Ritkán éreztem ennyire erős
késztetést, hogy az utolsó rész után egyből benyögjem: most, azonnal, elölről!
Úgy is, hogy ez azért messze nem annyira fajsúlyos darab, mint például
Sorrentino pápái: kiszámítható, és
messze nincs annyi rétege. De nagyon megszerettem. Egy nagyon kedves ismerősöm
a végére kiábrándult belőle. A kritikája jogos: számára a befejezés hiteltelen.
Érdekes ez - én pont a vége miatt érzem hallatlanul fontosnak. Pont a végjáték
miatt.
Első blikkre ez is egy történet a
kivételességről. Egy kislány, akit Beth Harmonnak hívnak, elárvul, egy karcolás
nélkül életben marad a "balesetben", amiben az anyja nem. Bekerül egy
lányok számára fenntartott egyházi üzemeltetésű árvaházba, az amerikai ötvenes
évek (meglehetősen pontosan megidézett) sajátságos légkörében. A korban, amikor
a gyerek rendszeres nyugtatózása bevett szokás. Egy a miénknél sokkal
látványosabban álságos korban - teljesen védtelenül. Egy magának való, de
kivételes képességekkel vert kislány, aki a pincében, a krétaporos szivacsok kitakarítása
közben (hiszen mindig ő fejez be minden feladatot legelőször) ellesi a
magányosan, saját magával sakkozó gondnoktól, Mr. Schaibeltől a sakklépéseket.
Aztán játszani kezd vele...
Közben villámgyors fejlődésének
alapja tényleg az addikció: a nyugtató hatására képes vizualizálni a táblát, a
lehetséges lépéseket, az árvaház hálószobájának mennyezetén, mikor már mindenki
alszik. Mikor örökbe fogadja egy pár (leginkább a feleség, Alma Wheatley
óhajára) hamar kitapossa magának a játékhoz vezető utat - mert a játék nemcsak
a szenvedélye; ez az egyetlen hely, ahol biztonságban érzi magát: a sakktáblán,
amit (úgy érzi) uralhat. Berobban a formálódó amerikai sakkéletbe, ahol sorra
veszi az akadályokat, amíg aztán szembe nem találja magát a szovjet világbajnokkal:
Vaszilij Borgovval. Aki ellen minden, amit addig megtanult, kevés.
Érdekes ez. Örömmel hallom, hogy
komolyan megnőtt a sakk iránt érdeklődők tábora, nemcsak online, de például
megugrott a játéktáblák eladásának forgalma is, e miatt a kis sportfilm miatt.
Hiszen tényleg van egy ilyen rétege, és tényleg az egyik erénye, hogy ezt a
játékot képesek voltak a sorozat készítői alapvető hamisítások nélkül
izgalmasnak ábrázolni. Megjeleníteni a szellemi izgalmat. A jelenetek
dinamikájával, a vágás ritmusával, a jól választott, tehetséges szereplők
pontosan elkapott néma gesztusaival; nem utolsó sorban a folyvást zseniálisan
választott korabeli zenékkel, s az alapjában feszültséget keltő, szerény,
repetitív témával, ami a sorozat állandó zenei alapja. Tényleg kedvet csinálhat
hozzá, hogy megismerkedj az emberiség egyik legősibb táblás játékával.
Miközben, mint sportfilm lehetne
a zsáner állatorvosi lova. Sportfilm gyanánt ugyanolyan tündérmese, mint
megannyi rutinból elénk öntött (sport)társa. A gender témával finoman
fűszerezett puha parafrázisa a valóságos menetnek, ahogy Bobby Fischer
felgyúrta magát egészen a világbajnoki címig a hidegháború légkörében, a világ
sakkéletét uraló orosz hegemónia ellenében. A valóságos történet mocskos módon
koszosabb volt ennél, és az amerikai bajnok egyszerre primadonna és idegbeteg
(hogy ne mondjam: pszichopata), és (kiszámított?) hisztériáival (az egyik első)
médiasztár benne. A film ilyen értelemben egyáltalán nem hiteles - kísérlet se
történik rá, hogy az legyen. Bethnek megvan a maga (Fischerére amúgy nyomokban
emlékeztető) baja, de teljesen máshova helyezett hangsúlyokkal sem lesznek
azonos súlycsoport. Realizmust, (sakk)történeti hitelességet kár hát számon
kérni ezen a sorozaton.
S közben mégis, jóval többet tud a sporttársaknál. Mert az alkotás, a kiteljesedés kedvéért
"alkalmazott" droghasználat összes csapdáját, összes stációját
(szinte a személyiség felbomlásáig) teljesen hitelesen kapja el. A felívelés
valkűr-lovaglásától a vágta szinte teljes széteséséig. Beth története emellett
egy gyönyörű
coming of age mozi is, s
a két dolog, a lány cseperedése az árvaházban, sajátos véd- és dacszövetsége a
nevelő (egyre édesebbé váló) anyjával, Almával, majd a magára maradás abban a
társadalmi légkörben (a hippi-kor elején), és a szétesés-történet az egész
sorozat folyamán gyönyörűen játszik egymásba. Olykor Linklatert, és az ő
felnövés-mozijait juttatta eszembe,
annyi pontos és finom momentumot sikerült egy élet (egyszerre kétféleképpen)
alakulásának jól választott jeleneteibe préselni. Nem utolsó sorban a színészek
miatt élhetnek ezek a képek ennyire; mindenki méltó benne - s akin az egész
múlik: a főszerepben Anya Taylor-Joy annyi finom, apró rezdüléssel hitet és él
át, hogy komolyan munka lesz a következő filmjében Bethtől elvonatkoztatnom.
Nagyon remélem, hogy ügyesen választ filmet, szerepet - ezen a színészetnek
nevezett sakktáblán tényleg királynő lehet...
S mindeközben ez a kis
minisorozat a keretein, a témán messze túlmutató filmes költészet is. A kislány
Beth, és az édesanyja... Az alkotók kompozíciós készségének ezek a jelenetek a
mesterjegyei. Tény, hogy a hat részen keresztül konzekvensen tartott hitelt
végül felülírja a hetedik, tényleg értem az ismerősöm ellenérveit, de én ezt
(személyes okokból is) egyáltalán nem bántam. Mert nagyon fontos dologról
beszél közben: hogy a képességeink, amiket ideig-óráig felerősítenek, aztán
felzabálnak a függéseink, valójában tényleg bennünk laknak. Tényleg a nehezebb
út kemikáliák nélkül, dopping nélkül kibontakoztatni őket, de nem lehetetlen, sőt. S
hogy a játék, amire feltehetjük az életünket, valójában elsősorban tényleg
játék. Játszhatjuk az öröméért. Is. Úgyhogy elkezdtük nézni, elölről (és
szerintem nem is utoljára...).
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése