Én először médiaheccnek gondoltam
– amikor évekkel ezelőtt szembejöttek az első karakterplakátok és pár töredék a
meséből. Nem tudtam elképzelni, hogy a hol kisebb, hol nagyobb hullámot vető
kíváncsiság a japán kultúra iránt elhordoz majd a hátán egy ilyen alapjaiban
odaköszönő sztorit… Persze ennél több lett, és kevesebb. Nem tudtam elképzelni,
hogy ilyen lesz, hogy köszönget jobbra és balra is; azt főleg nem, hogy ezek az
odaköszöngetések hamar másodlagossá lesznek, plusz humorforrássá – hogy elég
tisztán kirajzolódik az a delíriumos kisvilág, amely elsősorban az
álmodozásainkra, a világra meséléseinkre mutat, meg arra a rémületes
pillanatra, amikor valakit belevonunk a mesénkbe, és ő jön, önként. Én is ilyen
nézője lettem, mentem önként ebbe a delíriumba – és most megpróbálom elmesélni,
miért.
Liza (Balsai Móni), a csudapesti
japán nagykövet özvegyének ápolónője szűk, de otthonos kisvilágban él: amibe a
rigolyás, ágyban fekvő özvegy (Molnár Piroska), egy japán romantikus regény, és
Tomy Tani, a fiatalon elhunyt J-pop sztár (David Sakurai) kísértete fér csak be
– mindenki más, az özvegy rokonai, a Csudapest utcáin, közértjeiben,
könyvtárában, Mekk Burgerében tülekedő bárkik mind betolakodók. A napig, amikor
Liza pár szabad órát kér a 30. születésnapján, hogy élőben is kövesse a
regényreceptet: megtalálja a neki rendelt szerelmet. Ó, szent álmodozás: csak a
mágikus pillanat kell, egy jó recept, és kész az örök szerelem… szegény Liza
nem tudja még: az ő szerelme halálos ajándék, mert testébe bújva ott mocorog a
rókatündér – s mind belehal, aki rókatündérbe szeret…
Ez a Csudapest de csodás! Valahol
a saját hatvanas évek, és a japán retro őrült keveréke; persze pont emiatt kell
hozzá egy pici türelem, hogy ne akasszon, amikor a szereplők például dalra
fakadnak, a legmorbidabb japán popkorszak fényes műszövetes giccsét rezgetve az
elképzelt sohaország sohalakásának poros levegőjébe. Egyszerűen röhögd ki:
minden kamaszlány Rihanna-riszálása, fiúk rap-divatpózai ugyanezt a beteg
mintát követik. Nézd úgy, mint egy tükröt, és úgy meglepően éles. Csak egy
csillanást hoztam példának; de hidd el, ez a tükör, ez a nemlétező közelmúlt
minden elemében kitalált és következetes! Számtalan vendégelemből gyúrták
boldog, aprólékos képzelettel a kitalálók: Ujj Mészáros Károly, Hegedűs Bálint;
Szatmári Péter a kamerával, a zenéket mögé pökő Tövisházi Ambrus – de egységes
látomássá áll össze, múlt-alternatívává a maga beteg keretében. És ahogy képbe
kerül, abban semmi „kicsit savanyú, de a miénk” nincs! Semmi tévéjátékos módra
elkent, elgagyizott beállítás, semmi kikacsintás, elhibázott Zimmer
Feri-irónia; ez a film úgy néz ki, mintha nem itt készült volna. A színészek a
bohózatot végre komolyan veszik: mintha még Reviczky Gábor is eltalálta volna,
hogyan legyen sokadszor önmaga paródiája – talán mert annyi szörnyű tévedés
után végre nem ennek a (valójában keserű) önreflexiónak kell elvinnie a hátán a
humort, nem a játék közben való nézőbevonó gesztusnak, a „látjátok, megint mi a
szart játszatnak el velem” játékának. A film e nélkül is harsányan morbidan,
feketébe hajló humorral vicces – és csak azt szeretné, ha én, néző nézném; az
utóbbi időben annyiszor kínos összekacsintást nem hunyorgatja a szemembe.
Tényleg köszönget ezerfelé. Ott
figyel a receptúrában minden Jeunet-től ellesett tapasztalat – anélkül, hogy
odakínálná ezt a filmet egy pszeudo-Amelie csodálatos életének. Ott icereg a
skandináv fekete humor, az angol (pontosabban inkább welsh és skót) vígjátékok
temetőhumora. De csak a recept. Ahogy a lépcsőn lejön a nőre (nőtől) csillanó
műmacsó Henrik (Schmied Zoltán), ahogy szögletesen mozgó zavarban előkászálódik
az iratszekrényből a kollégák szeme láttára Ludvig úr (Kovács Lehel), ahogy
szegény sokat gyötört helyszínelőnket, Zoltán zászlóst (Bede Fazekas Szabolcs)
üti áram, kaktusz, miegyéb – nos, ilyet
láttam már, de ezt és így soha. Nem
baj, ha használódik akárhány receptúra, ha a végeredmény finom – nem baj, ha
valaki nem a soha-látott receptet kísérli. Ebben a filmben épp elég egyedi íz
van így is… Nem baj, ha akár a Végső
állomás egyik jelenete remixelődik Teleshop Giovanni (Karácsonyi Zoltán)
utolsó szerelmes rohanásakor – az íze csak olyan, mint amikor ráharapsz a
borsra. Könnyeket csal a szemedbe a röhögés…
Nézzétek meg. Ez egy magyar film.
