
Moziban ritkán éreztem magam
ennyire kukkolónak. Zavarba ejtő helyzet. Beülsz egy filmre, fekete komédia,
dráma, valamilyen címkét aggatnak rá úgyis – a rendező filmjeit szereted, az
In Bruges-t, még a
Hét pszichopatát is a
shicuval…
szóval beülsz egy filmre és az ötödik percéig
az összes címkét leszaggatja magáról. Kifúj a fejedből minden egyebet. Tényleg
nevezhetitek fekete komédiának, mert zavarba ejtően indiszkrét szabadsággal
megrajzolt helyzeteken röhöghettem, míg néztem. Nevezhetitek drámának, mert volt,
hogy képtelen voltam normálisan levegőt venni abban a szívet szakító
levegőtlenségben, amit a film teremtett. És magam sem tudom, minek nevezzem,
amikor egy rasszista tapló redneck egyetlen arckifejezése, egy kézmozdulata
láttán teliszaladhat a szemem könnyel – azt hiszem ennek még nem csináltak
fiókot a filmesztéták. Moziban az utóbbi időben ritkán éreztem magam ennyire
kukkolónak, aki életekre lát, a bármilyen helyzetben, a másik tragédiájában –
ritkán feledtette el ennyire velem a Film (így, nagybetűvel) hogy egy alkotói
vízió csapatmunkában létrehozott terméke. Ez az első, amit
A három óriásplakát Ebbing határában kapcsán el szeretnék mondani.
A vízió birtokosa az író-rendező
Martin McDonagh. Szokták rá mondani (ő is szokta magáról…), hogy a Coen tesók,
Ethan és Joel követője, hogy stílusjegyeiben Tarantino és Guy Ritchie rokona –
de ez csak olyan, mint amikor Anthony Hopkinst úgy mutatja be a mozireklám a
közönségnek, hogy ő alakította Thor és Loki apukáját egy képregényfilmben, és
most épp egy HBO-s robotos western-sorozat főgonosza. Ezer dolog kellett hozzá,
hogy ez a kivételes érzékenység ilyen kifejezéskészlettel rendelkezhessen, a
hatvanas évek angol és amerikai társadalmi drámái, a szatirikus angol sorozatok
Csengetett Milordtól
Monty Pythonig; McDonagh iskolája az
angol színpad és a BBC volt, a maga látásmélységével. Amikor ezt a tekintetet
átviszi az Államokba és körülnéz, a maga látványát egy másik formanyelven
voltaképp ugyanolyan pontosan fogalmazza meg, ahogy egy másik brit: Neil Gaiman
láttatja Amerika lelkét az
Amerikai istenekben. Ezért lát és
láttat az utolsó filmidőben megszólaló szereplőjéig embereket és nem típusokat.
Ezért nem stílus nála, ahogy a jól idézhető aranyköpéseket beleszövi a képi
erőszakba – ahogy QT-nál alapjában az – csak egy egyszerű felismerés: a
legtöbbször amúgy is sírva nevetünk. Tehetetlenség szülte kényszerű gesztusok
közben is előcsordulhat belőlünk az irónia-szülte szó. Hiszen legtöbbször
egyszerre vagyunk szánalmasak és nevetségesek – olykor a képességgel, hogy
magunkon is tudunk nevetni. Martin McDonagh ehhez keresett és talált
játszótársakat – csak pusztán az oda nem illő helyzetekben mégis odaillő,
szájsarokban bujkáló félmosolyáért megérdemelne Frances McDormand egy Oscart.

