J.R.R. Tolkien: Númenor bukása

Ideje volt visszatérni e rajongásba, és adta magát, hogy ezzel a kötettel tegyem. Lefutott A Hatalom Gyűrűi második évada; én ugyan kifutottam a világba előle félúton, de Timi végignézte, talán ír is majd róla – ez az ő döntése lesz. Én úgy döntöttem, hogy a professzor világa iránt érzett elfogult szeretet sem indokolja a további tolerancia-gyakorlatokat A sorozat ütötte mentális sebekre ez a könyv végül alkalmatos flastromnak bizonyult.
 
Bár amúgy szinte minden porcikája megjelent már itt és ott, a Művek Műve Függelékében, A Szilmarilokban, vagy a Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről lapjain – az új, a hagyaték máig tartó (törp-módra ejtett, óvatos, finom) bányászatából előkerülő tartalom nem indokolta volna alapból, hogy egybesöpörjék az Ember Menedékének történetét. Végül mégis jóleső érzéssel tettem le ezt a kötetet is, gondolatban köszönetet mondva Brian Sibleynek a belefektetett munkáért. Őt A Gyűrűk Ura filmek extráiban megejtett alapozó szövegmagyarázatai okán alapból sokra becsüljük, tiszteljük és szeretjük – jó, ha az ajánló alatt látjátok az elfogultságainkat is. Mert azért ezt a könyvet elsősorban Középföldén sokat lakó, J.R.R. Tolkien világát rajongva szerető embertársaimnak ajánlom. S azt semmiképp, hogy ezt a hatalmas tündérmesét/legendát (sőt, mitológiát) ezen a kapun át próbáld először megközelíteni, kedves egyszeri, kíváncsi olvasó.
 
Viszont a rajongók talán átélik majd ugyanazt, amit én, amikor lapozgattam. Ha ragaszkodom a kedves nézőponthoz, hát nagyjából azt éltem, amit a hobbitok a családfáik böngészésekor: Terebélyes és bonyolult családfákat rajzolgattak, számtalan ággal... ...a Nyugatvégi Piros Könyv függelékében található családfák maguk is egy kisebb könyvet alkotnak... ...nagyon élvezték az ilyesmit, ha precízen volt összeállítva: szerették könyvben látni, amit már úgy is tudtak – rendbe rakva, áttekinthetően, ellentmondások nélkül. Ím, ígyen ragaszkodom a kedves nézőponthoz, amit ez a történetben lakás elsőre felkínált nekem: hogy lehetőleg Hobbit-szemszögből tekintsek rá. Hogy onnan tekintsem az Óidők legendáit, s valahogy úgy is értékeljem, ahogy egy hobbit. Ahogy Trufa és Pippin beszélget Magosvár ostroma után az ispotályban: „..mi Tukok és Borbakok nemigen élünk meg sokáig abban a fene magasban. Nem ám – mondta Trufa – Én aztán nem. Vagy legalábbis még nem. De most legalább látjuk és megbecsüljük őket. Mert gondolom, jobb, ha az ember szereti, akit jó, hogy szeret; és valahonnan csak el kell indulni, valahol gyökeret kell verni, és a Megye földje jó mély. Persze, van, ami mélyebb annál, és van, ami magasabb; és egyikünk öregje se gondozhatná a kertjét, mondjam úgy, hogy békeségben, ha ők nem lennének, akár tudunk róluk, akár nem.”
 

Valahogy így állok én e világ kétségtelen vastagjához, holott Númenor közelebb kéne legyen hozzám: hiszen az emberek világa. Még ha e sziget lakóinak élte hosszabb is (és ez által teljesebb is), mint a miénk. Bukástörténet ez is, az Ember Ajándékát átokká formáló fokozatos romlás története, e szemlélettel egyfajta elveszett-paradicsom attitűd gyermeke. Érdekes látni, mennyire befolyásolta Tolkient (minden ellenérzése ellenére) a legendai szerkezet, ami a korát megelőző divatokban körítette ezt a megközelítést: Artúr király mondakörétől (amit a professzor nyíltan utált) a Nibelungenlied-ig. Ezek itt legendák, átszőve annak minden vonásával – azaz a szereplők alapvető attitűdje változhatatlan tény, a különbség ezek közt dilemmáik és konfliktusaik alapja; a jellem és fejlődése (és a vele járó összes, Shakespeare óta történetet formáló encsembencsem) itt minimálisan játszik szerepet.
 
Mégis képes szinte aktuális ízekkel is megszólítani. Ahogy például a legkidolgozottabb regéjében, Aldarion és Erendis történetében Meneldur, Aldarion apja szavain keresztül: Mi tehát a teendő? Apáinkat megjutalmazták, amiért hozzájárultak a Nagy Homály legyőzéséhez. Ha most a Gonosz új alakot ölt, vajon távol tartsák-e magukat fiaik a harctól? Túl sok kétség emészt, semhogy biztosan tarthatnám a jogart. Készüljünk-e fel, avagy várakozzunk, és bízzuk a jövőre a döntést? Fegyverkezzünk, holott a háború még nem több puszta balsejtelemnél?  Neveljük-e virágzó békeidőben a kézművest és a parasztot vérontásra, hadakozásra? Adjunk gyilkos vasat a mohó kapitányok kezébe, tudván tudva, hogy őket csak a hódítás érdekli, és dicsőségüket a lemészároltak számával mérik, Erunak pedig legfeljebb azt mondják majd: az a fő, hogy ellenségeid is köztük voltak! Vagy nézzük ölbe tett kézzel, amint barátaink méltatlan halállal pusztulnak? Hagyjuk az embereket, élvezzék csak vakon a békét, amíg a rontás rájuk nem dönti a kaput? S akkor vajon mitévők lesznek? Puszta kézzel állnak-e ki a vas ellenében, és meghalnak értelmetlen halállal, avagy elmenekülnek, miközben mögöttük asszonyi sikolytól visszhangzik a vidék? Utána vajon azt mondják-e Erunak: én legalább nem ontottam vért? Mit ér a választás, ha mindkét út egyaránt szerencsétlenségbe vihet?
 

Bukás és megtöretés-történet – másfelől teremtés. Alapja a Professzor sokszor emlegetett, visszatérő álma a zöld mezőkön végigsöprő hegy-mély hullám vízfaláról, az „Atlantisz-komplexus” kap itt új köntöst; a jelenségben egy másik, szintén ősi mesénk egy aspektusával. Tolkien maga is leírja, hogy Númenor veszte a világ újraformálásával, „meghajlításával” egyenértékű – s az új, önmagába zárt világnak innentől az ősök Boldog Birodalmához egyetlen egérútja e mitológiában a tündehajók „egyenes útra” hajózni képes kivétele. Amúgy ez a mese is nagyon sok ízzel benne lüktetett a korban, amikor Középfölde kiformálódott a teremtője fejében – nemcsak Tolkien „hallotta ki”. Például Karinthy Frigyesnek is olvasható egy gyönyörű, teljes érzetű novellája az „egyenes útról”, Két hajó a címe, keressétek meg, a MEK-en elérhető - de én is elmentettem magamnak egy memorábiliába.
 
Szövevényes úton jutott idáig ez a mese, hogy ebben a formában legalább elérhető. Alapja volt egy C. S. Lewissel szelíd versenyben írt „szövevényes rémregény”, az Elveszett út is (itthon várja a sorát – talán ez következik, vagy a Beleriand dalai, majd kiderül). De ez a történet is bevonódott a maga helyére abba a nagy gravitációval bíró világteremtésbe, amit ironikusan így jellemzett az alkotója: ...írni szerettem volna egy többé-kevésbé összefüggő legendát, amely a hatalmastól és a kozmológiaitól a romantikus tündérmese szintjéig terjed. A világteremtésbe, amely J. R. R. Tolkien szinte egész életművét magába olvasztotta az idővel. Én nagyon szeretek barangolni ebben a világban. Köszönöm, hogy újra megtehettem.

kiadó: Magvető

fordította: Bonácz Ágnes

illusztrációk: Alan Lee

Neil Gaiman gyűjtemény

Kiformálódott egy olvasó magánügye, amit elmesélek, mert olvasni soha nem magánügy - valahol mindig részvétel, legalább a másik (legalább az író) álmában. Mégpedig itt mesélem el, az alkotásait együtt látni óhajtó bejegyzés elején. Kiformálódott egy állásfoglalás, ami nekem fontos - egy nekem fontos író közzé tett, napvilágra került magánügyeiről, ami átformálja a megközelítését. De csak átformálja - továbbra is közel kell menni hozzá (érdemes, még ha nem is érdemli, ha érdemei szerint immár egy nagy köteg ambivalencia csak, tehát valójában érdemtelen). Ezt kell leírnom először, ezt a miértet – hogy értsétek, ez az összefoglaló miért született meg egyáltalán.

Nem mesélem el, hogyan éltem át ezt a kiderülést rajongó olvasóként – elég mesétlenül, pontosabban pont az érzéssel, hogy íme: mese nélkül maradtam. Helyette idecitálom Drogriporter (egy általam szeretve követett ismeretlen ismerős) szavait: Neil Gaiman az egyik kedvenc kortárs fantasy íróm. Hihetetlenül kreatív elmével áldotta meg a sors, nem egy kellemes olvasmányélményem - és most már filmélményem - kapcsolódik hozzá. Vannak azok az írók, akiknek a történetei olyan hátborzongatóan furcsák és mégis olyan különösen ismerősek, főhőseikkel mintha már találkoztam volna a saját álmaimban - na hát az ő történetei ilyenek. Emberileg is baromi szimpatikus volt. Az egyáltalán nem lepett meg, hogy egy ilyen írónak a szexuális élete sem éppen hagyományos, hanem, hogy úgy mondjam, tele van mindenféle kinky dolgokkal. Amivel szerintem nincsen semmi gond, csak egy prűd ember találhat kifogást a nem hagyományos szexuális vágyakban. Ez csak és kizárólag rájuk tartozik. Egészen addig, amíg azok két felnőtt ember konszenzuális játékát képezik.

Megmondom őszintén, hogy amikor elolvastam a sajtóban a frissen megjelent vádakat vele szemben, akkor az első reakcióm az a hitetlenség volt. Na ne már. Őt is? Biztos csak felfújták az egészet olyanok, akik abból akarnak hírnévre szert tenni, hogy bálványokat döntenek le. Biztos csak nem értik, miről szól a BDSM. Ösztönösen mentségeket kerestem neki - hiszen egy számomra olyannyira kedves figuráról van szó. De aztán tovább olvastam. És elszörnyedtem. Mert a mentségeim sajnos összeomlottak, mint a kártyavár... Pont így. Ahogy anno Kevin Spacey esetében, például – pont ezekkel az összeomlás-stációkkal.

Viszont és mindazonáltal nem kizárólag így. Nemcsak kedvenc kortársnak tekintettem Gaimant, hanem az egyik tanítómnak. Aki közelebb hozta nekem a világ egy méltatlanul háttérbe szorított megértés-lehetőségének sajátos belső mértanát. Mégpedig úgy, hogy nem papolt róla, hanem megvalósította a szemem láttára, a meséiben. Azt, amit felismerhettem volna a görög, a germán-kelta, vagy akár az arab, a japán (horribile dictu: a magyar) mese- és mítoszkincsből, a forrásokból is, ha azok egzotikuma, illetve a tanult megközelítések: emberiség-gyermekkor, kinőtt ruha, levetkőzte az értelem – és a többi, egymást erősítő nézet el nem takarták volna ezt az ösvényt. Hogy a mítoszok világa átformálódva, aktuális, új isteneinek tisztelő rítusai által meghatározó erővel ott terpeszkedik a társadalmak tudottra és tanultra kevésbé fogékony rétegeinek viselkedésében – s a magukat valóban igen mélyen tudatosító keveseket leszámítva az úgymond okosok hétköznapjainak alján is. A hitigényről, az érzések és benyomások gondolattal is megsimogatott rétegeiről van szó – ezt több felől közelítve próbáltam már körüljárni és elétek tárni, talán ez a politikával is átitatott verzió a legfontosabb.

Erről nekem Gaiman tanította a legtöbbet, a Sandman elképesztően gazdag távlataival, az Amerikai Istenek célzott ütésével, a novellák szellemiségével. Majdnem azt mondom, hogy ugyanúgy tisztelem, mint Hamvas Bélát. Bár amúgy az ő igényeit átható élet és világmindenség és minden (a linkben megidézve egy harmadik szeretett megmentőm is) teljesség-igényéhez képest Neil Gaiman csak egy szeletet: a mítoszokhoz való helyes hozzáállást világította át – azt viszont engesztelhetetlenül, precízen, mindvégig azzal a Drogriporter által is pontosan láttatott ízzel, hogy a befogadás közben minden hátborzongató furcsasága ismerős zamatokkal fűszeres – hogy beléd beszél. Ilyen tanítóm amúgy hosszan sorolhatóan sok van, kiröhöghetsz, hiszen ezen a listán Weöres Sándor, vagy Pilinszky ugyanúgy szerepel, ahogy Jón Kalman Stefánsson, vagy Alessandro Baricco, ennél is nagyobbra nyitva ahogy például J. R. R. Tolkien, vagy Rejtő Jenő. Neil Gaiman mégis kiemelkedett a maga módján a listáimból, a mitologémák megtisztelése által át- és megvilágított, koncentrált hatástól. Hiszen mélységében segített megérteni a fotelban utazót, a drukkert, a bigott hívőt, a pszichopatát, a szubkult-turistát és még számos olyan mellettem-velem élő embertársam, akik ugyan nem jellemezhetők csak ezekkel az „egyetlen jelzőkkel”, de az attitűdjeikben ezek a jelzők a legjellemzőbbek. Gaiman által értettem meg, kinek áldoznak. Megérthettem saját magam, hogy alkalomadtán kinek-minek áldozom. Arra kellett rájönnöm, hogy a tőle tanultakat nem semmisítheti meg a tény: egy erre amúgy ezer szinten méltatlan figuráért rajongtam a játszva tanulás közben.

Ezért születik meg most ez az összefoglalás. És ezért írok az eztán elém sodródó élményekről is vele kapcsolatban. Először a Sandman köteteiről írt ismertetőket szedegetem itt össze, az univerzumba írt további képregényeket sem említés nélkül hagyva (sőt, beleszőve a rajongói crossovereket, hozzáfűzéseket is). Aztán az Amerikai Istenek univerzumát célzó, játékosabb (vagy nem) de terjedelmileg mindenképpen könnyebben emészthető megközelítéseinket (köztük a valaha e felületre elsőnek megírt poszttal). Aztán a többi regényről és mozgóképes feldolgozásaikról írt bejegyzéseink. A novelláskötetekről és a novella-adaptációról, amit láttunk. Eztán következik a többi képregény, amit Neil írt, gyakran a novelláit újrahasznosítva (vagy fordítva). S mindebbe fűzve két szubjektív szössz, vele kapcsolatban. Nem tudunk a teljesség igényére törekedni, vannak hiányaink – majd eldől, teszünk-e ez ellen valaha. Nem nekünk kell megbocsátanunk, amit Gaiman másokkal és az életével művelt – tőlünk csak a rajongást vette el. De amit tanultam tőle, a részemmé vált. Magadnak kell eldönteni, hogy ennek fényében tovább olvasod-e, vagy a számodra itt ért véget ez a történet.

