja Mrs. Wintersont szidta – aki lehet, hogy maga volt az ördög, de az ő ördöge.

Mert persze mint a legtöbb örökbefogadás-történet, ez is a vér szerinti anya utáni keresésről szól. Addig azonban képet kapunk Jeanette kamaszkoráról, melyet a könyvek szeretete és a titokban olvasás lázas gyönyöre tarkít, ágyneműtartóban rejtegetett (később tragikus sorsra jutó) könyvekkel, és az angol irodalom módszeres végigolvasásával A-tól Z-ig; az oxfordi évekről (ahova már a felvétel is meglehetősen sajátos volt, hát még a beköltözés); az írónővé válásról, a sikerekről, és az írás, mint terápia felfoghatatlan jelentőségéről. És persze szerelmekről, kapcsolatokról, arról, hogyan tanulhat meg szeretni valaki, akit sosem szerettek (és akit nyiladozó értelmű kamaszként ördögűzésnek vetettek alá, amikor bevallotta anyjának, hogy leszbikus). Mindezen túl Winterson egészen megkapó őszinteséggel ír depressziójáról, öngyilkos gondolatairól, arról, hogyan építette újjá magát az alapoktól. 

„Tisztán láttam, hogy nem építhetem újra az életemet, nincs mód összerakni. Fogalmam sem volt, mi lehet a túloldalon. Csak azt tudtam, hogy a korábbi világnak örökre vége.

Kísértetháznak érzékeltem magam. Nem láttam előre, mikor sújt le rám a láthatatlan ököl – mikor nyúl a mellembe, gyomromba egy kéz, hogy belülről facsarjon. Ilyenkor olyan heves volt a kín, hogy hangosan kiabáltam.

Összegömbölyödtem a padlón, vagy térdelve kapaszkodtam egy bútorba.

Csak egy pillanatig tart… de mindjárt jön a másik…

Tarts ki, tarts ki, tarts ki.” 

Félelmetes intenzitással kopognak bennem ezek a szaggatott, széteső mondatok – ahogy az egész könyv. Winterson olyan húsba vágó erővel ír elveszett családról, elveszett gyerekkorról, elveszett identitásról, és a sokkról, amit akkor érzünk, mikor kiderül, „mégis van múlt, hiába írtam rá annyi réteget, hogy eltakarjam”, hogy az valami döbbenetes. Olykor azt érzem, minden szava fáj, belém mar, megtépáz – máskor meg elcsodálkozom azon, milyen gyönyörűen ír, mennyi életszeretet, élni akarás, alkotásvágy sugárzik a lapokról. Mintha csak látnám magam előtt Jeanette-et, aki – miután feljött a legmélyebb gödörből, összekapta magát, megigazította a kosztümjét és elolvasott néhány könyvet – megvonná a vállát, leülne az asztalához írni, és azt mondaná: ez van, ez a múltam, ezek a sebhelyeim, ezek a hibáim, ezzel kell kezdenem valamit. Megváltoztatni úgyse tudom. Na, ez az, amit jó lenne eltanulni tőle.

Kiadó: Park

Fordító: Lukács Laura

Alma Katsu: Megtorlás

Alma Katsu Halhatatlanja a tavalyi ősz egyik legmeglepőbb olvasmányélménye volt – sűrű, sötét, érzéki, alkímiával jócskán megbolondított romantikus thriller, ami fényévekre van a könyvesboltok polcait mindinkább ellepő műfaj legtöbb darabjától. Engem egy éve teljesen lenyűgözött a bátorsága, az arányérzéke, a szereplői, a mesélő hang, az évszázadokon átívelő baljós mágikus vonal. És rettenetesen elégedett voltam, amiért egy, a maga módján kerek történetet kaptam, a folytatás kényszere nélkül. Épp ezért esett le az állam, amikor meghallottam, hogy idén megjelenik a folytatás – aztán fellapoztam az első részt, és szembesültem vele, hogy már ott is említették, hogy ez bizony trilógia. Vagy egyszerűen figyelmetlen voltam, vagy megvezettek a saját vágyaim – olyan jó lenne néha önálló történeteket olvasni ebben a műfajban is.

Ilyen előzmények után némi kétkedéssel vettem kézbe a Megtorlást – tartottam tőle, hogy az első rész után ezt bizony csak elrontani lehet… Szerencsére nem lett igazam, a második rész messze nem csalódás, de nem is okozott akkora élményt, mint az előzmény. Sajnos.

