2017. május 3., szerda

Enki Bilal: December 32 (Második felvonás)

…szóval annak idején nagyon vártam A szörny ébredése után a második felvonást, nagyon kíváncsi voltam, még milyen szövevényt kínál fel az alkotó, aki a nyitó történet végén gyakorlatilag felszámolta az első kötet összes alapozó konfliktusforrását. Vagy talán nem mindet… Hiszen Warhole egyik felrobbanása előtt sem titkolta el: félszintetikus hasonmás. S láss csodát, Nike Hatzfeld igen érdekes körülmények közt kap meghívót a zseniális feltörekvő művész, Jefferson Holeraw privát happeningjére: egy ártalmatlan mini atombomba robban az orra előtt, eltalálva és felsebezve az orrnyergét (így jár, aki mindenbe beleüti az orrát…) – s Nike-nak nem tűnik fel az igen egyszerű anagramma…

Szeretem Bilal elnevezéseit, hogy a Sasfészek, a titokzatos rejtekhely, amit a vallási fanatikusok el akartak pusztítani, komplementer beszélő név. Hogy Leyla, és minden „pozitív hős” e titokzatos rejtekhely körül ugyanúgy a sötétben tapogatózik, ahogy a képregény figyelmet mégis megőrző oldalain maga az olvasó. Hogy Amir az „árnyékvilág egészének” érdeklődése ellenére is kizárólag Szására, a szerelmére képes figyelni – csak őt mentené, aki félig átesett azon az átalakuláson a vallási fanatikusok táborában; azon a légypete-rakta átalakuláson, amitől Amirt megóvták zseniális reflexei.

Szeretem hogy a mindent mozgató akarat, amely hőseinkkel sem játszik kíméletesebben, mint bárki mással, nem válik antipatikussá, sőt – öntörvényűségébe burkolt önzésében kifejezetten érdekes. Szeretem, ahogy minden fontos szereplő a csapdájába sétál, mintegy baljós végzetekbe; hogy senki nincs védve a játékai elől. Szeretem Bilal főgonoszát, mert ha már muszáj egy történetbe ilyen, akkor ilyen legyen: ennyire kiszámíthatatlan, zavaros és zseniális – hogy csak önmagára jelenthessen veszélyt. Ennek a szereplőnek a második kötetre különös súlya lesz, holott egy fikarcnyit sem jutottunk közelebb hozzá, hogy ki ő, mik a motivációi, mit miért tesz. Szeretem, ha egy világokat megmozgató történet (amely voltaképp tényleg a kötődéseinkről és azok hiányáról szól) ennyire nehezen engedi „belátni” magát.

Az „istenszag”, amit az előző bejegyzésben emlegettem, ebben a kötetben csak nő – bár tény: Warhole új, művész-alakja deklaráltan csak istent játszik, hallatlanul emberi módon. A mindenkiben felébresztett gyilkos ösztön vérfoltjai a fehérre festett terekben, mint kihajtogatható isten-aláírás, de a világra bocsátott dögvész felhője, mint konceptuális művészeti alkotás (azaz a valóságos mélységű emberiség-tükör – hogy lássuk végre kik is vagyunk) is a leggyerekesebb „megtehetem, veletek ezt is megtehetem” felszabadult gátlástalanságával üzen. Ahogy egy „isten” voltára ráébredő ember cselekedne – hiszen az ilyen gátlástalanságnak jellemzően csak akkor van értelme, ha a megélt gátlást felszámolva kitör. Ez egy nagyképű kisistenke, aki végül (ahogy minden mitológia istenfiai) kinyírja az „apját”.

Szeretem, ahogy a teljes történet ismeretében felfedezem Bilal spoilereit. A borítóra megrajzolt alakokba rejtett többletinformációkat, mert nem mindegy, ki hova néz, s hányan néz hova… azt a játékot, ahogy már az első kötetbe is belerejt válaszokat az itt feltett kérdésekre. A legfontosabb rejtélyek egyikére itt teljes körű választ kapunk: a Sasfészek rejtélye feltárul a néző előtt. Hogy aztán újabb rejtélyeket szüljön ez a feltárás, amikor elkövetkezik December 32. napja… Bilal története az azóta elmesélt számos történetnek szolgáltatott így vagy úgy mintát, mégis, bizonyos momentumai így tudnak a meglepetés erejével hatni.

Érdemes végül felidézni a mottót. Egy német kérdezi Picassótól  Guernica előtt: Ez a maga műve? Nem. A maguké… Enki Bilal a mi felelősségünket kutatja ebben az extrém, rajzolt jövőmesében, bár olykor elfog a gyanú: lehet hogy mentséget keres. Mentséget a menthetetlenül önpusztításba rohanó emberiségnek.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...