Dhafer Youssef - 2025. május 4. Erkel Színház

Ha a világ minden ideje és nem kevés pénze köszöntötte volna velünk a tavaszt, akkor minden nap akár többször is hallgathattunk volna boldogító muzsikákat a napokban, amíg tartott a Jazzfest 2025. De mivel mindezzel nem rendelkezünk, ezért választanunk kellett. Nem hallgattuk meg újra Avishai Cohent, se Jojo Mayert, és elengedtük a lehetőséget, hogy élőben varázsoljon Rabih Abou-Khalil – pedig egy időben elég sokat forgott a lejátszókban. Nem mentünk el Lukács Miklós vagy Dresch Mihály (játszótársaikkal gazdagított) koncertjeire sem, pedig szeretjük őket, együtt, és külön is. Mert nagyjából a pillanattól kezdve, hogy észrevettük, Dhafer Youssef is a fellépők között van, nem volt kérdés, hogy őt kell mindenképpen hallanunk. Évek óta rajongok érte. Visszatérő kísérője a lassú délutánoknak; a dallamai (és a játszótársak cifrái rá) olykor minden ok nélkül, a legváratlanabb időpontban és helyzetekben merülnek fel a belém kódolt zenedobozból. Jó lenne érteni, miért érint meg ennyire. Egyszerűen közöm van hozzá.
 

Talán a jazzba csomagolt szúfizmus miatt. Miközben Dhafer Youssef ízig-vérig modern zenész (meg világpolgár, szellemi nagykövet és még ezer címkét aggathatnánk rá), valójában az örökölt zenei hagyománynak talált a pillanat zenei művészetében új keretet. A ritmikus ismétlődésben elrévedés, a befelé fordulás, a teremtő (mindegy, hogy nevezzük) vagy a teremtés jelenlétének és valóságának a megtapasztalása ebben a keretben a jazz kicsit mindig kivagyi-kihaénnem variáció-keresgélését egyfajta meditatív imává fogalmazza át. Ahol a zenekar sheik-je fejét csóválva nem fogadja el a játékostárs-tanítványok zeneválaszait, ha szerinte a frázisok szintjén maradnak, és velük örül, ha tényleg valóság születik. A szúfizmusban imádkozni mindig valamiféle megtisztelő aktivitás, zene és/vagy tánc; amelynek egyetlen követelménye, hogy valódi jelenlétet szüljön.
 

Hogy ebbe a valódi jelenlétbe belefürödhessen a hallgatóság. Elég borsos árat kértek a jegyekért, s nem is telt meg az Erkel amúgy kiváló akusztikájú, pont erre való koncertterme teljesen. Pedig ezt szerintem sokkal többen hallani szerették volna – de erre a szubkultúrára se jellemző, hogy felvetné a pénz. Nagyon sok ismerős arcot láttam befelé menet – a magyar zenei élet jó néhány izgalmas előadója eljött, hogy meghallgassa ezt a koncertet. És jó pár prominensünk is eljött, ami pikáns felhangokkal fűszerezte a várakozásunk – volt min összemosolyogni Timivel. Ez a keretbe helyezkedés szerencsére pont addig tartott, amíg a színpadra nem jöttek a zenészek, és Dhafer Yousseffel az élen belekezdtek az estébe.
 

Mert ez úgy két órára kábé kitörölt minden mást. Azt kaptam, amit vártam, amiért eljöttünk a koncertre? Nem, felmérhetetlenül többet. Megint kiderülhetett, mennyit számít a jelenlét – s hogy az élőben hallgatott koncert mennyire kérlelhetetlenül belevon ebbe a jelenlétbe. Nem maradtunk kívül, pedig nem az ismert és agyonhallgatott dalok szóltak másképp, frissen és előttünk megszületve – a koncert a 2023-ban rögzített új lemez, a Street of Minarets anyagából épített nekünk és velünk pillanatvárat. Új, fiatal játszótársakkal. Akiket tényleg szeretet-teli keménységgel és odaadással instruált a sheikjük – kifacsarva belőlük a legtöbbet.
 