Ami fesztivál-kedvenc lehet. Kultusza lehet. Baromi jó érzés ilyet leírni… Hajtás után japánozok kicsit (meg ez, meg az); csak a film fogyasztása után javallott...
Őszintén? Nem tudom, hogy a
Kicune-monogatari, a rókatündér mese-variáció, amit a film használ, valódi-e.
Létezik-e eredeti japán mesében ez a sajátságos szerelmi háromszög rókadémon,
odaadó szamuráj és halálisten: egy ómodern, jól fésült Izanami között.
Konkrétan nem is érdekel – mert leszámítva ezt a szerelmes vetélkedést a
logikája klasszikus értelemben véve japán. Nagyon szeretem ezt a megközelítést,
mert semmit és senkit nem tekint principiális alapon gonosznak. A rókadémon
arca is a cselekedhető teljes spektrumában torzulhat: a bölcs, kilencfarkú
fehér róka, a szellemeket, az Inarikat segítő jó szándékú Zenko az egyik véglet,
s a női testen élősködő, azt megszálló kicune a másik… aki akkor is, még így is
lehet hű és szerető felesége az elcsábított férfinak, amíg le nem lepleződik. A
lélekfaló véglet (amelyet például Szabó T. Anna költőnőnk is hallatlanul
pontosan fog el egy novella erejéig) a ninko csak egy szélsőség – ahogy akadnak
gonosz, szívtelen emberek, úgy akadnak rókadémonok, akik nem ismernek se
istent, se Buddhát…
Milyen érdekes – ehhez a
sajátosan összetett szemlélethez Európában az izlandi mesevilág rókaasszonya
áll a legközelebb. Mintha a teljes látáshoz nem ártana tényleg valamiféle
elszigeteltség… a hangulathoz, ami egy japán monogatariból árad, Európában a
legközelebb az izlandi sagák hangulata áll. Lehet, hogy lenne még mivel
párhuzamba vonni, régi népmeséink tapasztalhattak ilyen színesen – erről
remekül árulkodik a maradékuk; de itt, a kontinensen ezt azóta számtalan egyéb
hatás takarta el; olyan mélyre, hogy szinte nem is érdemes leásni értük: a
fosszilis maradványok nem sokat árulnak el az egykori történetek életéről…
A halálistenek ilyetén megfogása
(ez a fintor, a szabad idejében háziszellem Izanamiról) egyszerre köszön a
tradíciónak, és a divatnak, amelynek hullámán ott lovagol a Death Note (vagy a
jóval populárisabb Yu Yu Hakusho, vagy Soul Eater); szóval az a mítoszréteg,
amely anime-alapanyagként működik jelenleg is a japán popkultúrában. De például
a rókatündéri szerelmi háromszög feloldása alapból európai: leginkább a
Constantine-filmben alkalmazott ördögbecsapás, alig megcsavarva. Úgyhogy ez a
halálisten pont annyira tradicionális alapokon álló szuverén értelmezés, mint a
jelenlegi japán mainstreamban haláloskodó testvérei mind – épp annyira közeli
lehet, mint amennyire bármelyik anime hasonló indulatú hőse, hiszen azok is
nagyon sok elemükben az amerikai popkulturális minták japán hordozói…
Amit viszont hallatlanul nehéz lesz sokaknak megemészteni a figurából, az a csillogó műselyem és a teknőckeretes szemüveg. Tény, a japán hatvanas évek így nézett ki, egyszerre volt a miénk hiper-szinten való megvalósulása és paródiája – ami máig megmaradt belőle az a japán kultúra legnehezebben komolyan vehető fele most is. Tény, ebbe az elképzelt múltba pöpecül beleillik, és halálisten-hősünk babazöld popikonságából csak még mélyebben süt aztán a vigyorgó rosszindulat, amikor látjuk első szemünk láttára hulló áldozatát…
Amit viszont hallatlanul nehéz lesz sokaknak megemészteni a figurából, az a csillogó műselyem és a teknőckeretes szemüveg. Tény, a japán hatvanas évek így nézett ki, egyszerre volt a miénk hiper-szinten való megvalósulása és paródiája – ami máig megmaradt belőle az a japán kultúra legnehezebben komolyan vehető fele most is. Tény, ebbe az elképzelt múltba pöpecül beleillik, és halálisten-hősünk babazöld popikonságából csak még mélyebben süt aztán a vigyorgó rosszindulat, amikor látjuk első szemünk láttára hulló áldozatát…
Ez a szétszabdalt, kivágott képek
hátuljába rejtett mese (és a töredékek vicces előkerülése) elültette bennem a
gyanút: történetünk diplomataözvegye maga is rókatündér lehetett valaha – nem
véletlenül vette pártfogásába az ápolónőjét, akiben látszólag egy szem
életrevalóság sincs. Tanaka úr Mártája ezt a sorsot előre látta – s ki is
kövezte, amennyire lehetett Lizának… tudva, az álmodozók mindig csalódnak, mert
nem a megfelelő, számmisztikailag tökéletes pillanatban történő mágikus
találkozást kell várni, hanem minden pillanatban ott kell lakni, teljes
szívvel, mert bármelyik megajándékozhat, és bármelyik lehet az utolsó. A
rókatündér odaadó szolgája folyamatos életveszélyben van, amiért önzetlenül
szeret – ahogy mi mindannyian. Még a végén kiderül erről a szórakoztató,
habkönnyű, morbid és zseniális tündér(démon)meséről, hogy valójában hallatlanul
fontos tudásról mesél…
Látnom kell. Sose gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom egy 1) magyar 2) ilyen című 3) romantikus vígjátékra. :)
VálaszTörlésDejódejó! Majd mesélj...
VálaszTörlés