2009. július 12., vasárnap

Cserna-Szabó András: Puszibolt

„Igaz lenne, hogy az élet arra való, hogy csendben elmulasszuk? Vagy ordíthatunk is közben a fájdalomtól?”

Soha nem olvastam még semmit Cserna-Szabó Andrástól. Persze hallottam róla, nagyjából tudtam, hogy jelentős alakja a kortárs magyar irodalomnak, de hogy mit ír, és hogy, arról abszolút nem voltam képben. Legújabb könyvének fülszövege, s benne a fenti két mondat fogott meg annyira, hogy kivegyem a könyvtárból a Pusziboltot. Nem tudom, mire számítottam, de azt gondoltam, aki ilyen esszenciálisan le tudja írni az élet tragikumát, mint ebben a két mondatban olvasható, azt én szeretni fogom. Most, olvasván a könyvet, úgy gondolom, ez a két mondat hatásvadász pozőrködés, nekem pedig nagyon nem sikerült megszeretnem az írót.

A Puszibolt novellái egy képzeletbeli kisvárosban játszódnak, valahol a jelen vagy a közelmúlt magyar rögvalóságában, és ezek, a kisváros, és a „mai magyar valóság” legalább akkora szerepet játszanak a történetekben, mint a szereplők. A szereplők, akik ki-be járnak egyik történetből a másikba, egytől-egyig őrültek, perverzek, mániákusak, és ahogy már a fülszövegben is olvasható, mind a boldogságot keresik. A történetek néhol a fantasztikum határát súrolják, jobb pillanataikban a mágikus realizmust juttatják eszünkbe. Ami megtörténhet, az itt meg is történik, és ami nem, az is. Nincsenek sem fizikai, sem társadalmi, sem erkölcsi törvények, a szereplőket nem korlátozza semmi. Ahogy az írót sem.

Nem tudom, hogy kéne olvasnom ezt a könyvet, hogy tetsszen. Végtelenül groteszk és tele van fekete humorral, ami még tetszene is, de van egy határ, ami a groteszket elválasztja a morbidtól, és ezt mintha kényszeresen átlépné az író. Mindig rátesz még egy lapáttal, hogy ne görbe tükör legyen, amit nyújt, hanem egyenesen a képünkbe nyomja a perverziót. És ezért érzem, hogy ez egy póz, a megmondó ember póza, mert igazából Cserna-Szabó jól ír, kevesebbel is kifejezhetné mindazt a kiábrándultságot, ürességet, keserűséget, ami az ábrázolt mikrotársadalom sajátja. Nem kell oldalról oldalra az arcunkba tolt nemi szervekkel meg szexuális perverziókkal sokkolni minket ahhoz, hogy megértsük, a világ kifordult sarkaiból.

Mert valahol nyilván ez a cél, a társadalom mentális állapotára reflektálni, de ezt finomabb eszközökkel is meg lehet tenni, és még tán nagyobb hatást is el lehet érni vele. Vagy tán az a kérdés, minek legyen egy író finom, ha a társadalom ennyire elkorcsosult, perverz, őrült? Hát, azért szeretném hinni, hogy ennyire nem az. És ha valaki csak ezt veszi észre a világban, akkor lehet hogy a hiba az ő készülékében van.

Nagyon nehezen rágtam át magam a könyvön, nem is tetszett, de azért azt el kell mondjam, hogy nem lehet azt mondani az íróra, hogy nem írna jól. Nagyon is jól ír, csak a stílus és a hozzáállás az, ami nagyon fáj. Viszont a kötet utolsó novellája bitang jó ötlet, idézőjelbe teszi az egész könyvet, ami nagyon tetszett. Azt szokták rám mondani, hogy túl kiábrándult vagyok, hát lehet, hogy ez egy olyan könyv, amihez még nem vagyok eléggé az.


Kiadó: Magvető
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...