És saját magából is. Állva tapsoltunk a végén, de nem tudtuk őket újra a színpadra csalni – szerintem kiadtak magukból mindent. A magam részéről nem éreztem emiatt csalódást, hogy elmaradt a ráadás – pedig hiányérzetnek élem meg általában. Most viszont csak az a boldog érzés tartott a markában, aminek nincs, és nem is lehet neve. Nincs, és nem is lehet - mert az összes nevet tartalmazza.
 
Dhafer Youssef – oud, ének
Mario Rom – trombita
Daniel Garcia – zongora, billentyűk
Swaeli Mbappe – basszusgitár
Tao Ehrlich – dobok

C. B. Strike – A Koromfekete szív (sorozat)

„Megyek és elolvasom újra a könyvet, és csendben reménykedem, hogy a következő részre lecserélik az alkotógárdát.” Hahaha… Anno így fejeztem be a Strike sorozat előző részének adaptációjáról írt posztom, és most visszaolvasva nagyon jól szórakoztam azon, mennyire ki voltam borulva akkor. Kicsit féltem is megnézni A Koromfekete szívből készült sorozatot, de nyilván megtettem, sőt, előtte – utána újráztam a korábbiakat is, gyakorlatilag egy hónapja a Strike adaptációk világában élek. És cseppet sem bánom. Azt kell mondjam, ennyi idő távlatából, harmadszori újranézésre már a Zavaros vér adaptációjával is megbocsátóbb vagyok, legalábbis a zanzásítással és a sorozatgyilkosságok leegyszerűsítésével – a karakteridegen húzásokat továbbra is igencsak nehezményezem.
 
Szerencsére a készítők meghallgatták fanyalgásainkat, az új évadra összekapták magukat. Vagy legalábbis nem követtek el annyi és akkora baromságot, mint az előzőekben. A Koromfekete szív mára az abszolút kedvencem lett a könyvek közül, Edie Ledwell első megjelenésétől az oldalszázakon át folyó chat-folyamokon át a tényleg szinte kitalálhatatlan bűntényig minden részét imádom. Nyilván nem esett jól, hogy itt is jelentősen egyszerűsítettek a nyomozáson, de be kell látnunk, ez a rendkívül szerteágazó ezer oldalas ügy, ismét csak rengeteg kitekintéssel, múltban vájkálással, művészkollektívával, szélsőjobbos trollokkal, terroristákkal, pedofil bloggerekkel önmagában iszonyú sok négy részre, nem beszélve az egyéb ügyekről és a magánéleti szálakról.
 

Sajnos megintcsak ez utóbbi járt legrosszabbul, pedig itt lett volna helye – na nem mondom, hogy Madeleine távol maradását annyira sajnáltam, tök irritáló volt a csaj végig a könyvben, de szórakoztató módon vitte közelebb Strike-ot a Robin iránti érzései felismeréséhez, ráadásul a fia sokat adott a nyomozáshoz is. Kicsit jobban sajnálom, hogy a költözést, az iroda felrobbantása utáni összebútorozást és a vidéki kalandokat ennyire megvágták. Mondjuk, enélkül is elvezettek végre minket oda, hogy külön-külön már Robin és Strike is bevallják maguknak (és szegény Ilsának) hogy szerelmesek egymásba. Már csak arra kell várnunk, hogy egymásnak is bevallják végre.
 
