2015. február 23., hétfő

Liza, a rókatündér - film

Én először médiaheccnek gondoltam – amikor évekkel ezelőtt szembejöttek az első karakterplakátok és pár töredék a meséből. Nem tudtam elképzelni, hogy a hol kisebb, hol nagyobb hullámot vető kíváncsiság a japán kultúra iránt elhordoz majd a hátán egy ilyen alapjaiban odaköszönő sztorit… Persze ennél több lett, és kevesebb. Nem tudtam elképzelni, hogy ilyen lesz, hogy köszönget jobbra és balra is; azt főleg nem, hogy ezek az odaköszöngetések hamar másodlagossá lesznek, plusz humorforrássá – hogy elég tisztán kirajzolódik az a delíriumos kisvilág, amely elsősorban az álmodozásainkra, a világra meséléseinkre mutat, meg arra a rémületes pillanatra, amikor valakit belevonunk a mesénkbe, és ő jön, önként. Én is ilyen nézője lettem, mentem önként ebbe a delíriumba – és most megpróbálom elmesélni, miért.

Liza (Balsai Móni), a csudapesti japán nagykövet özvegyének ápolónője szűk, de otthonos kisvilágban él: amibe a rigolyás, ágyban fekvő özvegy (Molnár Piroska), egy japán romantikus regény, és Tomy Tani, a fiatalon elhunyt J-pop sztár (David Sakurai) kísértete fér csak be – mindenki más, az özvegy rokonai, a Csudapest utcáin, közértjeiben, könyvtárában, Mekk Burgerében tülekedő bárkik mind betolakodók. A napig, amikor Liza pár szabad órát kér a 30. születésnapján, hogy élőben is kövesse a regényreceptet: megtalálja a neki rendelt szerelmet. Ó, szent álmodozás: csak a mágikus pillanat kell, egy jó recept, és kész az örök szerelem… szegény Liza nem tudja még: az ő szerelme halálos ajándék, mert testébe bújva ott mocorog a rókatündér – s mind belehal, aki rókatündérbe szeret…

Ez a Csudapest de csodás! Valahol a saját hatvanas évek, és a japán retro őrült keveréke; persze pont emiatt kell hozzá egy pici türelem, hogy ne akasszon, amikor a szereplők például dalra fakadnak, a legmorbidabb japán popkorszak fényes műszövetes giccsét rezgetve az elképzelt sohaország sohalakásának poros levegőjébe. Egyszerűen röhögd ki: minden kamaszlány Rihanna-riszálása, fiúk rap-divatpózai ugyanezt a beteg mintát követik. Nézd úgy, mint egy tükröt, és úgy meglepően éles. Csak egy csillanást hoztam példának; de hidd el, ez a tükör, ez a nemlétező közelmúlt minden elemében kitalált és következetes! Számtalan vendégelemből gyúrták boldog, aprólékos képzelettel a kitalálók: Ujj Mészáros Károly, Hegedűs Bálint; Szatmári Péter a kamerával, a zenéket mögé pökő Tövisházi Ambrus – de egységes látomássá áll össze, múlt-alternatívává a maga beteg keretében. És ahogy képbe kerül, abban semmi „kicsit savanyú, de a miénk” nincs! Semmi tévéjátékos módra elkent, elgagyizott beállítás, semmi kikacsintás, elhibázott Zimmer Feri-irónia; ez a film úgy néz ki, mintha nem itt készült volna. A színészek a bohózatot végre komolyan veszik: mintha még Reviczky Gábor is eltalálta volna, hogyan legyen sokadszor önmaga paródiája – talán mert annyi szörnyű tévedés után végre nem ennek a (valójában keserű) önreflexiónak kell elvinnie a hátán a humort, nem a játék közben való nézőbevonó gesztusnak, a „látjátok, megint mi a szart játszatnak el velem” játékának. A film e nélkül is harsányan morbidan, feketébe hajló humorral vicces – és csak azt szeretné, ha én, néző nézném; az utóbbi időben annyiszor kínos összekacsintást nem hunyorgatja a szemembe.

Tényleg köszönget ezerfelé. Ott figyel a receptúrában minden Jeunet-től ellesett tapasztalat – anélkül, hogy odakínálná ezt a filmet egy pszeudo-Amelie csodálatos életének. Ott icereg a skandináv fekete humor, az angol (pontosabban inkább welsh és skót) vígjátékok temetőhumora. De csak a recept. Ahogy a lépcsőn lejön a nőre (nőtől) csillanó műmacsó Henrik (Schmied Zoltán), ahogy szögletesen mozgó zavarban előkászálódik az iratszekrényből a kollégák szeme láttára Ludvig úr (Kovács Lehel), ahogy szegény sokat gyötört helyszínelőnket, Zoltán zászlóst (Bede Fazekas Szabolcs) üti áram, kaktusz, miegyéb – nos, ilyet láttam már, de ezt és így soha. Nem baj, ha használódik akárhány receptúra, ha a végeredmény finom – nem baj, ha valaki nem a soha-látott receptet kísérli. Ebben a filmben épp elég egyedi íz van így is… Nem baj, ha akár a Végső állomás egyik jelenete remixelődik Teleshop Giovanni (Karácsonyi Zoltán) utolsó szerelmes rohanásakor – az íze csak olyan, mint amikor ráharapsz a borsra. Könnyeket csal a szemedbe a röhögés…

Nézzétek meg. Ez egy magyar film. Ami fesztivál-kedvenc lehet. Kultusza lehet. Baromi jó érzés ilyet leírni… Hajtás után japánozok kicsit (meg ez, meg az); csak a film fogyasztása után javallott...



Őszintén? Nem tudom, hogy a Kicune-monogatari, a rókatündér mese-variáció, amit a film használ, valódi-e. Létezik-e eredeti japán mesében ez a sajátságos szerelmi háromszög rókadémon, odaadó szamuráj és halálisten: egy ómodern, jól fésült Izanami között. Konkrétan nem is érdekel – mert leszámítva ezt a szerelmes vetélkedést a logikája klasszikus értelemben véve japán. Nagyon szeretem ezt a megközelítést, mert semmit és senkit nem tekint principiális alapon gonosznak. A rókadémon arca is a cselekedhető teljes spektrumában torzulhat: a bölcs, kilencfarkú fehér róka, a szellemeket, az Inarikat segítő jó szándékú Zenko az egyik véglet, s a női testen élősködő, azt megszálló kicune a másik… aki akkor is, még így is lehet hű és szerető felesége az elcsábított férfinak, amíg le nem lepleződik. A lélekfaló véglet (amelyet például Szabó T. Anna költőnőnk is hallatlanul pontosan fog el egy novella erejéig) a ninko csak egy szélsőség – ahogy akadnak gonosz, szívtelen emberek, úgy akadnak rókadémonok, akik nem ismernek se istent, se Buddhát…

Milyen érdekes – ehhez a sajátosan összetett szemlélethez Európában az izlandi mesevilág rókaasszonya áll a legközelebb. Mintha a teljes látáshoz nem ártana tényleg valamiféle elszigeteltség… a hangulathoz, ami egy japán monogatariból árad, Európában a legközelebb az izlandi sagák hangulata áll. Lehet, hogy lenne még mivel párhuzamba vonni, régi népmeséink tapasztalhattak ilyen színesen – erről remekül árulkodik a maradékuk; de itt, a kontinensen ezt azóta számtalan egyéb hatás takarta el; olyan mélyre, hogy szinte nem is érdemes leásni értük: a fosszilis maradványok nem sokat árulnak el az egykori történetek életéről…

A halálistenek ilyetén megfogása (ez a fintor, a szabad idejében háziszellem Izanamiról) egyszerre köszön a tradíciónak, és a divatnak, amelynek hullámán ott lovagol a Death Note (vagy a jóval populárisabb Yu Yu Hakusho, vagy Soul Eater); szóval az a mítoszréteg, amely anime-alapanyagként működik jelenleg is a japán popkultúrában. De például a rókatündéri szerelmi háromszög feloldása alapból európai: leginkább a Constantine-filmben alkalmazott ördögbecsapás, alig megcsavarva. Úgyhogy ez a halálisten pont annyira tradicionális alapokon álló szuverén értelmezés, mint a jelenlegi japán mainstreamban haláloskodó testvérei mind – épp annyira közeli lehet, mint amennyire bármelyik anime hasonló indulatú hőse, hiszen azok is nagyon sok elemükben az amerikai popkulturális minták japán hordozói…

Amit viszont hallatlanul nehéz lesz sokaknak megemészteni a figurából, az a csillogó műselyem és a teknőckeretes szemüveg. Tény, a japán hatvanas évek így nézett ki, egyszerre volt a miénk hiper-szinten való megvalósulása és paródiája – ami máig megmaradt belőle az a japán kultúra legnehezebben komolyan vehető fele most is. Tény, ebbe az elképzelt múltba pöpecül beleillik, és halálisten-hősünk babazöld popikonságából csak még mélyebben süt aztán a vigyorgó rosszindulat, amikor látjuk első szemünk láttára hulló áldozatát…


Ez a szétszabdalt, kivágott képek hátuljába rejtett mese (és a töredékek vicces előkerülése) elültette bennem a gyanút: történetünk diplomataözvegye maga is rókatündér lehetett valaha – nem véletlenül vette pártfogásába az ápolónőjét, akiben látszólag egy szem életrevalóság sincs. Tanaka úr Mártája ezt a sorsot előre látta – s ki is kövezte, amennyire lehetett Lizának… tudva, az álmodozók mindig csalódnak, mert nem a megfelelő, számmisztikailag tökéletes pillanatban történő mágikus találkozást kell várni, hanem minden pillanatban ott kell lakni, teljes szívvel, mert bármelyik megajándékozhat, és bármelyik lehet az utolsó. A rókatündér odaadó szolgája folyamatos életveszélyben van, amiért önzetlenül szeret – ahogy mi mindannyian. Még a végén kiderül erről a szórakoztató, habkönnyű, morbid és zseniális tündér(démon)meséről, hogy valójában hallatlanul fontos tudásról mesél…

2 megjegyzés :

  1. Látnom kell. Sose gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom egy 1) magyar 2) ilyen című 3) romantikus vígjátékra. :)

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...