Ebbing Amerika (legalábbis az
Egyesült Államok) szívcsakrája. Ez a kiürülőben lévő középnyugati, kisvárosi
Amerika, amelyik megválasztotta magának Trumpot. Előítéletes, végtelen
egyszerűre csonkolt fekete-fehér világképben, amit patriotizmusnak hívnak (nem
az, még csak nem is az…). Iszonyatosan öreg iszonyatok élnek tovább ebben az
egyszerűségben, családon belüli erőszaktól a fajgyűlöleten és homofóbián át a
zsigeri bosszúig, a „szemet szemért” különösebb árnyalást nem igénylő
követeléséig. Mildred Hayes (Frances McDormand) ennek a világnak alapjában nem
volt a renitense, ahogy a lánya: Angela (az egyetlen jelenet alapján, amit
látunk róla-vele) igen, ha csak a maga kamaszlázadó szintjén, a Nirvána rajongó
szintjén egy country-zenei környezetben is, de igen. Angelát megerőszakolják és
megölik. Mi ebbe a helyzetbe érkezünk, Mildred tehetetlenségébe, egy el nem
gyászolható helyzetbe, ami dacreakcióba fordul a nyomozás tekintetében
tehetetlen rendőrség és az azt vezető Willoughby seriff ellen. Mildredet
látjuk, amint megfogan benne az ötlet: amit érez, legalább kiírja arra az évek óta
üresen álló három óriásplakátra.
Mildred nem volt a renitense a
saját közösségének, s most hirtelen abban a helyzetben találja magát, hogy csak
a renitensek állnak szóba vele. Az a néhány vidéki liberális. A buzi-hírbe
kevert hirdetőcég-tulajdonos Red Welby (Caleb Landry Jones), a törpe
autókereskedő, James (Peter Dinklage), latino plakátragasztók, drogos
alkalmazottak. A páriák. A közösség törzse dühös rá, mert ebben a rettenetesen
kényelmetlen helyzetben csak annyit akarnak érteni Mildred döntéséből: nekiesett
a város megbecsült seriffjének, Willoughbynek (Woody Harrelson), akiről
mindenki tudja, halálos beteg, rákos, a végét járja.

A plakátra emelt hármasból a
Woody Harrelson által komolyan zseniálisan játszott seriff válik a film
katalizátorává (miközben valójában a film a másik két emberé: valójában Mildred
és Dixon egymásra hatásai szövik a történéseket). Az valami csodálatos, ahogy
Harrelson átlényegül a kimért, kötelességtudó figurává, akinek
felelősségteljesen végzett hivatása, családja, kötelességei, lovai vannak, s
nem utolsó sorban humorérzéke – de egyre kevesebb lelki ereje a halálos
betegséghez, a permanens búcsúhoz a szeretteitől, egyre jobban húzza a
szolgálati fegyver az oldalát: egyre nagyobb a kísértés, hogy előre siessen,
hogy pontot tegyen az i végére vele. Pont azoktól az apró momentumoktól él,
amikor lazít a figura fegyelmén, a feleségével, a kollégáival, a hátrahagyott
leveleiben. Minden segítséget megkap az író-rendezőtől, ez igaz. Mert komolyan
ritka, amikor ennyi játékidővel valaki, egy szereplő ennyit elmesél egy életből
– basszus, azzal az egy momentummal, a felirattal a fejére húzott
abrakos-zsákon: „ne vedd le, telefonálj a fiúknak” órákat mesél egy
felelősségét érző, szerető férjről, aki hetek óta ezen töpreng, minden részletet
kitalált, és nem tehet róla, hogy ettől még nem lesz kisebb a maga után hagyott
fájdalom, sőt…

Akárhogy is nézem, tényleg igen
megosztó cselekedet Mildredé, amikor ebbe a férfiba egy plakátfelirattal páros
talppal beleszáll. Timi vette észre és fogalmazta meg ilyen pontosan: Mildred
döntésétől mindenki olyan helyzetbe kerül, amikor nem tudják mit kell csinálni.
Fogalmazhattam volna így is: Martin McDonagh olyan helyzetbe illesztette az
összes szereplőjét, amikor nem tudják, mit kell ilyenkor csinálni. Senki nem
tudja mit kell csinálni, ha meggyilkolják a lányát, vagy öngyilkos lesz a
férje! Anne (Abbie Cornish) ezt meg is fogalmazza, amikor átadja Mildrednek a
férje, Willoughby által neki írt levelet: Nem
tudom, mit kell csinálni aznap, amikor a férjem megölte magát. Az már a
rendező intelligenciája, hogy Mildred erre nem válaszol – nem kell válaszolnia,
mert a jelenetben benne van az elhangzása nélkül is. Dixon (Sam Rockwell), a
seriffhelyettes se tudja, mi a teendő, ha meghal az egyetlen ember, akit maradék
nélkül tisztelt és szeretett – de mivel egyszerű, mint a bot, azonnal (vélt)
felelősöket keres és bosszút áll a maga redneck módján. Emberek, az a
megdöbbentő, hogy ez amúgy egy kicsit több gátlással is ilyen: amikor nem
tudjuk mit kell csinálni, akkor jobbára bődületes hülyeségeket csináltat velünk
a tehetetlen düh, meg a bosszúvágy. Sokadik alkalommal láthatom szinte
vegytisztán, mennyire a kultúránk alap-toposza ez a bosszúvágy. Hogy ha nem
megy másként, keress valakit, aki körülbelül ugyanabban bűnös, és állj bosszút…

Hülye bosszúkat állunk, amikor
nem tudjuk, mit kellene csinálni. És sokszor és sokféleképpen nem tudjuk – úgy, ahogy a veterán se tudja, hogy kell visszailleszkedni egy társadalomba egy
hülye háború után. Ez is egy finoman behúzott tartalom, Idaho-i rendszámmal
érkezik a filmbe – de lásd, hogy milyen pontossággal jelzi, hogyan kerülhet a
társadalmunkba az emberállat, aki halálra erőszakol és felgyújt egy tinit.
Acéllövedéktől
A szarvasvadászig számos
film mesélte pontosan és szépen, mennyire kell kiforduljon magából az egyszerű,
világos eszmék (hazugságok), nemzeti lobogók alatti tisztelgések mentén
szocializált fiatal, hogy túlélő és visszailleszkedni képtelen veterán lehessen
aztán otthon – aki egy másik államba jár át kiengedni a gőzt (Bűnös, tudjuk.
Még ha nem is Angela megerőszakolásában és felgyújtásában – merthogy ezt is
tudjuk…). Martin McDonaghnak pár momentum elég, hogy ezt az egész szövevényt a
lehető legnagyobb pontossággal beleszője ebbe a filmszövetbe – már konkrétan
ennyitől zseninek tartanám, pedig ugyanilyen pontosan behúzza filmbe a közösség
hamis szolidaritás-gesztusait, a rendőri túlkapást, a média képtorzítását… és
még sorolhatnám.
Filmet ma nem csinálsz klisé nélkül. De ahogy McDonagh megcsinálja a leginkább Coen tesókra hajazó, beteg képsort (Mildred a fogorvosnál), ahogy azt hangban teljes pontossággal továbbviszi (Mildred letartóztatása), hogy aztán rátegyen még egy stílusbravúr-szintű lehetetlen lapáttal (Mildred kihallgatása a
polkorrekt Dixonnal és Willoughbyvel), na, az magasiskola. S főleg az, ahogy megtöri: ahogy a seriff arcon köhögi Mildredet, úgy köhögi arcon a valóság íze a kialakuló film-ízt...

A benyomások kifejezés nagyon
komoly értelmet nyert ettől a filmtől, több helyen, érzékeny pontokon
benyomódtam tőle. A jelenettől, amikor
Mildred kidobja a papot (attól a félmosolytól, ami kiül a Mildred fia, a fiát
játszó Lucas Hedges arcára – amúgy mekkora formátum már ez a srác,
A régi város után másodszor gurít nem
akármekkorát…).
Benyomódtam Mildred
szinte bármelyik jelenetétől a fiával vagy a volt férjével (akit John Hawkes
formál igazán tenyérbe mászóra…) Komolyan
benyomódtam,
hogy mennyire aggódtam azért a fasz Dixonért, pedig utálom a nácikat…
megdöbbentő, hogy az anyjával (Sandy Martin) való összes jelenete mennyire
telitalálat! Amikor fentebb Harrelsonról áradoztam, nem véletlenül írtam, hogy
ez Mildred és Dixon (azaz Frances McDormand és Sam Rockwell) filmje… Mildred
engesztelhetetlensége s az ezt megejtően emberivé tévő megtörések ugyanaz a
liga, mint Dixon engesztelhetetlensége és megtöretése… és tartsanak bármilyen
vég felé abban a kocsiban ott a végén, teljes szívemből szurkolok nekik, hogy
legalább ép bőrrel megússzák.
Gyönyörű a vége. Pont ettől. Engem
és téged kérdez – ahogy az egész film. Ott hagy a kérdésben: te mit tennél
ebben a helyzetben, amikor nem tudod, mit kell ilyenkor csinálni. Olykor ennyi
a legtöbb, ami tehető. Hamis pátosszal bőven hintett, megnyugtató válaszok
helyett ennyire őszintén és ennyire pontosan, egy filmidőn át fogalmazva
feltenni egyetlen kérdést… neked, nekem. Úgyis egy életen át keressük rá majd a
választ…