2018. március 23., péntek

Dino Buzzati: Képes Poéma - Szerelem utolsó látásra


A képes játékok, a comics játszóterére rendszeresen belátogatnak a fekete ruhába öltözött felnőttek, hogy megmutassák: ez a médium messze több lehetőséget rejt, mint hogy izomtól duzzadó delíriumaink bámuljuk általa, akik régebben kinn hordták a pizsamát, mára a jelmezük akciófilm-kompatibilis - akik régebben rendkívül bugyuta történetekben győztek a Főgonoszok ellen, és ma se bonyolultabb a képlet, csak jóval több kreativitással csomagolják. Szóval én nagyon szeretem ezeket a játszótérre belátogatókat, Neil Gaimant például, a maga jóval több rétegű graphic novel-jével, a Sandmannel vagy Alan Moore-t, a Watchmen reflexiójával - mert megmutatják: a képregény lehetőségeivel élve, kiteljesítve azokat ugyanúgy létrehozható műalkotás: a nyers közlésre rétegek gyönyörűségét rakó elcsípett (alternatív) valóságérzet. Persze jóval korábban kezdődött ez a móka, Eisner, Bob Kane, Fine vagy Kirby sem arról voltak híresek, hogy monitorozzák a közízlést - ahogy akármilyen művészet, ők is formálni szerették volna azt, olykor meglehetősen szellemesen becsomagolt reflexióikkal.

Dino Buzzati képes poémáját gyökeresen más esetnek érzem. Nem is csak azért, mert 1979-ben jelent meg, nem azért, mert Buzzati maga rajzolta - gyönyörűen felmutatva és átlépve a maga korlátait. Valahol még a kor európai képregényeihez is csak érintőlegesen kapcsolódik, mert teljesen máshonnan indul. Valóban poéma - valóban csak ennyi, amennyi az eredeti címe: Képes Poéma. Buzzati az Orfeusz-Eüridiké történethez, az abból kifinomuló saját értelmezéséhez keresett olyan kortárs közlésformát, ahol a dal valóban "megszólal" zenei kíséret nélkül is. Mert van víziója erről az ősi feltámasztás kísérletről, mert érzi a korba nyúló csápjait, a máig húzódó érvényét - és mert író, mert a betűk egymás mellé fűzésével tanult meg kifejezni. Mert valójában ez a mese belső történet, tényleg a leírt szó segítheti benned kibontakozni - sokkal inkább, mintha oratórium lenne, sokkal inkább, mintha így rágná szájba, mit és hogyan kell mondani a halált legyőző (nem győző) szerelemről.

Orfi, a sikeres énekes, a legújabb sláger: A város boszorkái szerzője, akiért sikoltozva bomlanak a tinik, utat keres és talál a túlvilágba, mert a mohó halál elragadta Eurát, a szerelmét. Eltűnt egy egészen kis kapun át, a város legtitokzatosabb házában - és Orfi utána megy. Az élet énekese kiénekelné az idő torkából az élete értelmét. Az eredeti mese sajátságos büszkeségét, a teljes utat az elfogadhatatlanságba járékos, pontos és az adott korban igen provokatív módon hangszerelte a képekkel az írója. Miközben persze alkalmaz és használ: klasszikusok beállításaitól Dalíig és Fellini-filmkockákig idéz és csavar ki - és e tekintetben talán tényleg mérföldkő: a popkultúra egyik első, parafrázisokra épülő posztmodern gesztusai közül való.

A betéttörténeteit szeretem a legjobban, a beleillesztett meséket, a túlvilági találkozásokat. A rendkívül könnyed kézzel odakent mélységeket Orfi egyensúlyozó lábai alá. Ennek a könyvnek mindmáig érvénye van, bár nem árt hozzá, ha kapcsolódsz az ősi meséhez, ha Orfi és Eura története alapjában rezonál benned. Mert ha ez nincs, akkor valóban csak a figyelemfelkeltés és polgárpukkasztás, a provokáció hetvenes-nyolcvanas évekbeli kellékei maradnak: némi jól alkalmazott szürrealizmus, meg a csöcsök. Holott ott van benne a kifordított, modern ördög (üres kabát, bárki belebújhat), az üdvözültek a maguk poklában (ahogy az öröklétben ásítoznak), Onizia tűnékeny arcocskája az anyja elméjében (hiszen a pokol a lelkiismeret-furdalás), az anyakönyvi hivatal, a kartotékok rendje és rendszere (és a másik arca: a vasútállomás, a kilépés lehetősége a rendből...).


El kell érnünk a kaput. Ahol aztán egy idegen felmutatja a halál megnyugtató, békésebb arcát. De aki megjárta a poklot, annak ott a kezében a veszteségét jelentő gyűrű, amit az elveszett szerelem kezéről húzott le, véletlenül, menekülés közben. A valódi válasz, hogy nincs válasz. Ezért kell és lehet mind a mai napig keresni és énekelni róla. Orfeusz és Eüridiké meséje topografikus: egy térkép. Amit magad elé terítve sem biztos, hogy érteni fogsz, nem biztos, hogy követsz, nem biztos, hogy járod az útját, amit mutat, amin járni lehet. Vannak más mesék is. Sőt, ezt a mesét is el lehet mesélni máshogy - legalább annyira máshogy, ahogyan Dino Buzzati mesélte. Ahogy például elmeséli minden történetünk végét. Túl a boldogan éltek, míg meg nem haltak lezárásán. Amikor a mesék királyai nekivágnak a száműzetés útjának.



Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...