Ez a könyv az ősszel kezdődik, és az ősszel ér véget – ez egy őszi könyv. Talán mert a tavasz, a nyár a cselekvésé? Mert a szavak ideje a tettek ideje után következik? A vers akkor születik, amikor amit lehetett, már elkövettük egymás, vagy saját magunk ellen? A megütött hang nekem az első pillanattól „mesélt történetek korát” idézi ebbe az őszbe, tehát az egymás után következő, Szapphó ránk maradt töredékeit finoman kiegészítő versek, ahonnan (egy-két, Devecseri Gábor által fordított kivételtől eltekintve) hiányoznak a ránk maradt teljes költemények, egy vagy több történetünket is magukba rejtik ebből a korból. Legalábbis én szinte az első pillanattól hallottam Tibor Szapphó-hangjában például Odüsszeusz, vagy Pénelopé regiszterét, és miért ne hallhatnám bele? Szapphó ismerte Homéroszt, használta a kora nyelvét, mítoszkincseit, Hérához, Aphroditéhez szóló költeményei ránk maradtak. Odüsszeuszt említem – férfiszerep női szemszögből. Nem a kaland sorolódik, hanem a hogyan éltem meg jellemzően feminin tükre. Mindet, mit elmondani itt lehetne, / mondani férfi vagy női szavakkal, / nyelvem nyalta fel, vagy a titkos isten / mondja meséjét. Ennyit arról, miért ne volna hitele, ha egy huszonegyedik századi férfiú költő elbabrál egy Leszbosz szigetén időszámításunk előtt 600 körül élt nő töredék verseivel – ha ez szerepjáték, hát bőr gyanánt illik a színészére.
Jó szerencsével behajózom majd egy / régi városba, s kikötőbe érni, / mint megszületni, anyaföld sötétje, biztos olyan lesz. Írhatta volna Szapphó Odüsszeusz nevében – hisz miért ne érezhette volna így a leleményest. Írta Babiczky Tibor, aki minden bizonnyal érezte-érti. Leginkább ettől paradigma – tükröződik benne az ismerhető művekből áradó akkori elfogadott. Kikötő, sok táj fogadott... Ezek a versek egyfolytában beszélgetnek egymással, de az onnan, a korból ismert történetek segítségével. Nem tudlak téged egészen magamba fogadni, hiszen akkor meg kellene szüljelek újra, / és erre a földre, ahol kín a különlét és / átok az egyesülés, elég egyszer leszületni. Ez nekem Kirké hangja – a szeretőé, akivel csaltak, s megcsalatott, mert leleményes Odüsszeusz odahagyta Pénelopéért. Ha ez paradigma (márpedig egyre inkább úgy vélem, tényleg az), akkor itt egyik mese sem meséli pusztán önmagát – valamilyen szinten az egészet meséli, még ha a költészet boldog (s ehelyütt alázatos) önkénye által lágy takarókkal szépen be is takarja. Hogy aztán a nagyon helyen ülő, beszélgetni hajlandó illusztrációk, Miklya Babiczky Emese rajzai rendre kitakarják...
Tibor egy helyütt érezte szükségét, hogy részletesebben feltárja (a megértés mankójául), Szapphója épp kinek a meséjét meséli, a 135. dal jegyzetében. Számomra ez a mese előbb, a költőnő tán leghíresebb versének ihletett és filológiailag is pontos fordításával kezdődik, vagy az utána következő 103.C ének (egészítés-variáns?) felütésével. Ahol egy pillanatra megakasztott a szóhasználat, a szleng – de tényleg, miért ne lehetne használni ezeket a szavakat? A verseket a koruk klasszicizálta – és egy szemlélet, ami nem vette figyelembe, hogy e dalok a maguk korában épp azért lehettek annyira népszerűek, hogy Platón a költőjüket a tizedik múzsának nevezze, mert akkor és ott meghökkentően modernek és szókimondóak voltak. Ezt nem mesélném el – olvassátok el magatok, hogy interpretálódik Téreusz király, a felesége és a feleség húgának története. Eléggé szíven ütő...
Egy verset viszont muszáj teljes egészében idéznem, mert megvilágító erejű e paradigmát tekintve:
Álmomban mézédes szavú, sovány férfiak és nők
lepték el a várost, tornyot emeltek s bele oltárt,
és hirdették a bűnöknek bocsánatát. Micsoda
nagyképűség! Ami létezik, nem bocsánatra vár,
hanem oldódni, a jó és a rossz is, mert a közös
álom megmutatja tisztán a dolgok s lelkek helyét.
Balsejtelmű látomás, de a lényege világos:
száműzetésbe kényszerülnek régi isteneink.
Ezért ha ismeretlen isten temploma előtt
megyek el, mindig a földre köpök – nem vágyom szavát.
Inkább sétálok Pallasz Athéné szentélye felé,
arra bagolyborsó nő, s messze aranylik a parton.
...hiszen a szó (mint paradigmaváltás), az addigi közmegegyezések teljes felrúgását, lecserélését is jelenti. Nem bocsánatra vár... Az antik ember számára bizony hogy nem várt arra; sőt, a jelen uralkodó paradigmája (egy újabb váltás után) is a mítoszok körébe száműzné ezt a nézetet. Ennyiben rokonai vagyunk az antik görög-római örökségnek (egy mitológia teljesének) – ha a mi lábunk a tudomány ipari eredményektől hemzsegő szentélyei felé sétálna is, bagolyborsótól aranyló partok helyett térdig az indusztriális szemétben. Számomra azért fontos ez a töredék-kiegészítés (amely a maga módján talán a legönkényesebb), mert elemi szinten és ítélkezés nélkül tárja fel az egykori szemlélet „látványát”. A közös álmot, amit a görögség álmodhatott ezredéveken át – amíg egy másik álom át nem vette a helyét, a bűnnel, a bűnhődéssel. Jelzem, e nézetből nem tudom, miért gondoljuk úgy, hogy a felvilágosodással, s az arra épülő új és újabb paradigmákkal úgymond sikerült felébredni...
A kötet nekem Szapphó Odüsszeusz-hangján fejeződik be, a hazaérkezés boldog állapotában: Szerencsés / vagyok, mert elfogadott a sziget, hogy mint földből / nő a virág és a fa, itt nőjenek belőlem / évelő igéi a kínnak s szerelemnek. Bár igaza volna Tibor Szapphó-hangjának, s hazaérhetnénk mindannyian, egy közösen megélt, élhetőbb sziget álmába.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése