2013. április 29., hétfő

Dido: Girl Who Got Away



Napjaink folyamatosan (olykor túl gyorsan) változó, állandóan az újat, eddig nem látottat-hallottat, nagyobbat, szenzációsabbat hajszoló, hullócsillagokkal bőven teleszórt szórakoztatóiparában is akadnak olyan előadók, akik időről időre bebizonyítják, hogy a tehetség, a minőség és a stílus akkor is képes sikereket hozni, ha az illető nem „folyik a csapból”. A kilencvenes évek legsikeresebb brit énekesnői közé tartozó Dido Florian Cloud de Bounevialle O’Malley Armstrong (maradjunk csak a Dido-nál) nem vádolható azzal, hogy szakmányban gyártja a lemezeket. Első albuma, az 1999-es, hatalmas kritikai- és közönségsikert hozó (nem mellesleg eladási rekordokat döntögető) No Angel után négy évet kellett várni a következő, Life for Rent címet viselő albumra, amit öt évvel később követett a Safe Trip Home. Azóta újabb öt év telt el, ideje volt hát egy újabb Dido-lemeznek, ami tavasszal meg is jelent, s tán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy jött, látott és győzött.

Aki ismeri Dido korábbi albumait, tudja, hogy az énekesnő azzal sem vádolható igazán, hogy folyamatosan új hangzásvilággal, új irányokkal kísérletezne. Mondhatni, bevált recepten nem változtat – s minek is tenné… Az új lemez sem hoz sok újdonságot, „épp olyan, mint egy Dido-lemez” – kellemes, hangulatos, fülbemászó elektro-pop. Talán annyiban új, hogy valamivel könnyedebb, legalábbis nincsenek rajta olyan „érfelvágósba hajló” számok, mint az első két lemezen. Ami tán szintén nem véletlen – Dido az elmúlt öt évet a zeneipartól némileg eltávolodva, családalapításra koncentrálva töltötte. Na jó, azért időközben rögzített két filmzenedalt – a Szex és New York 2 soundtrack-jén helyet kapó „Everything To Lose” közönségsikert, a 127 óra zeneszerzőjével, az indiai A. R. Rahmannal közösen készített „If I Rise” pedig Oscar-jelölést eredményezett. A fókuszban mégsem a zenélés volt. Ahogy az énekesnő maga fogalmaz, az új album „az utóbbi néhány évemet foglalja össze: kicsit visszavonulni, és átélni a családalapítással járó kalandokat; készíteni egy olyan albumot, amelyre büszke vagyok”.

Azt hiszem, szerencsém volt, hogy az albumról elsőként a „No Freedom” című kislemezdalt hallottam – ez a korai Dido-slágereket idéző hangulatvilágú, bársonyos, könnyed, mégis kissé szomorú és elmélázó dal pont azt hozza, amit vártam. Szerencsém volt, mert ha az egyébként elsőként debütáló kislemezdalt, a Kendrick Lamar közreműködésével készült „Let Us Move On”-t hallom először, lehet, hogy elmegy a kedvem az egésztől. Hiába remek az ének, és izgalmasak a dallammenetek, azok közé tartozom, akik még mindig értetlenül állnak azelőtt, miért kell egy ilyen kiváló énekesnőnek rapbetétekhez folyamodni. Egy fülbemászó számot tett számomra élvezhetetlenné ez a felállás – ami persze nem jelent semmit, hisz a dal sikeres, a közönség nagy része szereti, én meg bármikor továbbléptethetem a CD-t, ha szeretném.

Erre egyébként ezt az egy kivételt leszámítva valószínűleg nem sűrűn kerül sor – a többi szám (így a lemez összhatása is) szinte hibátlan. Egy számra sem lehet azt mondani, hogy nem állná meg a helyét önmagában – a címadó „Girl Who Got Away” nagyszabású, már-már romantikus kinyilatkoztatása, a „Sitting On The Roof Of The World” gyönyörű „egyszálgitáros” balladája, a „Love To Blame” vagányabb, dinamikusabb hangzása és a „Loveless Hearts” összetett hangzásvilága egyaránt remek. Bár az irány a régi, azért a műfaj határain belül akadnak kísérletezgetésre utaló nyomok – itt egy kis country beütés, ott egy kis progresszív rock-ot idéző eklektika. Hamisítatlan poplemez, a legigényesebb fajtából – nem feszíti szét a műfaj határait, de kihozza belőle, amit lehet. Ráadásul a dalszövegek is a megszokott igényességgel lettek megírva – kedvesek, intelligensek, olykor filozofikusak, ami manapság már szinte ajándékszámba megy, főleg ebben a műfajban.

Az album egylemezes és deluxe változatban is kapható – utóbbi második korongján négy új szám, valamint az „Everything To Lose” és a „Let Us Move On” remixe kapott helyet. A hírek szerint az iTunes-verzión megtalálható a „No Freedom” Benny Benassi remixe is – na, ha valamit, ezt egyáltalán nem hiányolom a CD-változatról (most komolyan: miért kell mindenből remixeket csinálni?). Az énekesnő nyilatkozatai alapján Dido az új lemez boltokba kerülése után ismét a családjára koncentrál, nem készül turnéra, és valószínűsíthetően nem sieti el a következő korong felvételét sem. Egyik szemem sír, a másik nevet, ha arra gondolok, hogy tán újabb öt évet kell várni egy újabb lemezre – Dido mindig hiányzik, ha épp nincs „porondon”, de legalább tudom, hogy megéri várni, és nem kell attól tartanom, hogy valami sebtében összedobott, kétes minőségű „gyorslemezt” kapok a pénzemért.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...