Szívesen néztem volna többet az iroda mindennapjaiból és egyéb ügyeiből is – ezekre már végképp sosincs idő, pedig az új szereplők, Midge és Dev a könyvben szuper arcok, és Dev Enyves utáni nyomozása is megért volna egy epizódot. Őszintén szólva inkább ezt néztem volna, mint azt, ahogy Charlotte válófélben lévő férje után nyomoznak, még ha értem is, hogy dramaturgiailag fontos szál. Szabaduljunk már meg attól a csajtól, könyörgöm…
 

Na de vissza Edie Ledwell brutális halálára és A Koromfekete szívre! Azt hiszem az évad legnagyobb buktatója az lehetett, hogyan lehet ábrázolni Drek játékát úgy, hogy életszerű legyen az iránta való rajongás, átélhető a játék hangulata, és egyáltalán: el tudjuk hinni, hogy egy netes játékban barátságok, szerelmek szövődnek, vagy épp terroristák fűznek be gyanútlan tiniket. Félig-meddig sikerült is. A játék megjelenítése hangulatos, a chat-folyamokat a karakterek szájába adták, így képernyőn is valamennyire működik a dolog, de sajnos keveset kapunk belőle ahhoz, hogy valóban át tudjuk érezni a varázst úgy, ahogy a könyvben. Az, hogy a művészkollektívában és Edie körül keringő banda létszámát csökkentették, nem feltétlen baj, ahogy az sem, hogy a cselszövő moderátorok kevesebben lettek.
 
A művészkollektíva megjelenítése egyébként elég jó lett, bár én még sokkal hippisebb helynek képzeltem, de lehet, hogy Angliában már ez is borzasztó szabadosnak tűnt. Nils is sokkal konszolidáltabb volt, mint a könyvben, sőt, most hogy visszagondolok, Wally igazi szemét poénjai is teljesen kimaradtak. S ha már North Grove-i művészkollektíva: Robin fedett nyomozása ismét csak felüdülés volt. Nem is tudom, melyik átalakulása a kedvencem, a Camden Town-i punk butikoslány a negyedik évadból vagy ez a rajzórára járó szívdöglesztő marketinges. Imádtam ahogy Pat közölte vele hogy ilyen külsővel a sátánnak is dolgozhatna, a pasik akkor is döglenének utána és azt is, ahogy Pez az első percben belehabarodott. Hát még, amikor lelepleződött és a srác felhívta, hogy elmondja, mindig arról álmodott, hogy befűzi egy szexi kém. Na, ez például egy üdítően jól kezelt szál volt, és egy remek változtatás a könyvhöz képest. Hálistennek, megtanultak írni a forgatókönyvíróink. Az már jobban fájt, hogy kimaradt teljesen a Zoe - Tim szál. Zoe az egész könyv egyik legüdébb színfoltja volt, nagyon szerettem a karaktert minden esendőségével és ostobaságával, a Timhez fűződő kapcsolata meg a netes szubkultúrák egyik legnagyobb veszélyére hívta fel a figyelmet.
 

Ezt a pár fájó kihagyást leszámítva meglepően okosan oldották meg a nyomozás egyszerűsítését – noha rohamléptekben haladtak, végülis megvoltak a kulcspontok, logikusan jutottak el Inigohoz, Keához, Rachelhez, majd Vikashoz. Működött a krimiszál, ami az előző rész fényében már önmagában eredmény. Ráadásul ezúttal megúsztuk különösebb karaktergyilkosság nélkül is, hurrá. Egyedül szegény Katya Upcott járt rosszul – a könyvben „csak” szánnivalóan szerencsétlen nő, akit a férje semmibe vesz, a körülrajongott fiatal alkotók meg kihasználják; ehhez képest a filmben eléggé elcsavarták és hülye picsát csináltak belőle, akivel kapcsolatban elég könnyen az a gondolatunk támadhat, hogy megérdemelte, hogy a családja úgy végezte, ahogy. Szomorú.
 

Összességében sokkal jobban tetszett, mint vártam, ami öröm, mert ahogy írtam, ez a kedvencem a könyvek közül. Biztos újra fogom nézni párszor, mire kijön a következő évad – ami viszont, brrr, könyvben a leginkább irritáló. Na, innen lesz szép nyerni.