Lanore McIlvrae a Halhatatlan végén maga mögött hagyta nem csak az amerikai kontinenst, hanem két évszázada szívét birtokló szerelmét, Jonathant is, hogy Európában kezdjen új, közös életet szerelmével, a halandó orvos Luke Findley-vel. Ám boldogságuk nem tarthat sokáig – a folytatás első oldalain Lanore megérzi, hogy két évszázada eltemetett kínzója, ura és parancsolója, az őt halhatatlanná tévő Adair kiszabadult börtönéből. Tudja, hogy a több száz éves, gyakorlatilag elpusztíthatatlan Adair azonnal a keresésére fog indulni, mint ahogy azt is, hogy útja közben bárkin és bármin átgázol a cél érdekében. Így Lanny ismét csak menekülni kényszerül, földrészeken át, régi ismerősök felkutatásával, múltbeli utazások felidézésével próbál rájönni, hogyan szabadulhatna meg örökre.

S míg Lanny menekül, Adair kétszáz év börtön után ismerkedik az új világgal, próbál alkalmazkodni a körülményekhez, visszaszerezni elveszett vagyonát, udvartartását, hatalmát – és közben egyvalami hajtja: megtalálni a nőt, aki legyőzte. A bosszúvágy, a parttalan erőszak és a sértettség mellett azonban mindinkább teret enged a vágynak a szeretett nő után – és itt kezd nekem elcsúszni a könyv egy olyan irányba, amit nem szeretek. Az első részben Adair maga volt „a megtestesült romlottság, aki szembeköpi a műfaj összes megtérő rosszfiúját, aki arra használja a naiv fiatal nő rajongását, hogy megtörje az akaratát, aki a szexualitást annak legmocskosabb formájában használja – büntetésre, megalázásra. Akit ha szeretsz, beledöglesz”. Ehhez képest a folytatásban ő is beáll a műfaj megmentendő rosszfiúi sorába, akik alig várják, hogy egy szépséges önfeláldozó fiatal nő értelmet adjon az életüknek, és megmutassa, mi a szerelem. Könyörgöm, miért? Miért nem bírja ki egy romantikus thriller szerzője sem, hogy ne „javítsa meg” a rosszfiút?

Szerencsére azonban más kritikám nem nagyon lehet – mindaz, ami az első részt oly nagyon érdekessé és egyedivé tette, megvan itt is. A Megtorlás gyönyörűen megírt, mágiával sűrűn átszőtt, költőien elmesélt történet szerelemről, halhatatlanságról, az örök élet terhéről és kínjairól, vágyról, árulásról és bosszúról. Áthatja ugyanaz a baljós, szomorkás, reménytelen atmoszféra, ami az előzményt – tipikusan őszi könyv ez, szürke, esős, szeles időkre való. S amikor már épp elegünk van a romantikus vonulatból, és falhoz akarnánk vágni a könyvet a halhatatlan rosszfiú szenvelgései miatt, Katsu elénk pakol egy utazást a múltba, ami hol egzotikumával, hol történelmi utalásaival, hol szereplőivel bűvöl el – hol azzal, hogy azért a nagy szenvedély közepette csak megtudunk ezt-azt hőseink előző életeiről. A végére pedig kiderül, a történet még sokkal régebbre nyúlik vissza és még sokkal mélyebb mágiát rejteget, mint hittük. Van tehát muníció a trilógia zárásához bőven, és ez a mágikus szál tényleg nagyon érdekes lehet – csak egyet kérek, ne csináljunk Adair-ből csillogó szemű szerelmes vámpírt!

Kiadó: Agave

Fordító: Lakatos Anna

Christopher Moore: Te szent kék!

„- Merde! – mondta Lucien.

A műalkotás létrehozása során elérkezik egy pont – attól függetlenül, mennyi gyakorlat és tapasztalat nyilvánul meg a folyamatban –, amikor a művészt egyszerre fogja el a lelkesedés és a rémület, a Bassza meg, mi a picsába keveredtem? pánikpillanat, amely hasonlatos a magasból zuhanás érzéséhez. Lucien merde-pillanata akkor érkezett el, amikor Juliette leengedte a lepedőt, amivel elfedte magát, és megkérdezte: - Hogy akarod?” 

No igen… Az az igazság, hogy ha az ember Christopher Moore regényt olvas, akkor is jó eséllyel bekövetkezik a fent leírt pillanat, amikor megkérdezzük magunktól: Mégis mi a fenébe keveredtünk? Így volt ez a Biff evangéliuma esetében, így a Mocskos melónál, és így a vámpírparódiái közben is – bár utóbbiak már adtak némi keserű szájízt az élményhez. Olyannyira, hogy én például a legutóbbi két regényt el sem olvastam, mert tartottam az újabb csalódástól. Ám a Te szent kék!-et annyian hasonlították (inkább színvonalában, mint jellegében) a Biffhez, hogy nem hagyhattam ki. S bár az eleje picit döcögősen indult, és meglepően sokáig tartott, mire elkezdtem otthon érezni magam a Montmartre-on és önfeledten kacarászni az impresszionista festők gyermeteg nyomozásán, a végére érve csak azt tudom mondani: tényleg kár lett volna kihagyni.

Olvasva Moore agymenését, adja magát a kérdés: miért nem írt eddig senki jóféle krimit Vincent van Gogh (feltételezett) öngyilkossága köré? Mert hát valljuk be, tényleg furcsa… Egy festő mellbe lövi magát egy búzamező közepén, majd egy mérföldet gyalogol az orvosa házáig, hogy segítséget kérjen. „Semmi értelme” – ahogy Moore írja. „A halála érthetetlen és tragikus, bár a bizonyítékok szerint hatalmas szenvedély fűtötte, hogy elérje azt a szintet, amit csak ő tudott magának definiálni, és ez a küzdelem szolgálhatott kínlódásának forrásául. Mi a mérce, amikor olyasmit csinálunk, amit még soha senki? Milyen múzsához fordulunk ihletért? Na ugye.”

Óh, igen, a múzsa… De ne szaladjunk ennyire előre.

Van Gogh halálának híre villámcsapásként éri a festő barátait – köztük Henri Toulouse-Lautrec-et és a Montmartre-i péket (s reménybeli festőt), Lucien Lessard-t. Nem is hiszik el a mesét az öngyilkosságról, pláne, mert halála előtti leveleiben van Gogh óva intette őket a rejtélyes Színembertől, aki üldözőbe vette, s követeli rajta jogos jussát. A két botcsinálta bohém nyomozó elindul hát a Színember nyomában, hogy kiderítsék, ki vagy mi kergette halálba a kor legnagyobb festőgéniuszát. Nyomozásuk közben végigjárják a Montmartre megannyi bordélyát, kávézóját, mulatóját, temetőjét és sikátorát, összefutnak a kor majd’ összes jelentős festőjével – Degas kivételével, aki „kellemetlen fráter volt” –, korszakalkotó tudományos felfedezéseknél asszisztálnak, és még a hipnózissal is kacérkodnak. S persze festenek. Főleg nőket. Főleg egyazon nőt – a múzsát. S közben mindannyian a „szent kék” befolyása alá kerülnek – ki így, ki úgy.

Csóró Lucien, néha komolyan sajnáltam – nem elég, hogy megannyi tehetségesnél tehetségesebb festő között ő a „Montmartre-i pék”, aki bár ügyesen fest, legfőbb szerepe mégis csak az, hogy etesse a művészeket, ráadásképp kamaszregények hőseihez illően belepistul a legveszélyesebb nőbe, akit elé sodorhatott a véletlen szeszélye. Annyira, hogy egy idő után már nem csak a festőbarát halála utáni nyomozás áll a fókuszban, hanem hogy megmentse a szeretett nőt a visszataszító, majomszerű, gonosz, ostoba, minden tekintetben alávaló Színembertől. Ó, szent együgyűség – mintha ennek a rüfkének szüksége lenne megmentésre!

Szerelem, szenvedély, szex, ital és káromkodás, mértéktelenül adagolt irónia és annyi impresszionista festő és festmény, amennyi csak belefér, mindez alaposan összerázva és egy kis színelmélettel megbolondítva – nagyjából így lehetne leírni Moore legfrissebb agymenését. Kevésbé volt „harsányan röhögős”, mint a Biff, viszont még annál is gonoszabb és gunyorosabb humor jellemzi. Csak úgy lubickoltam a Montmartre hangulatában – franciás, szellős, művészies, ihlető… (Vagyis pont olyan, amilyennek a századfordulós Montmartre-t elképzeljük – önmagában rém ironikus, ahogy Moore az összes közhelyes kelléket szépen elénk sorakoztatja.) És bár a könyv azért épp nem ér fel egy festészeti gyorstalpalóval (de majdnem), minimális festészeti ismeretek birtokában nagyon jól el lehet kacarászni a művészek kis szurkálódásain és a folyamatosan jelen lévő helyzetkomikumon („Anyád hogy van, Whistler?”).

A végére érve nagyjából senkit nem érdekel, mi történt van Gogh-gal, annál jóval érdekesebb, mi történt a művel, melynek a képe nem került be a könyvbe – szerencsére erre is megkapjuk a magunk válaszát. Hogy aztán az utolsó oldal után rohanjunk a könyvespolchoz (vagy gugli barátunkhoz) és megkeressük a képet – majd elmerengjünk azon, vajon milyen múzsa ihlethette e csodát? Azt hiszem, a nyomozás és a fékevesztett humor mellett mégiscsak ez a lényeg: a csoda, amit ezek a festők létrehoztak.

Kiadó: Agave

Fordító: Pék Zoltán

Gondolatok a silányságról (is)

Az van, hogy az elmúlt néhány hétben annyi érdekesség történt, és annyi gondolatébresztő cikkbe, illetve eszmecserébe futottam bele a neten, hogy egyre csak gyűlnek a fejemben a megírni való cikk-kezdemények, ötletek, morfondírozások… Ám sajnos mindezt elnyomja néhány IRL történés, melyeknek köszönhetően a napjaim nagy részében agyhalott zombi állapotban lézengek, és örülök, ha az alapvető létfenntartó funkcióim működtetése mellett a vállalásaimat (recik, beígért cikkek, beígért helyeken való megjelenések) abszolválni tudom, nem hogy még itt morfondírozzak parttalanul. Aki elég szemfüles, annak tán feltűnt, hogy mostanában a blog is ritkábban frissül – most ez van, ezt kell szeretni. Mégis… ha már van blogom, legalább rövidre vágva idevésem, mik is foglalkoztatnak mostanában könyves vonalon – egyrészt, hogy utat engedjek a puffogásomnak és ne pörögjek tovább ezeken a hülyeségeken, másrészt hogy a figyelmetekbe ajánljak néhány remek cikket, amiket tényleg érdemes elolvasni, megvitatni, tovább gondolni.

Először is szerettem volna arról írni, hogy egy rövid ideig (így, a partvonalról nézve) nagyon úgy tűnt, lehúzza a rolót az Ad Astra kiadó. Aztán mégse húzza le, „csak” átalakul – ami számomra (szigorúan szubjektíven véve) nagyjából ugyanaz. A hivatalos közlés szerint „Az Ad Astra profilja némileg módosul: elsősorban a hard sci-fi és a tudományos munkák kedvelőinek érdeklődésére számot tartó művek várhatók a kiadótól”; míg a kiadó „egyéb” tematikájú sorozatai Kleinheinz Csilla szerkesztővel együtt a Gabo kiadó égisze alatt folytatják. Hogy mi állhat a dolog hátterében, arról sejtéseim ugyan vannak, de nem tudok és nem is szeretnék belemenni a részletekbe; az meg, hogy a történtek piaci vagy személyes okokra vezethetők-e vissza, olvasóként nekem szinte mindegy. Azt viszont elmondhatom, és el is mondom, hogy fáj – mert a kiadónak köszönhetően fedeztem fel magamnak olyan területeit az irodalomnak, amiket előtte nem hogy nem ismertem, de igazából el is zárkóztam előlük. Hogy e „nyitás” oka mi volt: Csilla, mint szerkesztő ízlésébe vetett bizalom, a kivételesen olvasóbarát kommunikáció, az újdonság varázsa, Sánta Kira csodálatos borítói, esetleg valami váratlan csillagállás (vagy mind együtt), nem tudom – de abban biztos vagyok, hogy mindig hálás leszek, amiért a kezembe adták Lauren Beukes, Ian McDonald, Catherynne M. Valente, Jane Rogers könyveit. És csak remélni tudom, hogy ezek a megkezdett életművek folytatódnak, akár új kiadó gondozásában… 

Aztán szerettem volna írni a bloggerek, kiadók, recikönyvek kapcsán arról, hogy vajon mikor és miért lettek ilyen alacsonyak az elvárások? Igen, jól olvastátok. De úgy is mondhatnám, nincsenek ma már elvárások… Nima írt egy gondolatébresztő posztot erről, és mit szépítsem, az én zsebemben is kinyílt a bicska, de alaposan. A közvetlen kiváltó ok egy konkrét cikk volt, de szögezzük le gyorsan: tendenciákról beszélünk, nem egyes bloggerekről. Egyre több helyen látom, hogy kvázi írástudatlan emberek indítanak könyves blogot és mondják meg a tutit. Ami ellen tenni gyakorlatilag lehetetlen, és nem is kell: az internet szabad, mindenki azt csinál, amit akar, én meg, ha nem akarom, nem olvasom. De! Baromira károsnak tartom azt a folyamatot, ami most zajlik, mert még így sok év után is van egyfajta negatív mellékzöngéje annak, ha valaki „blogol”, és ezek a színvonaltalan irományoktól hemzsegő kis alibi-blogok pont nem keltik jó hírét ennek a szférának. Egyrészt. Másrészt ott van a recenziós példányok és kiadói kapcsolatok kérdése. Ami véleményem szerint minden kiadónak belügye – mármint hogy kinek ad, mit ad, mennyit ad. Semmi közünk hozzá, és pont. Egészen addig, amíg nem kezdi el marketinganyagként használni az irományokat a saját oldalán, a közösségi oldalakon, szóróanyagon, akárhol. Mert ugyan közünk még ekkor sincs hozzá, azonban olvasóként, potenciális vásárlóként, a könyvkiadás iránt elkötelezett bloggerként szerintem joggal nehezményezzük, hogy ócska, helyesírási és nyelvhelyességi hibáktól hemzsegő, összefüggéstelen mondatokat egymásra halmozó, önálló gondolatot nem tartalmazó „marketinganyaggal” akarnak eladni nekünk egy könyvet. Hogy ez slendriánság-e a kiadó részéről, vagy tudatos nemtörődömség, esetleg konkrétan ennyire lenézi az olvasóit, hogy „nekik ez is jó”, nem tudhatom. De ahogy fáj, ha egy látványosan béna kinézetű plakátot látok szembejönni az utcán, és mélységesen szánom azt az elfuserált marketingest, aki ezzel akar eladni nekem egy terméket; szó szerint fáj az is, ha azt látom, hogy ostoba, iskolás fogalmazás szintjén megírt recenziós cikkel akarnak népszerűsíteni egy könyvet. Túl azon, hogy a kiadó maga alatt vágja a fát ezzel, a könyvkiadás és kereskedelem általános silányságához is hozzájárul. És ez a nagyobb probléma.

Vigyázat! A folytatásban a puffogás tovább fokozódik… 

Diana - film

Nem is olyan régen írtam Stephen Frears filmje, A királynő kapcsán a következőket: „elkészülte óta már-már etalonná vált a műfajban, melynek komplexitását és zseniális alakításait azóta sem tudta megközelíteni egyik „követője” sem” – azt hiszem, jó páran bíztunk benne, hogy Olivier Hirschbiegel Diana-filmje változtat ezen. Nem így lett. Pedig az előjelek biztatóak voltak: a rendező A bukás rendhagyó és a maga módján rendkívül bátor Hitler-portréjával magasra tett a lécet, a főszerepre pedig megnyerték generációja egyik legjobb színésznőjét, Naomi Watts-ot – mondhatni, minden adott volt egy remek életrajzi drámához, olyannyira, hogy sokan már díjesőt prognosztizáltak. Amíg nem látták a filmet. Ami sajnos teljes sokk, nem csak a Diana hercegnő iránt ma is rajongó millióknak (sőt, lehet, hogy nekik a legkevésbé), de mindenkinek, aki látott már valaha értelmes filmet.

