Az
elmúlt néhány hónapban végigsöpört egy kisebbfajta Ferrante-hullám a
könyvesblogokon. Sokan írtak róla sokfélét, de zömében megegyeztek a
vélemények abban, hogy nagyon jó könyveket ír. Kíváncsi lettem hát, és
most sikerült kivenni a titokzatos olasz írónő két könyvét a
könyvtárból. Nem kis várakozással vágtam bele, és picit féltem is tőle.
Az általam olvasott vélemények többsége igazi földhözvágós élményről
számolt be, a fülszöveg is a „lélek sötét mélységeibe való utazásról”
ír, én pedig fokozottan érzékeny vagyok az ilyesmire. A félelem
alaptalan volt. Ferrante jól ír, nagyon jól, de földhözvágósnak nem
mondanám. Ha a lélek sötét mélységeiről van szó, nekem Virginia Woolf az
etalon, őt meg nehéz felülmúlni. Egy könyvnek sikerült az utóbbi
időben, A fű dalolnak.
Na, Lessing simán elérte, hogy azt érezzem, Mary Turnerrel együtt én is
szép lassan megőrülök, de itt azért más a helyzet. Ferrante nekem túl
távolságtartó a főszereplőjével, túl „irodalmi” ahhoz, hogy vele őrüljek
meg. Ettől még a regény nagyon jó, csak picit többet vártam tőle.
Olga
38 éves, Torinóban él, sikeres férje és két szép gyereke van, főállású
anya és feleség, szabadidejében írogat, és éli a látszólag tökéletes
életét. Ami egyik percről a másikra hullik szét, amikor férje váratlanul
bejelenti, hogy elhagyja. Hogy a bejelentés csak Olga számára
váratlan-e, hogy házaséletük csak az ő szemében látszott-e tökéletesnek,
azt csak később tudjuk meg, amikor szembesülünk a férj új
választottjával. De nem is ez a lényeg. Nem a házasság széteséséről, nem
a férj döntéséről szól a könyv, hanem arról, Olga hogy birkózik meg az
elhagyott feleség szerepével. Sehogy. Először mániákusan kapaszkodna
férjébe, vissza akarja szerezni, ami természetes reakció, majd dühöng,
féltékenykedik, bosszút esküszik, próbál megbirkózni a hétköznapokkal, a
nyakába szakadó két gyerekkel, próbálja egyedül kézben tartani az
életét, végül szétesik. És nem csak képletesen. Valóban szétesik.
Sokan
kritizálták, hogy Olga hogy hagyhatja ennyire el magát, hogy képes így
elfelejtkezni mindennapi teendőiről, hogy hagyhatja magára gyermekeit
(ugyan fizikailag ott van, de képtelen gondoskodni róluk), miért nem
szedi össze magát és viselkedik felnőtt módjára. Nos, azt kell mondjam,
vannak érzékeny és kevésbé érzékeny alkatok. Lehet labilis
idegállapotnak, depresszióra való hajlamnak nevezni, meg még sok
mindennek, de csak az tudhatja, aki már átélt ilyet, hogy Ferrante egy
idegösszeroppanás tökéletes forgatókönyvét írja le. Mert az ilyen. Ha az
ember alól valóban kicsúszik a talaj, akkor nem tudja „összeszedni
magát”, „felnőttként viselkedni”, „felelősségteljesen gondolkodni”, mert
beteg. Olyan, mint amikor egy törött lábat akarunk használni, de nem
megy, mert nem bírja el a súlyt. Ami ott bent az összeszedettséget, az
önkontrollt irányítja, az is össze tud úgy törni, hogy nem lehet rá
súlyokat helyezni. Begipszelni nem lehet, lehet kezelni gyógyszerekkel,
vagy meg lehet várni az abszolút mélypontot, aztán szép lassan
kikecmeregni belőle.
Olgával
ez történik, és ahogy ez le van írva, stációról stációra, az nagyon
hiteles. Nem szerettem ezt a csajt olvasás közben, mert szerintem hosszú
évekig áltatta magát a házasságát illetően, de nem utáltam, mert
valóban beteg volt. Egyszerűen nagyon sajnáltam. És közben nyilván
sajnáltam a gyerekeit, akiknek az élete is veszélyben forgott, mert az
anyjuk összeroppant. Talán ez volt az, amit a legtöbb olvasó számon
kért, hogy miért nem gondoskodott róluk, én nem tudom, mert nem vagyok
anya, hogy mennyire kéne erős kontroll legyen egy anyának a gyerekekről
való gondoskodás belénk kódolt parancsa, hogy képes-e a puszta tudat,
hogy felelős vagyok valakiért, megóvni valakit az összeroppanástól.
Amikor
Olga elér a mélypontra, a nyár legtragikusabb napján minden szó szerint
darabokra hullik körülötte. Amikor saját otthona fogságába esik beteg
gyerekkel, beteg kutyával, segítség nélkül, és tényleg semmi nem
sikerül, akkor az egyetlen kivezető utat ragadja meg, elkezdi működtetni
a dolgokat. Mert mindig ez a legegyenesebb út az összeszedettséghez, ha
elkezdjük csinálni a dolgokat. Először kitakarítani, aztán kinyitni az
ajtót, aztán orvost hívni. Nagyon jó szimbólum a beragadt zár, ami abban
a pillanatban nyílik ki, amikor Olga kész segítséget kérni. Amíg csak a
saját betegségének falai közt létezik, amíg nem látja a kivezető utat,
addig nincs is kivezető út.
Hogy
Olga pokoljárása közben mit élnek át a gyerekei, arról fogalmunk sincs,
ők, mintha a sokk hirtelen éveket öregítene rajtuk, anyjuk helyett is
összeszedetten viselkednek, és csak később, a veszély elmúltával
kezdenek vásott kölykök módjára hisztizni, dacreakciókat produkálni. És
hogy hol van eközben az apa? Olyan momentuma ez a könyvnek, amit nem
tudok, és nem is akarok elfogadni, mert az egy dolog, hogy megromlik egy
házasság, alakul egy új szerelem, két ember mindig elválhat, akárhány
év után is, de az, hogy egy apa hónapokig a gyerekei felé sem néz, nem
keresi őket, nem érhető el, nem segít, számomra elfogadhatatlan. Aztán
egyszer csak megjelenik, és részt kér az életükből, akkor, amikor már
minden rendben van. Olga betegsége erre nem magyarázat, egyszerűen
gerinctelen, sunyi dolog, hogy annyira féltette magát és szeretőjét a
féltékeny feleség haragjától, hogy inkább magukra hagyta a gyerekeit.
Oly
sok részlet van még, amit kiemelnék a regényből, ízekre szednék, és jól
megcsócsálnék, mert szinte minden részlete hiteles, és nagyon jól van
megírva, de akkor még oldalakat írnék. Ehelyett mindenkinek azt ajánlom,
hogy olvassa el, biztos, hogy szélsőséges érzéseket kelt mindenkiben a
történet és Olga karaktere, de az vitathatatlan, hogy a könyv nagyon jó.
Kiadó: Magvető
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése