Gryllus Dániel - Weöres Sándor: A teljesség felé - koncert (Magyar Zene Háza)

Amit itt olvasol: több mint világnézet és kevesebb mint vallás. Több mint világnézet, mert általa a dolgokat nem valamely irányból látod, hanem közös gyökerüknél tapintod. Kevesebb mint vallás, mert nincs benne szó az isteni misztériumokról, melyekről csak jelképekben lehet beszélni. (Weöres Sándor: A teljesség felé)

Amit itt olvasol: kevesebb, mint beszámoló egy estéről, de több (szeretne lenni), mint egy emlék nyilvános rögzítése. Egy estéről, amikor a dolgainkat a közös gyökerüknél tapintotta valaki, gyöngéden, mint mikor a kertész a lehetetlennel dacolva kitépés nélkül sodorja le a föld alatt a közös gyökéren élősködő csibort. Gyógyító estében volt részünk, egy sok szempontból ambivalens térben – amit amúgy nem nehéz azonnal megkedvelni, sőt, azt nehéz fejben tartani, hogyan-miképp jött létre, és a maga formabontóan hagyományőrző módján mi mellett mi egyebet is képvisel.

Nekem évek hosszú sora óta van dolgom ezzel a könyvvel – a magam szerény eszközeivel gyakorlatilag ugyanazt az alkotásra, tovább gondolásra (mondjuk ki: kiteljesítésre) ingerlő réteget markolászva belőle, ami szerintem Gryllus Dánielt is zeneműre provokálta. A teljesség felé (miközben számomra külön fűszer benne, hogy Hamvas Béla tanításainak egyik, ha nem a leginkább közérthető tükre is a tanítvány szavaival) visszatérő olvasmányom, és a köré bokrosított Teljesség-átiratok sem lesz soha készen. Újabb életszakaszokban újra meg kell nyitnom magamban, nem utolsó sorban azért, hogy megmutathassa, hol tartok (erről a körbeírás-kényszerről, a természetéről a Napút Online felületén egy Műhelynaplóban, és egy másikban elég hosszan beszéltem már...).

Olvasom, hogy Gryllus Dániel a nyolcvanas évek elején ragadtatta el magát Weöres könyve által, s hogy a Hungaroton (monopolhelyzetével visszaélve) akkoriban nem ítélte kiadásra érdemesnek. Kár, sokat tehetett volna annak a kornak az esszenciájához. Néhányszor elhangzott, két-három előadóval, '88-ban mégis készült egy felvétel, ahol mindent a szerző játszott és énekelt fel. Aztán Gryllus Samu, a zeneszerző fia 2010-ben újrahangszerelte, s pályatársakkal, megbecsült kollégákkal előadták. A teljesség igénye nélkül: Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Balogh Kálmán, Bognár Szilvia, Szalóki Ági, Szirtes Edina Mókus, Palya Bea, Both Miklós, Ferenczi György – világzenei, népzenei, jazz-, blues-, komolyzenei előadók szelíd és alázatos produktumaként hangzott el; ahogy Gryllus Dániel fogalmazta az este: azt hitték, születésnapi ajándékul, egyszer. Azóta a produkció tucatnyi alkalommal előkerülhetett, bejárhatta hangjaival a MÜPA akusztikai csodáját – és a Magyar Zene Háza nyitóévadának is a részévé vált.

Hogy meghallgathassuk, és tényleg megérinthessen. Hallottam megosztón nem egyszer – de az élő zene, ami a füled hallatára, ott és akkor és egyszer és megismételhetetlenül megszületik, egyszerűen más íz. Olyan jelenléttel terhes, amit a legjobb minőségű felvétel sem tud. Benne van valami többlet, ami nehezen körülírható (látod, hogyan próbálom...) és sokkal inkább benne vagy te is – talán már nem is, mint puszta hallgató (bár nyilván nem, mint teljes lélegzettel vele lüktető résztvevő, előadó). De mindenképpen az a köz, amely közönséggé válva az együtt-lélegzésével visszahat a produkcióra – és számomra legalábbis a részévé válik. Részévé válok, és a részvétel által, ami történik, sokkal inkább a részemmé, ami történik. Az élőzene alapélmény. Hiába van fenn (én is hallgatom), egyszerűen nem ugyanaz. Mint ahogy nem ugyanaz a megvehető CD, ami ott várt az előcsarnokban. De az (ahogy Gryllus Dániel évődött velünk a bevezetőben) legalább aláíratható. Például. Vettünk, és aláírattuk – benne van ebben kis nosztalgikus jelleg és az alkalom (a fókuszált zenehallgatás) további megbecsülése is: ha majd berakom a lejátszóba, a hallomás minőségét az emlék is felülmelegíti, amikor megköszönhettem az alkotójának az ifjúságom. Hiszen része volt benne. Máig része, például A teljesség felé által. Erős válogatás Gryllus Dánielé, amúgy, az emelkedett epizódok mellett erősen kritikus passzusok is kerültek bele – ez a hetven perces koncert nemcsak gyógyító szertartás, de ébresztő is. A szavak kritikai attitűdje, és az azt remekül pontozó zene is érvényes, még mindig. Sajnos az. Megint meglepett, tényleg mennyi benne az indiai elem – eszembe jutott miatta Anoushka Shankar tavalyi, filmes-kísérőzenés koncertje.