Pedig… Azt gondolnánk, hogy a néhai walesi hercegnő életéről azért nehéz ennyire unalmas filmet forgatni. Mert alapból izgalmas az a rejtély, amit maga mögött hagyott – és itt nem a halála körülményeire gondolok, hanem arra, amit már az előző cikkben is pedzegettem, hogy mégis hogy a túróba tudta ez a nem különösebben okos, nem különösebben szép, nem különösebben érdekes mesebeli hercegnőcske így az ujja köré csavarni a fél világot (igen, köztük tizenéves csekélységemet is)? Persze vannak erre elméletek, média- és társadalomszociológiai tanulmányok születtek róla, nem beszélve a számtalan komoly, avagy felületes cikkről, könyvről, visszaemlékezésről. De a titok ma is megfejtetlen.

Arról nem is beszélve, hogy a hercegnő, mint személyiség és az általa bejárt út is számos érdekességet rejt(het). Adva van egy tizenkilenc éves, problémás családból származó, de mégis arisztokrata óvónő, akit a trónörökös különösebb szenvedély nélkül kiszemel, mint megfelelő leendő feleséget, aztán jön a tündérmese, világra szóló esküvő, gyerekek, tiarák, ruhaköltemények – és az elkerülhetetlen csalódás. Házasságtörés, depresszió, öngyilkossági kísérletek, állítólagos személyiségzavar, botrányok, távolodás a királyi udvartól, válás. A másik oldalon meg egy érző lény, aki arra használta hírnevét és a körülötte kialakult hisztit, hogy jót tegyen a világgal – bár egyesek szerint csak a saját hírnevének fényezése végett jótékonykodott. Aki olyan profin manipulálta a sajtót, mint előtte tán senki – miközben mániásan vágyott a figyelemre és szeretetre.

Vajon ki volt, mi volt ez a nő? Nyilván nem szent, de nem is maga az ördög – hanem egy összetett személyiség, aki az átlagember számára elképzelhetetlenül izgalmas, pompázatos, ám egyúttal problémás helyzetekbe keveredve küzdött a saját démonaival és a leghétköznapibb emberi problémákkal. Na, ez az, amiből ez a film egy morzsányit sem mutat meg.

Mit mutat helyette? Egy idegtépően ostoba szerelmes nőt, aki úgy viselkedik, mint egy, az első szerelem lázában égő csitri. Egy szívet tépően magányos, senki által sem szeretett, gyerekeitől megfosztott hercegnőt, aki a lehető legközhelyesebb szituációkban bolyong egyedül a hatalmas palotájában, és csak arra vár, hogy rátaláljon valaki, és kiszabadítsa kalickájából. Igen, pont ilyen nyálas a film is, mint az előző mondat…

A mozi Diana utolsó két évére koncentrál – a hercegnő ekkor már külön él férjétől, küszöbön a válás, ez időre esik az elhíresült BBC-interjú, és ekkor lép a képbe egy pakisztáni származású londoni szívsebész, Hasnat Kahn. Aki miatt a filmbeli hercegnő palotából szökik, parókában jazzklubokba jár, műtétnél asszisztál (hogy felhívja a figyelmet a szívsebészek fontos munkájára, persze), tengernyi könnycseppet hullajt és hátsó kerteken mászik át, hogy aztán szakadt harisnyában kaparja össze egy szem valódi barátja a londoni éjszakában. És persze ezt is elszúrja – mert a pasi nem bírja a rivaldafényt, aztán amikor a hercegnő, hogy óvja, letagadja a viszonyt, akkor meg besértődik, és lehet még egy kicsit drámázni, és sekélyes mondatokat egymás fejéhez vagdosni, aztán könnyek közt kibékülni. Fáj. Komolyan fáj, amit ezek ketten művelnek a vásznon – a másodvonalbeli vasárnap délutáni tévéfilmek színvonalát karcolgató hitelességgel. Csóró színészek itt teljesen mindegy, mennyire tehetségesek, olyan élettelen, sablonos, idegesítő mondatokat ad a szájukba a forgatókönyv, hogy csak azt remélem, forgatás után kiosztottak egy-egy maflást az ügynöküknek.

Lehetett volna ez egy bátor film. Lehetett volna jó film. Lehetett volna izgalmas kérdéseket feltevő, vitákat generáló életrajz. Lehetett volna hiteles portré. Egyik sem lett. Csak egy borzasztóan félresikerült, hatásvadász romantikus dráma, amihez Diana hercegnő csupán ürügyül szolgált. Na, ezért viszont a rendező és a forgatókönyvíró is megérdemelne egy maflást.