Megkerülhetetlen, hogy írjak erről a térről, ami a koncertnek otthont adott, a Magyar Zene Házáról. Nekem ez az egész Liget értelmezéséhez tartozik. A ligetvédők attitűdje alapjában szimpatikus volt, akkor is, ha egy része szerintem illúzió: ez a kis zárvány a városban sosem volt önmagát szabályzó ökológiai egység – egyszerűen túl pici hozzá. Ez a szemléletbeli különbség leszűkíthető így: angolpark versus franciakert. Az angolpark jelleg mellett a Városliget tényleg szeretni való, de elképesztően elhanyagolt volt, kezdeni kellett vele valamit. Az (társadalmi) katasztrófa, hogyan-miképp történt: a verőemberekkel, a beépüléssel, meg a valóság kedv szerinti csavargatásával, mire ez a rendezett park lett belőle - de most már megvan, ilyen lett, élettel kell tölteni. Az épület tényleg gyönyörű, majd elválik, életképes-e a spórahullatott gomba-koncepció, belenőnek-e a nekik képzelt kalickákba a fák; a dolog nem kockázatmentes, de legalább lett ebben a dicső múltba révedésben, ami pártunk és kormányunk kattanása (gondolj a Kossuth-térre...), egy valóban elég innovatív zárvány. Engem kicsit meglepett, a reprezentáció egészéhez képest mennyire elenyésző benne a hasznos tér – a teljes tetőzött alapterülethez viszonyítva milyen kicsi a koncertterem. Persze van kiállítótér, és könyvtár, majd látni kell az egészet. Akusztikailag szerintem eléggé rendben van, a nagy üvegfelületek ellenére. Jövünk még...

Ahogy sétáltunk a vége után, Vajdahunyad-vár oldalában egy csapat vidám fiatal mellett haladtunk el, szórakoztatták magukat dobbal és tangóharmonikával, valamilyen szláv nyelven énekeltek hozzá, érzékenyen, szépet – a maguk örömére. Lehetne ilyen hely Budapest, ahol ilyesmibe botlasz hazafelé, egy szívet melengető koncert-élmény után. Nekünk valahogy mindig jut ezek után a megmerítő örömök után némi józanítás is – ez most egy agresszív, magával üvöltöző, villamos-ajtót rugdosó részeg képében materializálódott, hazafelé a villamoson. Csak hogy ne felejtsük el, jó dolgunkban, hol élünk? E nélkül is nehéz volna elfelejteni.

Megmutatnám a Teljesség-átiratot, ami ehhez a megidézett passzushoz készült:

A hírvágy

Az utolsó sípszó veresége* előtt,
a sínek szabott irányába eső
átjárón a pályaudvar féreglyukába is
bebotorkál a gazdátlan, elszabadult
gurulós bőröndök között botorkáló,
végig nem képzelt testtartásotokban is
lakó kiesés fenyegető lehetősége.

A rendező ország követeiként,
mintegy terelve a terelhetetlen
indulatokba gyűlt kilométerek
figyelmét az eredményjelző tábláról -
a menetrend jobbára változhatatlan
ritmusában ütemes bizonyossággal
zakatol az örök hírnév helyett
a lehetetlennek gondolt késés:

hogy kiestetek. De ez is tegnapi
hír már, tegnapelőtti, szombati;
és most szerda, csütörtök, péntek,
eztán ez a másféle menet,
rend örökös kételye lüktet ütemes
csattogással alattatok: a mi lett volna ha.
Sínek és kerekek. Sínek és haza-
szállingózó, szomorú szurkolók.

(*Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég és Oroszország épp kiesett a maga rendezte labdarúgó VB-ről. Hír volt - már nem hír...)